Hiába a pesti gyalogosok pofájába tolakodó plakátrengeteg, hiába a white rabbit készítette szebbnél szebb borítók tucatjai, ha az Ulpius csak szar, középszerű és már többször elsütött poénokat felvonultató "thrillereket" ad ki. Azért írtam idézőjelesen a thrillert, mert rettegésnek nyoma sincs, sehol semmi izgalom, csak kiszámíthatóság és unalom. De az aztán dögivel.

Már a Gerritsen-műnél sem számított újdonságnak a sorozatgyilkos támadását túlélő nyomozó alakja - MacBride könyvében viszont alig tudunk meg valamit az előzményekről, mivel Logan hadnagyot csak a fájós hasfala és pár elejtett megjegyzés emlékeztet a történtekre. Azonban már a visszatérését követő első munkanapján meg kell küzdenie néhány dologgal. Ott van például az exe, a szuperdögös kórboncnok csaj, akibe munkájából kifolyólag minduntalan belebotlik és akiért hiába dobog még most is kis szerelmes szíve. Aztán a környéken rendre tűnnek el a gyerekek, akik közül néhányra csak holtan és meggyalázva bukkantak rá. Ráadásul a holttestek körül hamarabb nyüzsögnek a média képviselői mint a rendőrök, úgyhogy az infókat kiszivárogtató tégla kilétét is jó lenne mihamarabb kideríteni, különben oda a kapitányság hírneve. Az esős és ködös időjárás pedig csak rontja a helyzetet, mivel több nyomot tüntet el, mint amennyit rögzíteni képesek a helyszínelők.

Gumicsizmák cuppogása, hidegben reszkető emberek, a médiával hadakozó és a hírnevüket szem előtt tartó rendőrök töltik be a regény egészét. Mintha csak a Hasfelmetsző Jack idejében a közröhej tárgyává lett nyomozókról szólna a kötet - no nem a gyilkos brutalitása miatt, hanem mert nagyobb hangsúlyt fektetnek a kapitányságon a külsőségekre, mint az eltűnt személyek keresésére. Csakhogy a látszat már az olvasó számára is repedezett: a nyomozás vezetője többet kotorászik a zsebében gumicukor után, minthogy kimenjen a terepre és megvizsgálja a maradványokat. Logan többet parázik az exnője után, mint ahány gyilkosság ténylegesen történik. A rendőrök pedig többször ülnek be a közelben levő kocsmába, mint amennyi eredményt fel tudnak mutatni.

A kötetben uralkodó köd lepte el az agyam miközben olvastam, annyira kiszámítható a történet. A másik része pedig mintha egy iskolás fogalmazása lenne, aki a kapitányságon dolgozók életéről ír: ő a helyszínelő bácsi, az ő dolga, hogy biztosítsa a helyszínt a nyomozóknak. Ő pedig a boncnok néni, ő pedig felboncolja a holttesteket. MacBride mintha a másoktól összeszedett információkat feldolgozás nélkül dobta volna a papírra. A végeredmény pedig egy katyvasz, tele kidolgozatlan és egymáshoz nem illő minitörténetekkel.

(5/10, Ulpius)

Aki azt meri nekem mondani, hogy csak a férfiak tudnak igazán eredeti és nyomasztó történeteket kitalálni, annak a képébe nyomom Schweblin könyvét, hogy olvassa el, vetkőzze le az előítéleteit és csak utána pofázzon. Persze a rózsaszín borítótól tekintsen el, mert A madárevő esetében korántsem egy lányregényről van szó, sokkal inkább egy szürreális és elgondolkodtató novellagyűjteményről. Olyanról, amire már régóta vártam - örült is az elmeroggyantságokhoz szokott kicsi szívem a történeteket olvasva.

Az írónő nem egyszerűen elmondjam amit akar, előrukkol a tanulsággal, hanem előáll egy hétköznapi szituációval, hozzászövi az agymenéseit és otthagyja az olvasót a döbbenetével és a kérdéseivel együtt. Bár ez elég szokatlan módszer, mégis hatásos, mert mind többet és többet akarunk belőle éppen azért, mert nem rág szájba semmit, hanem ránk hagyja az értelmezést. Már ha van egyáltalán olyan. Hogy mit látunk bele, az a fantáziánkra van bízva - a legjobb példa erre A puszta című történet, amiben végig egy olyan állatról? emberről? izéről van benne szó, amit már régóta be szeretett volna fogni egy házaspár. Amikor megtudták, hogy az ismerőseiknek sikerült beszerezniük, nagyon megörültek és rögtön meg akarták őket látogatni. A vacsora során végig tűkön ültek, hogy megnézhetik-e már végre, mert annyira szeretnék. De a találkozó rosszul sül el, a házaspár ijedten, feldúlva és megszaggatva távozik - az pedig ránk van bízva, milyennek képzeltük el a szobában rejtőző lényt.

