Hiába a pesti gyalogosok pofájába tolakodó plakátrengeteg, hiába a white rabbit készítette szebbnél szebb borítók tucatjai, ha az Ulpius csak szar, középszerű és már többször elsütött poénokat felvonultató "thrillereket" ad ki. Azért írtam idézőjelesen a thrillert, mert rettegésnek nyoma sincs, sehol semmi izgalom, csak kiszámíthatóság és unalom. De az aztán dögivel.

Már a Gerritsen-műnél sem számított újdonságnak a sorozatgyilkos támadását túlélő nyomozó alakja - MacBride könyvében viszont alig tudunk meg valamit az előzményekről, mivel Logan hadnagyot csak a fájós hasfala és pár elejtett megjegyzés emlékeztet a történtekre. Azonban már a visszatérését követő első munkanapján meg kell küzdenie néhány dologgal. Ott van például az exe, a szuperdögös kórboncnok csaj, akibe munkájából kifolyólag minduntalan belebotlik és akiért hiába dobog még most is kis szerelmes szíve. Aztán a környéken rendre tűnnek el a gyerekek, akik közül néhányra csak holtan és meggyalázva bukkantak rá. Ráadásul a holttestek körül hamarabb nyüzsögnek a média képviselői mint a rendőrök, úgyhogy az infókat kiszivárogtató tégla kilétét is jó lenne mihamarabb kideríteni, különben oda a kapitányság hírneve. Az esős és ködös időjárás pedig csak rontja a helyzetet, mivel több nyomot tüntet el, mint amennyit rögzíteni képesek a helyszínelők.

Gumicsizmák cuppogása, hidegben reszkető emberek, a médiával hadakozó és a hírnevüket szem előtt tartó rendőrök töltik be a regény egészét. Mintha csak a Hasfelmetsző Jack idejében a közröhej tárgyává lett nyomozókról szólna a kötet - no nem a gyilkos brutalitása miatt, hanem mert nagyobb hangsúlyt fektetnek a kapitányságon a külsőségekre, mint az eltűnt személyek keresésére. Csakhogy a látszat már az olvasó számára is repedezett: a nyomozás vezetője többet kotorászik a zsebében gumicukor után, minthogy kimenjen a terepre és megvizsgálja a maradványokat. Logan többet parázik az exnője után, mint ahány gyilkosság ténylegesen történik. A rendőrök pedig többször ülnek be a közelben levő kocsmába, mint amennyi eredményt fel tudnak mutatni.

A kötetben uralkodó köd lepte el az agyam miközben olvastam, annyira kiszámítható a történet. A másik része pedig mintha egy iskolás fogalmazása lenne, aki a kapitányságon dolgozók életéről ír: ő a helyszínelő bácsi, az ő dolga, hogy biztosítsa a helyszínt a nyomozóknak. Ő pedig a boncnok néni, ő pedig felboncolja a holttesteket. MacBride mintha a másoktól összeszedett információkat feldolgozás nélkül dobta volna a papírra. A végeredmény pedig egy katyvasz, tele kidolgozatlan és egymáshoz nem illő minitörténetekkel.

(5/10, Ulpius)

Aki azt meri nekem mondani, hogy csak a férfiak tudnak igazán eredeti és nyomasztó történeteket kitalálni, annak a képébe nyomom Schweblin könyvét, hogy olvassa el, vetkőzze le az előítéleteit és csak utána pofázzon. Persze a rózsaszín borítótól tekintsen el, mert A madárevő esetében korántsem egy lányregényről van szó, sokkal inkább egy szürreális és elgondolkodtató novellagyűjteményről. Olyanról, amire már régóta vártam - örült is az elmeroggyantságokhoz szokott kicsi szívem a történeteket olvasva.