Az egyszerű mondatok, a tárgyilagos hangnem által mintha mi magunk is ott lennénk az amúgy képtelennek tűnő események középpontjában. Schweblin stílusa még a legérzéketlenebb embereket is fel tudja kavarni és be tud férkőzni a tudatunkba, megfertőzve a látszólag egyértelmű, mégis hátborzongatóan sok jelentést magukban hordozó meséivel. Legtöbbször azonban egy nagy sötét űrt hagynak maguk után, mivel túl rövidek és túl furcsák ahhoz, hogy az ember könnyedén továbblépjen a következőre. Hol a kafkai szürrealitást, hol a horrorírókra jellemző borzongatás határait súrolják, ami a sötétebb történeteket kedvelőknek valószínűleg be fog jönni.

(8/10, Nyitott Könyvműhely)

- Fiam - mondta mindig nagyapám -, mindig csak egy dologra koncentrálj. Úgy lesz a legjobb. - Kár, hogy ezt a tanácsot nem ismeri Walters, mert ennyire szétszórt és zavaros mű-thrillert már régen olvashattunk.

Az egész sztori alapját valószínűleg Phineas Gage esetéből merítette, aki egy szabálytalan sziklarobbantás által lett híres. Egy vascső fúródott át a koponyáján és bár félig elvesztette a látását, túlélte a balesetet, de az agyában bekövetkezett károsodás miatt mintha kifordult volna önmagából - a korábban becsületes és családszerető férj erőszakos lett és erkölcstelen életet folytatott a haláláig. Lényegében ugyanez történt a kötet főszereplőjével, a frontról hazatérő hadnaggyal, aki egy robbantás következtében elvesztette egyik szemét és kénytelen szétroncsolódott arcával tovább élni az életét. De a külsejében beállt változás a legkevesebb: a baleset következtében olyannyira megváltozott a személyisége, hogy rá sem lehet ismerni. A visszahúzódó és jóképű katona helyett egy agresszív, pillanatok alatt támadó vadállat kerül a kórházba. Az előző életében másokhoz könnyen alkalmazkodó kaméleon csak árnyéka önmagának - de lényegesen kiszámíthatatlanabb és erőszakosabb árnyéka.

Az unszimpatikus főhős pedig csak a kezdet. Az újságcikkekből értesülünk egy sorozatgyilkosról is, aki érdekes módon pont a környéken szedi áldozatait - és bár a hadnagynak mindig van alibije a gyilkosságok időpontjára, a rendőrség állandóan őt veszi elő, mint elsőszámú gyanúsítottat. De segítségére siet az átlagosnak csöppet sem mondható tüsihajú, százharminc kilós, izomagyú férfinek kinéző leszbikus orvos, aki felvágott nyelvével és megdöbbentő külsejével könnyedén semmisíti meg a töketlenkedő rendőröket. Ennél feltűnőbb páros biztos nem akad Londonban.

Walters a fent említett szereplők mellett túl sok karakteres alakot írt bele a történetbe (miközben a többiek jelentéktelen átlagpistává szürkülnek), az olvasó pedig kapkodhatja a fejét, hogy most kinek a minisztorija folytatódik az oldalakon. Ráadásul az izgalmas részekről csak az újságcikkekből, a rendőri jelentésekből és a dialógusokból olvashatunk és az idő múlásával a hadnagy is csak egy ugató, de nem harapó kutyává szelídül, így a könyv a thrillerre jellemző borzongásnak még a közelében sem jár. Végig olyan érzésem volt, mintha a gyilkosságok csak ürügyként szolgáltak ahhoz, hogy több száz oldalon keresztül csak a személyiségváltozásról lehessen csámcsogni. Ugyanazok a dolgokat hallhatjuk újra és újra és újra és újra, amíg meg nem unjuk, mert a hadnagy bizony meg nem változik.

(5/10, Athenaeum)

Keményebb összecsapások, tisztuló stílus, pörgősebb történet és kifinomultabb humor - ezek a Pilgrim-sorozat harmadik kötetének főbb jellemzői.

Már korábban volt szó arról, hogy a szőke herceg modernizált és képregényesített történetének sikere hazánkban egyre csak fokozódik. Bizonyítéknak ott a december 30-án mozikba kerülő film, vagy az egymás után megjelenő kötetek. De ahhoz képest, hogy a legösszeférhetetlenebb elemek vannak a történetben, egész pofás és vicces sztori kerekedik ki belőle, ha O'Malley így folytatja tovább.

Vegyük az alapoktól. Aki még nem találkozott volna Scott-tal, elég annyit tudnia róla, hogy ő egy tipikus, más nyakán lógó, éretlen huszonéves. Egy nap viszont belezúg Ramonába, aki csak akkor lesz teljesen az övé, ha legyőzi mind a hét exét. Pont mint a mesében, ahol a kis királyfinak meg kell mutatnia rátermettségét és erejét a próbák során. Nagyjából ennyiből állna az egész, ha nem állnának a középpontban a fiatalok zeneimádata és a videójátékokból nyúlt olyan utalások, mint a küzdelmek után kapott extra élet, vagy a fal mellett lapuló fényes cucc, melyhez ha hozzáérsz, elmentődik a "játék". De nem kell megijedni, mert a szereplőknek jócskán akadnak hétköznapi problémái is, melyek által nem érezzük olyan távolinak a fantasztikus elemekkel teleszőtt világukat.

A harmadik részben máris belecsapunk a lecsóba: kiderül, hogy a Scott excsaja vezette bandának basszusgitárosa Ramona harmadik exe. Scott több legyet üthetne egy csapásra, ha le tudna vele számolni - egyrészt el tudna végre szakadni az exétől, másrészt megsemmisülne a konkurens együttes, harmadrészt közelebb kerülne Ramonához és egy fokkal nyugodtabb lehetne az életük. De az excsaj még mindig szívrepesztően gyönyörű, ráadásul a basszeros elsajátította a vegetáriánus életmódot, mely által olyan Darth Vader-i erő birtokába jutott, amivel Scott nem képes harcolni. Persze tisztában vagyunk vele, hogy előbb-utóbb megsemmisül a harmadik ex is (hiszen nem lenne folytatása a sztorinak, ha Scott lenne a vesztes), viszont nem mindegy, milyen áron.

Egyre több szereplő bukkan fel a kötetben, ezért is örültem a belső borítón levő Ki kicsoda?-táblázatnak, bár az állandó hátralapozgatás miatt sokszor elvesztettem a fonalat. De plusz pont jár azért, amiért végre nemcsak a hajuk alapján tudtam megkülönböztetni a szereplőket, hanem a különböző jellemvonásaik és beszólásaik alapján. A sorozat gyengesége viszont még mindig a jelenetváltások kidolgozatlanságában rejlik - el kellett telnie egy kis időnek hogy rájöjjek, az emlékek és a jelen idejű elbeszélések közötti különbséget a fekete-fehér hátterek jelzik. Ettől függetlenül és O'Malley titokzatos előreutalásainak köszönhetően alig várom a folytatást.

(7/10, Nyitott Könyvműhely)

Az amerikai függetlenségi háború óta létezik a töredékekben levő, eredeti Tesó Kódex - az egyetemes szabályok birtoklója, a hímneműek bibliája. De mivel leginkább csak a szájhagyomány útján terjedtek a már-már kínosba hajló problémákra adott válaszok, ezért a How I Met Your Motherből ismert Barney Stinson fogta magát, modernizálta és egy kötetbe gyűjtötte őket a célból, hogy világszerte erősítse a tesók kötelékeit, ami által a legvadabb numerát is be lehet cserkészni. Csak egy szárnysegéd kell, a kódex bemagolása (szentként tisztelve minden egyes sorát) és indulhat is az akció.

A tesó (angolul bro) a barney-i értelmezés szerint nem feltétlenül a vér szerinti testvért jelöli, hanem azt a személyt, akiben "megbízhatsz, hogy mindig ott lesz melletted, kivéve ha épp valami más dolga van." Tesó az, aki önzetlenül támogat, hátulról fedez verekedés közben, vagy összehoz valakivel, hogy másnap esetleg egy másik csajjal is összeismertessen. De mi van akkor, ha mindkét tesó ugyanazt a dögös csajt szúrja ki magának? Ha az egyikük a szakítás miatt szenved és a tesója kényelmetlenül feszeng a közelében? Öleljük meg, biztosítsuk a barátságunkról, vagy cipeljük el a legközelebbi sztriptízbárba? (természetesen az utóbbi a helyes válasz)

Bár elvileg a huszonegyedik századi agglegények istenének, Stinsonnak tollából származik az Írás, természetesen egy televíziócsatorna és egy nagy sikerű sorozat stábja áll a kötet mögött. Ennek ellenére Matt Kuhn kiválóan hozta az Így jártam anyátokkal című sorozatból ismert Barney alakját és stílusát, aki talán a legérdekesebb és legviccesebb figura a magát felsőbbrendűnek tartó, egoista és szoknyavadász módján. Aki még egy részt sem látott a szériából (súlyos hiba! személyes kedvenc), az már az első oldalakból sejtheti, hogy ez nem egy kioktató stílusú kötet lesz - kezdve azzal, hogy Barney ki másnak is ajánlhatná a Kódexet, mint saját magának, a "legjobb tesónak". (Persze én csak egy csaj vagyok és normális esetben nem tudhatnék e nemes szándékú és pótolhatatlan Kódex létezésében, így csak az alacsonyabb rendű mivoltom és a hímneműekhez képest sokkal kevesebb agysejtem miatt nevethettem az amúgy "véresen komolyan veendő" dolgokon.)