Az írónő nem egyszerűen elmondjam amit akar, előrukkol a tanulsággal, hanem előáll egy hétköznapi szituációval, hozzászövi az agymenéseit és otthagyja az olvasót a döbbenetével és a kérdéseivel együtt. Bár ez elég szokatlan módszer, mégis hatásos, mert mind többet és többet akarunk belőle éppen azért, mert nem rág szájba semmit, hanem ránk hagyja az értelmezést. Már ha van egyáltalán olyan. Hogy mit látunk bele, az a fantáziánkra van bízva - a legjobb példa erre A puszta című történet, amiben végig egy olyan állatról? emberről? izéről van benne szó, amit már régóta be szeretett volna fogni egy házaspár. Amikor megtudták, hogy az ismerőseiknek sikerült beszerezniük, nagyon megörültek és rögtön meg akarták őket látogatni. A vacsora során végig tűkön ültek, hogy megnézhetik-e már végre, mert annyira szeretnék. De a találkozó rosszul sül el, a házaspár ijedten, feldúlva és megszaggatva távozik - az pedig ránk van bízva, milyennek képzeltük el a szobában rejtőző lényt.

Az egyszerű mondatok, a tárgyilagos hangnem által mintha mi magunk is ott lennénk az amúgy képtelennek tűnő események középpontjában. Schweblin stílusa még a legérzéketlenebb embereket is fel tudja kavarni és be tud férkőzni a tudatunkba, megfertőzve a látszólag egyértelmű, mégis hátborzongatóan sok jelentést magukban hordozó meséivel. Legtöbbször azonban egy nagy sötét űrt hagynak maguk után, mivel túl rövidek és túl furcsák ahhoz, hogy az ember könnyedén továbblépjen a következőre. Hol a kafkai szürrealitást, hol a horrorírókra jellemző borzongatás határait súrolják, ami a sötétebb történeteket kedvelőknek valószínűleg be fog jönni.

(8/10, Nyitott Könyvműhely)

- Fiam - mondta mindig nagyapám -, mindig csak egy dologra koncentrálj. Úgy lesz a legjobb. - Kár, hogy ezt a tanácsot nem ismeri Walters, mert ennyire szétszórt és zavaros mű-thrillert már régen olvashattunk.

Az egész sztori alapját valószínűleg Phineas Gage esetéből merítette, aki egy szabálytalan sziklarobbantás által lett híres. Egy vascső fúródott át a koponyáján és bár félig elvesztette a látását, túlélte a balesetet, de az agyában bekövetkezett károsodás miatt mintha kifordult volna önmagából - a korábban becsületes és családszerető férj erőszakos lett és erkölcstelen életet folytatott a haláláig. Lényegében ugyanez történt a kötet főszereplőjével, a frontról hazatérő hadnaggyal, aki egy robbantás következtében elvesztette egyik szemét és kénytelen szétroncsolódott arcával tovább élni az életét. De a külsejében beállt változás a legkevesebb: a baleset következtében olyannyira megváltozott a személyisége, hogy rá sem lehet ismerni. A visszahúzódó és jóképű katona helyett egy agresszív, pillanatok alatt támadó vadállat kerül a kórházba. Az előző életében másokhoz könnyen alkalmazkodó kaméleon csak árnyéka önmagának - de lényegesen kiszámíthatatlanabb és erőszakosabb árnyéka.

Az unszimpatikus főhős pedig csak a kezdet. Az újságcikkekből értesülünk egy sorozatgyilkosról is, aki érdekes módon pont a környéken szedi áldozatait - és bár a hadnagynak mindig van alibije a gyilkosságok időpontjára, a rendőrség állandóan őt veszi elő, mint elsőszámú gyanúsítottat. De segítségére siet az átlagosnak csöppet sem mondható tüsihajú, százharminc kilós, izomagyú férfinek kinéző leszbikus orvos, aki felvágott nyelvével és megdöbbentő külsejével könnyedén semmisíti meg a töketlenkedő rendőröket. Ennél feltűnőbb páros biztos nem akad Londonban.