A köteten csak az tud igazán kacagni, aki az epizódok jóvoltából már betekintést nyert Barney életmódjába és humorába. De ők aztán igazán attól függetlenül, hogy már ismerhetik a Citrom Törvényt, vagy az egyes beszólásokat. Hogy mit szólna egy beavatatlan olvasó? Fogalmam sincs. Biztos, hogy nem értene meg néhány poént (Adj egy ötöst!), nem asszociálna az egyes részekre, de az is lehet, hogy feldühödne Barney csöcsök iránti rajongásán, vagy a csajok lepontozásán. Beavatott rajongóként viszont ferge... -most figyelj!- ...teges kötetnek tartom, amivel a szórakozás garantált.

(Azt pedig külön kiemelném, hogy mivel hazánkban magyarul még nem kapható a Tesó Kódex, Giggsy fogta és lefordította az egészet az olvasók szórakoztatása érdekében. Bár néhol csikorogtak a fogaim a magyarosítás miatt, riszpekt és tisztelet érte.)

(8/10, Könyvmolyképző)

Egy sorozat akkor jó, ha a hűséges rajongók érdeklődését fenn tudja tartani az egyre izgalmasabb szálak segítségével, az épphogy csak a könyvbe tekintő olvasót pedig meg tudja fogni annyira, hogy hamar képbe kerüljön és kíváncsi legyen az előzményekre is. Ezzel a kijelentéssel vetettem magam Akunyin világszerte népszerű nyomozójának, Fandorinnak a nyomába, hogy kiderítsem, tényleg annyira tehetségesen libbenti-e fel a fátylat a titkokról, mint azt az olvasók rajongásából sejteni lehet.

Amikor még nem voltam tisztában az egész Fandorin-őrülettel és nem hallottam a jelenleg tizenhárom részből álló sorozatról sem, azt hittem olyan kötet lesz, mint a Temetői történetek, amely egy enyhén morbid fantáziavilágú, borzongásra késztető groteszk mese. A nyomozó kissé komikus és jelentéktelen alakjának felbukkanásáig be is igazolódott ez a sejtelmem, ugyanis a szokásostól eltérően a regény központi szála nem a gyilkos kilétének felfedése, főszereplője nem a detektív, hanem egy rongyos utcakölyök és annak lenézett, mocskos ügyekkel teli környezete. Az a kétes alakokkal teli negyed, ahová épeszű polgár saját akaratából be nem tenné a lábát, ahol a sikoltozókra ügyet sem vetnek, ahol a korrupció és a gyilkosság mindennapos. Itt próbál meg új életet kezdeni a nevelőapjától elszökött árva gyerek, Szenyka, miután elege lett az állandó szívatásból és dolgoztatásból.

De Szenyka életének alakulása csak az egyik szál. A másik középpontjában a hitrovkai zsiványok élete, no meg az egyik legrettegettebb zsiványvezér babája áll. Miután Szenyka megpillantotta a világ leggyönyörűségesebb nőjét és már első pillantásra belézúgott, derült ki, hogy a hölgyet Halálnak hívják - egyszerűen azért, mert mindegyik szeretője rövid időn belül elhalálozott. No, pont ilyen csajt fogott ki ő is! Ráadásul a jóképű és hihetetlenül gazdag zsiványvezér, Herceg mellett labdába sem rúghat a csorba fogú, piszkos képével. Hogy a harmincakárhány szálból álló "szakálláról" ne is beszéljek.

Többet viszont nem árulok el, legyen elég annyi, hogy nem feltétlenül arról fog szólni a történet, hogy Szenyka kivirul, megszerzi magának Halált és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Á, az túl egyszerű lenne. A váratlan események hatására az olvasó kapkodhatná a fejét és értetlenkedne, ha Akunyin nem értene mesterien a meséléshez. De mivel profi íróhoz van szerencsénk, szépen sorban, Szenyka bőrén keresztül tapasztaljuk meg a kiszámíthatatlan eseményeket, legyen szó egy pszichopata kegyetlenkedéséről, vagy családgyilkosságról.

Akunyin férfias magabiztossággal, biztos kézzel vezeti az olvasót az egyre mélyülő mocsárba. Nem éreztem, hogy túl gyors iramot diktálna, mivel a feszes tempójú cselekmény mellett tökéletes pontossággal mérte ki a háttérhez szükséges információkat és a kapcsolódó sztorikat. Mint egy ördögi gyógyszerész, keverte össze a humort és az izgalmat, az akciódús és érzelemgazdag részeket.

És hogy visszatérjek a bevezetőben taglaltakhoz, ez a kötet kiválóan megfelelt az igényeimnek és felkeltette a kíváncsiságom a sorozat többi része iránt - bár egymagában is megállja a helyét. Nem is akárhogy!

(8/10, Európa)

Ahhoz képest, hogy a múltkor mennyire lelkendeztem a Simon cicájáról szóló első kötetnél, most, hogy túl vagyok a nemrég megjelent folytatáson, lekókadt a rajongásom. Nevetés egyáltalán nem hagyta el a számat, maximum halvány mosolyt tudott kipréselni belőlem a névtelen cica történetet elmesélő képeskönyv. Pedig az lenne a dolga, amit Tofield a videókkal eddig simán el tudott érni - hogy hangosan röhögjek, hogy megnézzem őket legalább még százszor, hogy ismerőseimet zaklassam azzal a felkiáltással: ezt márpedig látniuk kell. De ezúttal valami nagyon nem jött össze.

A könyv elején még a szokásos gazdiszívatós módszerekkel találkozhatunk és a nagy durranások rendre el is maradnak egy vérbeli rajongó számára, hiszen korábban már láttuk a macska dobozszétszedési technikáját, a törési-zúzási akcióit és a fotelben való elterpeszkedését is. Tofield egy új csavarral próbálta megoldani a déjà vu-érzést - azzal, hogy kizavarta a cicát az udvaron túlra, a tipikus brit vidékre, ahol birkák legelnek és pásztorkutyák őrzik a nyájakat. Ha nagyobb a terep, több a humorforrás is.

Csakhogy a "Házimacska izgalmas kalandjai" nevű történetet felváltja a "Vidéki állatok" sztori, amiben láthatunk tehénkét, madárkát és nézd, ott egy nyuszika is. Mint egy kisgyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyvben, a macska barangolása által megismerjük a többi állatot is. Csakhogy ez kevés. Az pedig egy kicsit elkeserítő, hogy a mélyrepülést csak a tehénszarba-lépéses "pojén" tudja egy pillanatra megállítani. Hogy a hirtelen siker miatt lettek a vártnál gyengébbek a rajzok, nem tudom; de úgy látszik, hogy Tofieldnél kifogyóban az ötletzsák, és ezzel ő maga is tisztában van.

Nem színezőkönyvet vártam, hanem egy eredeti, tartalmas és a képek egyszerű stílusú vonalvezetéséhez képest is igényes kiadást. A várt katarzis elmaradt - na, talán majd legközelebb.

(5/10, Canongate Books)

Önkéntelenül figyeltem fel arra a könyvre, aminek első fejezete a halálegyszerű és nyugodt "Baszd meg"-gel kezdődik. Reményeim szerint ha ilyen lendülettel folytatódik a regény, csak nem lehet unalmas, középszerű, vagy neadjisten ellaposodó. Bár az ilyen stílusnál  általában vigyázni kell, nehogy átmenjen erőltetettbe.

Már a főszereplők bemutatása sem a szokásos módon történik, mivel a legtöbbjüknek egyedi neve és története van, miért úgy hívják őket - például O nevénél nagyobb szerepet játszott az orgazmusimádata, mint az eredeti neve, az Ophelia. De Winslow nem hagyja, hogy kényelmesen hátradőljünk székünkben és várjuk a következő leíró részt, már kezdődnek is az események. A fűtermesztő fiatalok kénytelenek ráébredni a valóságra, amikor egy videóüzenetben lefejezett embereken keresztül szemléltetik a helyzetüket: vagy a Baja Kartellnek dolgoznak tovább, vagy így járnak. Kezdetben a fiatalok persze ellen akarnak állni a mexikói milf vezette kartellnek, de. És itt kezdődnek a bonyodalmak, amiben a két archetipikus hős, az Ész és a Test szembemegy az egész Mexikót befolyása alatt tartó, alvilági társasággal.

A kötet erőssége és gyenge pontja is a pörgősségében rejlik: mindenáron tovább akarjuk olvasni, szinte nem is tudjuk letenni, de amikor már letettük és túl vagyunk rajta, már nem hiányzik. Tipikusan olyan könyv, aminél ha már tisztában vagy a nagyjából egyszerű történettel, maximum csak a társadalomkritika miatt olvasnád újra (vagy sem, de én így vagyok vele). Mert oké, hogy bandaháborúk, meg drogháborúk, meg egyéni partizánakciók, de a történet ízesítője mégis az a hitelesnek tűnő könnyed fikázás, ami a mexikóiaktól tartó amerikaiak ellen szól. Ami által nem is tűnnek már annyira magasrendűnek az USA-ban élők.