Walters a fent említett szereplők mellett túl sok karakteres alakot írt bele a történetbe (miközben a többiek jelentéktelen átlagpistává szürkülnek), az olvasó pedig kapkodhatja a fejét, hogy most kinek a minisztorija folytatódik az oldalakon. Ráadásul az izgalmas részekről csak az újságcikkekből, a rendőri jelentésekből és a dialógusokból olvashatunk és az idő múlásával a hadnagy is csak egy ugató, de nem harapó kutyává szelídül, így a könyv a thrillerre jellemző borzongásnak még a közelében sem jár. Végig olyan érzésem volt, mintha a gyilkosságok csak ürügyként szolgáltak ahhoz, hogy több száz oldalon keresztül csak a személyiségváltozásról lehessen csámcsogni. Ugyanazok a dolgokat hallhatjuk újra és újra és újra és újra, amíg meg nem unjuk, mert a hadnagy bizony meg nem változik.

(5/10, Athenaeum)

...avagy nyári olvasmányélmények, amikről valószínűleg nem lesznek hosszabb értékelések.

Lucien szereti a nőket és a férfiakat is. Megdugni. Már ha halottak. Ha még nem azok, azon fantáziál, hogy milyen szexisen lógnának a kötélen, vagy milyen más gyönyörű borzalom történne a kiszemelttel - és aztán hogy lehetne a szerelmese.

A kötet nem feltétlenül arra van kihegyezve, hogy az olvasó megbotránkozzon magától, a nekrofiltól mint élő és lélegző embertől, hanem merüljön el a titokzatos férfi gondolataiban és szerelmi vágyaiban. Miután megnéztem az általam fantasztikusnak tartott Nekromantikot, kötelezőnek éreztem beszerezni a már korábban is kinézett könyvet. Nem csalódtam attól függetlenül, hogy nincs valami nagy sztorija. Csak "beteg" elméknek ajánlom.

(A nekrofil, 7/10, Polgart)

Ha létezik olyan könyv, amit direkt a nők megsiratása érdekében írtak, a Komfortos mennyország a tökéletes példa rá.

Susie-t megölték, felkerült a mennyországba és nagyjából végig arról szól a történet, hogy élik tovább a földön maradottak az életüket - a család, a majdnem pasija és a hozzá közelállók.

Az írónő nagy valószínűséggel megrendíteni és elszomorítani akarta az olvasóit, nem lehangolni. Csakhogy ha érzéketlen paraszt vagy (mint én), akkor szerintem lehangolónak és unalmasnak fogod tartani a regényt annak ellenére, hogy már filmet is készítettek belőle.

(Komfortos mennyország, 5/10, Cartaphilus)

Egy értékelés keltette fel a figyelmemet A graffalóra, amiben három-négy éves gyerekeknek ajánlották a kötetet. Pont jó nekem! -kiáltottam és így is lett: gyönyörű rajzokat és vicces mesét rejteget az aranyos borító. A történetet egy mondatban úgy tudnám összefoglalni, hogy a kisegér, aki graffalót kiáltott (igen, az ismert farkasos/tigrises történet jutott eszembe, miközben olvastam).

A pontlevonást a helyenként furcsa fordításért, a rövidségéért (kb. tíz perc alatt kiolvastam) és a mese második feléért kapja, ugyanis ez a rész túlságosan emlékeztet egy viccre. Vagy hasonló állatmesére, vagy mire.

(A graffaló, 8/10, Jonathan Miller)

Anno ezt írtam róla, közvetlenül a kiolvasása után:

"Teljesen átlagos "thriller". Mostanában nem azon van a hangsúly, hogy elraboltak valakit és a gonosz gonoszkodik vele, hanem hogy az áldozatnak újból szembe kell néznie a pszichopatájával, illetve egy másik gonosszal – ld. A tanítvány, ahol detto ugyanez volt a helyzet, csak abban nem volt riportercsaj. Azért írtam idézőjelben a thriller jelzőt, mert semmi újdonságot nem tartalmazott, ergo egyáltalán nem féltem.
Egyszer meghalhatna végre az ártatlan túsz, mert mindig a sokkal agyafúrtabb, gonoszabb és érdekes elkövető hal meg. Szemétség."