(7/10, Agave)

Nagy merészségnek számít, ha a mai világban egy történetet az 1900-as évek elejének környezetébe helyeznek. Felmerül a kérdés: vajon az író képes arra, hogy megteremtse a korabeli hangulatot úgy, hogy a csöcsökhöz, botrányokhoz és autós üldözésekhez szokott közönség is felfigyeljen? Hogy a huszonegyedik századi ember saját magáénak érezhesse azt a világot? Hogy ne érezzük mesterségesnek a dialógusokat és erőltetettnek a mozzanatokat?

Baráth Katalinnak sikerült. Megidézte azt az ókanizsai világot, melynek közel húszezer lakosa a melegben könnyen porozódó, macskakövekkel csak néhol burkolt utakat járja; ahol a ruhákon levő csipkedíszítések, a fűző és a magázódás még elterjedtnek és elvártnak számított; ahol egy lány hamarabb kelt el a jó hozomány, mint szívének sugallata miatt. Ebből a környezetből egyértelműen kilóg az akkoriban fehér hollónak számító "modern nő" megtestesítője, Dávid Veronika, aki a fűzőjét eldobva és a könyvesboltba visszahúzódva próbálja visszaverni a városka tagjainak állandó kérdésözönét: miért nem megy még férjhez? Mire vár? Így könnyen vénkisasszony lesz magából!

Egyhangúan zajló életébe egy nap azonban betoppan valaki. Nem, nem egy udvarló, hanem egy hulla. Késsel a hátában. A városka felbolydul, a kapitány minduntalan rossz gyanúsítottakat állít elő, a hullák viszont szaporodnak (nem szó szerint). A hivatalos személyek ezért kénytelenek megengedni Veronnak, hogy Miss Marple fiatalabb kiadásaként utánajárjon, vajon ki ölte meg a senkinek sem ártó bolondot, és mit keresett a zsebében A fekete zongora című Ady-költemény.

Bár a borítón Agatha Christie-hez hasonlították a regényt, annál sokkal több és kevesebb is. Kevesebb azért, mert bár A fekete zongora bőven tartogat meglepetéseket, a krimik királynőjének még a nyomába sem érhet senki, olyan rejtélyeket volt képes kitalálni  (meg is szoktam kérdőjelezni Christie emberi mivoltát, miután elolvastam tőle egy újabb, kitalálhatatlan gyilkosú könyvet). Több pedig azért, mert sokkal jobban el tud mélyedni az olvasó Ókanizsa világában, miközben a pletykákat hallgatja a helyi ivóban, vagy a vasárnapi misén vesz részt. De amíg a leíró részek által szinte halljuk a pusmogást és a szoknyák suhogását, addig a dialógusok továbbviszik a történetet, ami nincs híján a kalandoknak és a szerelemnek sem. Emellett külön említésre méltó az a finom humor is, ami végig belengi a kötetet.

Két nagy pirospontot adnék még az írónőnek (illetve a kiadónak). Az egyiket azért, mert két novellát is kapunk az új kiadáshoz, melyekbőn megtudhatjuk, Veron hogyan boldogul az események lezajlása után, ráadásul az egyikben még a legendás belga nyomozó is felbukkan. A másodikat pedig azért, amiért hazánk amatőr, de mégis igazságos és csupaszív könyves bloggereinek kritikáit tették az ajánlórészbe. Remélem, hogy még sok hasonló színvonalú sztorit olvashatunk Veronról, illetve Katalintól. Várom a folytatást!

(8/10, Agave)

Gaiman leült, kitalálta a temetőben felnövekvő gyerek alakját (tényleg mintha egy horrorosított/fantasztikosított, vagy milyen Maugli meséje lenne), belehelyezte a már megszokott, gaimenes környezetbe, kinyitotta a misztikus lényekkel teli lexikonját, rábökött pár lényre és beleszőtte a történetbe. Nagyjából így lehetne lefedni A temető könyvét.

Ahhoz képest, hogy mennyien imádják és szeretik és felnéznek rá, mindig csalódom benne egy kicsit. Néhány szürreális vonástól eltekintve a regényei zavaróan nagy űrt hagynak bennem - mindig reménykedek, hogy na, talán majd most odabasz és elvarázsol a történettel. De nem. Nem sikerült megnyernie most sem.

A temetőbe kerülő, kísértetek között nevelkedő gyereket és a környezetét, a furcsábbnál furcsább alakokat néhány oldal után könnyen meg tudjuk szokni, a "nagy durranásnak" induló jelenetek ellaposodó végük miatt átlagos sztoricskák lesznek, a kidolgozatlan szereplők pedig nem hagytak bennem nyomot.

Gaiman mintha leült volna a karosszékébe, kényelmesen elterpeszkedett és a regényt csak azért írta meg, hogy legyen mivel betömnie a rajongók száját. Csakhogy ez nekem nem elég. Egy híres írótól sokkal jobbat várok, de egyszer jó volt. Nehezen bár, de előbb-utóbb eltelik vele az idő.

(6/10, a könyvért köszönet a freeblog-nak és az Agave-nek)

1. Tárd fel az olvasó tudatalattiját

Az olvasó azért veszi kezébe a bűnügyi regényt, mert borzongani akar. Szereti, ha elönti a vérét az adrenalin. Biztonságos otthonában meg is teheti ezt, miközben arra gondol: de jó, hogy ez nem velem történik meg. Épp ezért érdemes úgy borzongatnod, hogy kiaknázod az emberi lélek adta lehetőségeket és személyesebbé teszed a gyilkos indíttatásait. Gerritsen ezt úgy tette meg, hogy regényének egyik gyilkosának, a Sebész alakját a tudatalattinkra alapozta. Arra az erőszakos énünkre, amelyet a civilizált ember képes megfékezni, de a sorozatgyilkos már nem.

2. Találj ki néhány könnyen felismerhető alakot

Rizzoli, a forrófejű, temperamentumos és karrierista nyomozó az előző kötetben a megmentett áldozathoz képest kicsit mellékvágányra szorult, ezért a sorozat második részében Gerritsen már teljes mértékben őt helyezte a könyv középpontjába: hogy képes újból szembenézni támadójával? Vajon megváltozott a történtek hatására?

Visszatérő alak a korábban csak vérbuziságáról és a nők méhének kitépéséről ismert Sebész is, aki ezúttal egy partnert kap az Uralkodó személyében. Ketten együtt hatásos trancsírozó csapatot alkotnak: míg az Uralkodó megfojtja és megerőszakolja az áldozatot, addig a Sebész élvezettel figyeli a tevékenykedését, majd utána ő is akcióba lép.

3. Ki ne hagyd a hatásvadász dolgokat

Ebben az esetben a szerelmi szálra gondolok, hiszen a női olvasók ezt valószínűleg nagyon csípik. Szinte gyökeresen meg kell változtatnod emiatt a szereplő tulajdonságait? Hát hajrá! Az ilyesmi nem jelenthet akadályt, még ha az alaptörténet rovására is megy.

4. Tömd tele latin nyelvű, idegen kifejezésekkel a szöveget

Érdemes ehhez hasonló mondatokat írni: "A Decadron a dexametazon gyári neve. Adrenokortikális szteroid, amely az összes emberi szervre hatással van. Az olyan glükokortikoidok, mint amilyen a Decadron, befolyásolnak mindent a vércukorszinttől kezdve a vizelet-visszatartáson át a DNS felépítéséig." Bár egyáltalán nem fogja érteni az orvosi szakkifejezésekhez nem értő, "mezei" olvasó, egyértelműen jól hangzik.

5. Vond be az olvasót is

Tarts kiselőadást a hajszálak szerkezetének és a holttesten talált szövetdarabkák elemzéséről, illetve minden olyan dologról, ami egy nyomozó hatáskörébe eshet - persze úgy, hogy beleszövöd a történetbe. Nem baj, ha néhány tucat oldal szinte csak erről szól, hiszen így azt hiheti az olvasó, hogy tényleg ilyen izgalmas dolgokról szól a nyomozók munkája, nem csak aktatologatásról.

6. Csapd össze az egészet

Ha nagyjából felvázoltál mindent, nem is érdemes tovább dolgozni rajta - bőven elég lesz egy bestsellerhez. Ha 450 oldalon keresztül húzod az olvasót, ne riadj meg két mondatban leírni a Végső összecsapást. Úgysem ezért olvasták a könyvet, hanem a szerelmi szál miatt.

(5/10, Ulpius-ház)

Hol van már az, amikor a vámpírok titokzatos, megközelíthetetlen és gonosz vérszívóknak tűntek és a szülők velük ijesztgették a gyerekeiket? Most, a vámpírirodalom virágzásának korában már elvegyülnek a mit sem sejtő halandók között, túlélik a napsugarak perzselő erejét és hébe-hóba szexelnek is az emberekkel.

Jinks ausztrál vámpírjai viszont nem ilyen szerencsések, állandó hányinger gyötri őket, az éles fény hatására bevérzik a szemük, és félnek, nehogy felfedjék őket. Próbálnak jó denevér módjára meghúzódni az otthonukba és a lehető legkevesebbet érintkezni az egyszerű halandókkal, hiszen ha megérzik a lüktető pulzust, rávetik magukat, és nemcsak vámpírrá változtatják az áldozatot, hanem fel is fedik magukat. Ami egy tucat ezüst pisztolygolyós és karóval felfegyverzett ellenség felbukkanását eredményezné és kihalnának a vámpírok, ami nem jó. Bár arra nem kapunk választ, hogy miért.