Mostanában néztem a polcomon, hogy ki kéne végre olvasnom, és csak később döbbentem rá, hogy ezt már kiolvastam. Szerintem ez sokat elmond arról, mennyire emlékezetes.

(A fúria, 5/10, Ulpius-ház)

1. Tárd fel az olvasó tudatalattiját

Az olvasó azért veszi kezébe a bűnügyi regényt, mert borzongani akar. Szereti, ha elönti a vérét az adrenalin. Biztonságos otthonában meg is teheti ezt, miközben arra gondol: de jó, hogy ez nem velem történik meg. Épp ezért érdemes úgy borzongatnod, hogy kiaknázod az emberi lélek adta lehetőségeket és személyesebbé teszed a gyilkos indíttatásait. Gerritsen ezt úgy tette meg, hogy regényének egyik gyilkosának, a Sebész alakját a tudatalattinkra alapozta. Arra az erőszakos énünkre, amelyet a civilizált ember képes megfékezni, de a sorozatgyilkos már nem.

2. Találj ki néhány könnyen felismerhető alakot

Rizzoli, a forrófejű, temperamentumos és karrierista nyomozó az előző kötetben a megmentett áldozathoz képest kicsit mellékvágányra szorult, ezért a sorozat második részében Gerritsen már teljes mértékben őt helyezte a könyv középpontjába: hogy képes újból szembenézni támadójával? Vajon megváltozott a történtek hatására?

Visszatérő alak a korábban csak vérbuziságáról és a nők méhének kitépéséről ismert Sebész is, aki ezúttal egy partnert kap az Uralkodó személyében. Ketten együtt hatásos trancsírozó csapatot alkotnak: míg az Uralkodó megfojtja és megerőszakolja az áldozatot, addig a Sebész élvezettel figyeli a tevékenykedését, majd utána ő is akcióba lép.

3. Ki ne hagyd a hatásvadász dolgokat

Ebben az esetben a szerelmi szálra gondolok, hiszen a női olvasók ezt valószínűleg nagyon csípik. Szinte gyökeresen meg kell változtatnod emiatt a szereplő tulajdonságait? Hát hajrá! Az ilyesmi nem jelenthet akadályt, még ha az alaptörténet rovására is megy.

4. Tömd tele latin nyelvű, idegen kifejezésekkel a szöveget

Érdemes ehhez hasonló mondatokat írni: "A Decadron a dexametazon gyári neve. Adrenokortikális szteroid, amely az összes emberi szervre hatással van. Az olyan glükokortikoidok, mint amilyen a Decadron, befolyásolnak mindent a vércukorszinttől kezdve a vizelet-visszatartáson át a DNS felépítéséig." Bár egyáltalán nem fogja érteni az orvosi szakkifejezésekhez nem értő, "mezei" olvasó, egyértelműen jól hangzik.

5. Vond be az olvasót is

Tarts kiselőadást a hajszálak szerkezetének és a holttesten talált szövetdarabkák elemzéséről, illetve minden olyan dologról, ami egy nyomozó hatáskörébe eshet - persze úgy, hogy beleszövöd a történetbe. Nem baj, ha néhány tucat oldal szinte csak erről szól, hiszen így azt hiheti az olvasó, hogy tényleg ilyen izgalmas dolgokról szól a nyomozók munkája, nem csak aktatologatásról.

6. Csapd össze az egészet

Ha nagyjából felvázoltál mindent, nem is érdemes tovább dolgozni rajta - bőven elég lesz egy bestsellerhez. Ha 450 oldalon keresztül húzod az olvasót, ne riadj meg két mondatban leírni a Végső összecsapást. Úgysem ezért olvasták a könyvet, hanem a szerelmi szál miatt.

(5/10, Ulpius-ház)

Mi kell egy bűnügyi regényhez? Legalább egy gyilkos, nyomozó és hulla. Persze a történet végén derüljön, hogy ki a gyilkos és miért tette azt, amit.

És mi kell egy jó krimihez? Izgalom? Szerelmi szál? Kitalálhatatlan végkifejlet? Megdöbbentő befejezés? Folyamatos feszültség?

Az Agatha Christie-kötetek sikerének titka abban rejlik, hogy miközben olvassuk, sosem tudjuk eldönteni, hogy a gazdag ficsúr, a féltékeny asszonykája, vagy a kertész a gyilkos. Persze a végén kiderül, hogy az öregasszony volt az. Bármelyik írásába olvasunk bele, mindig mutat valami újdonságot, legyen az a nyomozók személye, a történet, vagy maga a gyilkosság módja.

Elolvasom »

(kép: Flickr)

Marcus Yallow (nicknevén: w1n5t0n) a haverokkal ellóg a suliból, egy kis offline kincsvadászatra San Francisco utcáin. Aztán egyszer csak megrázkódik a föld a talpuk alatt, és szirénák valóságos koncertje hirdeti, hogy valami nagyon komoly dolog történt. Első riadalmukban egy metróalagútba menekülnek, onnan viszont egyenesen a Nemzetbiztonsági Hivatal ölelő karjaiba futnak.
A terroristagyanús elemeknek bélyegzett tinikből napokon keresztül próbálják kiszedni a paranoiás hivatalnokok, milyen céllal robbantottak, és ők hiába tiltakoznak. Végül aztán hármukat elengedik, de negyedik, sebesült társuk nem kerül elő. Az átélt szörnyűségek hatására Marcusban megkérdőjeleződik, ki is az igazi ellenség, és kitől kell leginkább féltenie az otthonát. Számítógépe és az internet segítségével passzív ellenállási mozgalom szervezésébe kezd, hogy megtörje Nagy Testvér hatalmát.

Elolvasom »

Lehane a Viharszigetnél bebizonyította, hogy érdemes rá odafigyelni. Bár az Agave már több könyvét is kiadta, az embereket mégis a kötetből készült film ébresztette rá a tényre, hogy humorosan ír, mesterien szövi a szálakat és mindig tartogat valamilyen meglepetést. Még akkor is, amikor már azt hisszük, hogy tovább nem lehet fokozni.

A Patrick Kenzie-Angelo Gennaro alkotta detektívpáros főszereplésével futó sorozat harmadik részében is hasonló a helyzet: felbérli őket egy halálos betegségben szenvedő milliomos, hogy találják meg nemrég eltűnt lányát, Desiree-t. "Egyszerű feladat. Hogy a megvalósítása mennyire lesz egyszerű, az még a jövő zenéje."

Bumm. Kiderül, hogy nemrég halt meg Desiree anyja és barátja - mindketten gyanús és tisztázatlan körülmények között. A lány az utóbbi időben egy parkban tartózkodott, ahol többször találkozott egy szintén gyászoló férfival, majd szőrén-szálán eltűnt.

Bumm. A gyászoló férfi valószínűleg az Igazság és Kinyilatkoztatás Egyházának tagja. Az intézmény erősen emlékeztet a szcientológiára és más agymosó szektákra.

Bumm. Az ügyre ráállítottak egy híres nyomozót, Kenziék példaképét, aki pár nap után tűnt el pont akkor, amikor az infókat kellett volna szállítania a munkaadójának.

Elolvasom »

(kép: deviantart)

Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll… A Programnak csak egyetlen túlélője lehet: a győztes.

Elolvasom »

1954 nyarán Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró és újonnan kinevezett társa, Chuck Aule megérkezik a Vihar-szigetre, melyen egyedül az Ashecliffe Elmegyógyintézet áll. Feladatuk, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, aki egykoron szörnyű bűnöket követett el, és most titokzatos módon tűnt el a bezárt cellájából. A szigetre azonban pusztító hurrikán csap le, a rejtélyek és a megválaszolandó kérdések pedig egyre sokasodnak.

Hogyan szökhetett meg valaki a zárkájából, és hol rejtőzhetett el a kietlen szigeten? Ki hagyja hátra a titokzatos üzeneteket a nyomozók számára? Mi történik valójában a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és mit keresnek ott a felfegyverzett örök? Minél közelebb kerülnek a nyomozók a titokhoz, annál inkább úgy érzik, a megoldás folyamatosan kicsúszik a kezeik közül. Vajon csak képzelik, vagy tényleg mindenki az őrületbe akarja kergetni őket? Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de minduntalan falakba, nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. A végső igazságért pedig talán mindent fel kell áldoznia.

Elolvasom »

(kép: flickr)

A konyves.blog.hu-nak írt kritikám ez, melyet a tőlük kapott könyvért cserébe hoztam össze. Ezúton is köszönöm azok segítségét, akik fogyaszthatóbbá tették tanácsaikkal.

Vajon mi lenne az emberiséggel, ha nem lenne se számítógép, se tévé, se hipermarket? Kipusztulna-e, vagy épp ellenkezőleg: életképesebb és erősebb emberek születnének?

Ha Az éhezők viadalában írottakra támaszkodnék, azt mondanám: keservesen ugyan, de túlélnénk. A regényben olyan társadalmat ismerhetünk meg, amelynek peremvidékein – szemben a központban élő kicicomázott, gazdag polgárok dőzsölő életmódjával – a mindennapok része az élelemért és a túlélésért való küzdelem. Az ország fővárosa, a Kapitólium azonban a szokásosnál is jobban megnehezíti az emberek életét: évente megrendezik az Éhezők Viadalát, melyen az egyes körzetből származó fiúk és lányok mesterséges körülmények között harcolnak a győzelemért. Amely nem holmi pénznyeremény, hanem a saját életük, hiszen az úgy izgalmas. A játéknak nincsenek szabályai: a huszonnégy fiatal bármit felhasználhat a másik megölésére, és csak az egyikük győzhet.

Elolvasom »

(kép: flickr)

Igor Malev, a dúsgazdag orosz vállalkozó csak egy dologra tud gondolni: egykori feleségére, Ewára. A férfi jóképű és gazdag, ám mégis boldogtalan, mert társa évekkel ezelőtt elhagyta egy divattervezőért. Csalódását Igor máig nem heverte ki, s bármi áron vissza akarja hódítani szerelmét. A cannes-i filmfesztiválra készül, mert úgy tudja, hogy Ewa is ott lesz - új férje oldalán. S a mértéktelen luxusban lubickoló Szuperosztály tagjai között, a győztesek és a modern élet hedonista játékainak világában megkezdi 24 órán át tartó erőszaksorozatát. Igor maga a vibráló és jéghideg intelligencia, ezért a kibékülés sem lehet mindennapi. Megígérte, hogy egész világokat fog elpusztítani azért, hogy közel kerülhessen szerelméhez. És az ígéreteit mindig betartja...

Elolvasom »

Kezdetben senki nem veszi észre, hogy a felfoghatatlan megjelent Blackebergben.
1981 késő ősze van, a peremvárosban a szokott módon zajlik az élet. De amikor a közelben egy tizenéves fiú lecsapolt vérű holttestére bukkannak, rituális gyilkosságról kezdenek suttogni.
Senki sem sejti, mi történt valójában. A tizenkét éves Oskar képzeletét megragadja a gyilkosság, de még jobban foglalkoztatja az új lakó. A szomszédba egy lány költözött. Összebarátkoznak. Egyre szorosabbá válik a kapcsolatuk. De a lányban van valami furcsa. Valami nagyon szokatlan. És csak éjszaka lehet találkozni vele.

Elolvasom »

Huszonöt évvel azután, hogy néhány rettenthetetlen ifjú angol halált megvető bátorsággal legyőzte Drakula grófot, minden idők legfélelmetesebb vámpírját, Londonban furcsa dolgok történnek. Sötét sikátorok mélyén kegyetlen gyilkosságok zajlanak, megjelenik a tehetséges román színész, Basarab, aki mintha a vesékbe látna, és felbukkan egy gyönyörű, férfiruhás asszony is, akit valami furcsa hidegség övez. A Lyceum színházban pedig a szerző felügyelete alatt folynak a Bram Stoker-regény, a Drakula színpadi átdolgozásának próbái. Drakula hajdani bátor ellenfelei tisztes polgárokká idősödtek, ám a fenyegető események láttán úgy döntenek, ismét harcba szállnak a gonosz ellen. Vajon sikerül-e megmenteniük a világot az újabb vámpírtámadástól?

Elolvasom »

"Két évvel azután, hogy megöltem Blyth-t, meggyilkoltam Pault, az öcsémet - de egészen más és jóval alapvetőbb okokból, mint amiért Blyth-t eltettem láb alól -, egy évvel később pedig kinyírtam az unokahúgomat, Esmereldát, többé-kevésbé egy hirtelen ötlettől vezérelve. Eddig ennyi. Három. Már évek óta nem öltem meg senkit, és nem is tervezem soha többé. Akkoriban éppen ilyen korszakomat éltem."

Az apjával egy skót falucska mellett egyedül élő 16 éves Frank története bombaként robbant be a nyolcvanas évek brit irodalmi életébe. Egyes kritikusok kegyetlensége és naturális ábrázolásmódja miatt támadták A Darázsgyárat, mások az egekig magasztalták, és szerzőjében egy kivételes fantáziával, lenyűgöző stílusérzékkel megáldott új tehetséget láttak.
Iain Banks első regénye azóta is megosztja az olvasókat, de ennek ellenére a tekintélyes angol napilap, a The Independent szavazásán A Darázsgyárat a huszadik század 100 legjobb regénye közé választották.

"A kortárs irodalom egyik legkarakteresebb, legerőteljesebb és legmeghatározóbb képviselője." /Time Out/

"Egy nagy rakás szemét!" /The London Times/

Habár ez még egy régebbi olvasás volt, emlékszem, többször is újra kellett olvasnom ahhoz, hogy mind jobban kitisztuljanak a dolgok amiket Banks, az amúgy neves sci-fi író lejegyzett (zárójelben megjegyzem, még most sem tökéletesen tiszta minden, így biztos, hogy még kézbe fogom venni a művet.)

Középpontjában Frank áll (mint a fenti fülszöveg is mutatja), a serdülő fiú, akinek igazi származását apja hosszú idők óta titkol a környékbeliek előtt. Egy, a kiskorában történet eset miatt (nemi szervét leharapta a család kutyája) kénytelen ülve pisilni; néha be szokott rúgni a barátjával, a törpével és megesik, hogy egy-két robbantást is végrehajt a településtől elszigetelt telkükön.

A fiú egyfajta szimbiózisban él az őt körülvevő természettel: a vadon erejét fordítja saját hasznára, és a környéken lakó állatok tetemeinek feláldozásával hódol sajátos vallásának - ebből kifolyólag olyan, mint az ókori jósasszonyok: a természet rezdüléseiben próbál meg valamilyen előrejelzést felfedezni. Ezért is építette meg a címadó Darázsgyárat.

Banks regényét legelőször nem tudtam lerakni, olyan jó stílusban van megírva az egész. Az emlékek felidézése mellett, melyekből megtudhatjuk, mi vezetett a fiú családjának jelenlegi állapotához, illetve a 'jelenben' Frank bátyjának, Eriknek a szökését is végigizgulhatjuk. A bátyról érdemes tudni, hogy őrült: fel szokta gyújtani a kutyákat és megeszi őket, ha úgy adódik.

Egy "hibája" van a regénynek: olyan gusztustalan részeket lehet benne találni, amik eléggé megrendítőek lehetnek: gondolok például a fentieken túl az emberi agyban lepetéző legyekre. Ezért csak az erősebb idegzetűeknek ajánlom, de azoknak aztán igazán!

Fantasztikus!

Hasonló cikkek:

- A vámpír (szimbolikus biográfia)
- Holdpark
- Történetek az álom színteréről

Könyv adatai:

- Kiadó: Agave Könyvek Kiadó Kft.
- Oldalszám: 190
- Borító: cérnafűzött, keménytáblás
- ISBN: 9789637118500
- Megjelenés: 2006

Megveszem