Az elszigeteltség és a magány elkerülése érdekében létrehozták az Anonim Vámpírok Klubját, ahova több, mint harminc éve járnak a vérszívók kipanaszkodni magukat és meghallgatni egymást. Az egyik alkalommal viszont nem tudják elérni Kazimírt, ezért az egész bagázs a lakásához furikázik és megdöbbenve tapasztalják, hogy barátjukból csak egy rakás hamu maradt. De mit keres mellette az a fadarab? Jesszus, az egy karó?! De vajon ki a gyilkos?

A tizenévesnek tűnő Nina nyomozni kezd a vámpírhaverjaival. Nappal alszanak, vagy a furgon hátuljában zötykölődnek, éjszaka pedig az ellenség nyomába erednek, közben pedig tengerimalacok vérét szívogatják. Igen, jól hallottad, ugyanis az idők folyamán kikísérletezték a legegészségesebb vámpír-étrendet, így egy tengerimalacfarmról származó kisállatok vérét isszák, mivel az embereket nincs szívük bántani. Bezzeg mi, gonosz halandók indokolatlanul üldözzük szegény vámpírokat. Szégyelljük magunkat!

Bár Jinks megpróbálta más szemszögből ábrázolni őket, a történet és a szereplők jellemzése nagyon béna lett. Megjegyezhetetlenül sok alakja van a történetnek és akkor még nem is említettem a vérfarkast, aki a megmentése után csatlakozik a társasághoz (és boldogan élnek, amíg meg nem halnak). A regény felében csak utaznak és ami izgalom ígérkezik, az is könnyen kitalálható és unalmas.  De említhetném a Nina által írt regény főszereplőnőjét, Veersivo-t (figyeld a fantáziadús nevet!), vagy azt a tényt, hogy a vámpírok nem tudnak szaporodni - de persze ott az elmaradhatatlan szerelmi szál.

Egy a sok vámpírkönyv közül - a polc mélyére vele! Le a vámpírokkal, karókat elő!

(3/10, Athenaeum)

Ha azt mondom, hogy mondj egy kövér, cinikus, beszólogatós és lusta háziállatot, a legtöbb embernek talán rögtön Garfield jut az eszébe. Ha képes lenne a világ talán leghíresebb macskája reinkarnálódni, nagy valószínűséggel Poncsó, a Blöki bár képregénysorozat főszereplőjének bundájában születne újjá.

Poncsó vígan tengeti napjait kaja és szemét után kajtatva, amíg megszokott és kényelmes életébe be nem üt a krach: gazdája, Chazz feleségül vett egy "nőcskét", így az új lakásban nemcsak az illetéktelenül behatoló személyt, hanem annak öt macskáját is kénytelen lesz elviselni. Épp ezért összegyűjti a környéken élő haverjait és a kutyáknak létesített kocsmában elindítják a macskák elleni gyűlést, melynek célja, hogy az összes macskát egy óriási katapulttal kilőjék a Napba. De az unalmasabb napjain egyszerűen csak szivatja a környezetében élőket, vagy próbál hozzájutni a finomabb falatokhoz.

Úgy vettem észre, hogy a Garfield-féle poénok vagy bejönnek valakinek, vagy nem. Mivel én az utóbbi kategóriába tartozom, legtöbbször csak egy halk "aú"-val kommentáltam a képsorokat és csak ritkán nevettem fel. Miközben olvastam, mindvégig az járt az eszemben, hogy túlságosan hasonlítanak a történetek és a stílusuk nemcsak Garfield-re, hanem a szintén Vad Virágok Könyvműhely által kiadott és általam sokkal jobban imádott Kázmér és Huba-történetekre is. Az élményt pedig határozottan rontották az olyan fordítási nehézségek, mint a "kutyus-csomag" (ami a becsomagolt maradékot jelenti - doggy bag).

A már jól ismert variációk-egy-témára-sztripek viszont ennél a képregénynél egy idő után unalmasnak hatnak. Márpedig egy átlagos, szuperképességekkel nem rendelkező kutya élete nem valami változatos annak ellenére sem, hogy képesek kommunikálni az emberekkel. De aki szerette a lusta macskát, valószínűleg Poncsót is szeretni fogja.

(6/10, Vad Virágok Könyvműhely)

"Honnét tudni, hogy ég a ház?
1. A férjed így szól: Füstszag van. Te nem érzed? Füstszag van.
2. Mire te: Ez az új Hermés parfümöm. Vetiver és tonkabab. Szivarszaga van, de ha megszárad, a Cavadosra emlékeztet.
3. Megszagolja a csuklód. Nem ezt érzem. Füstszag van.
4. Mire megjelenik a fiad könnyes arccal: felrobbant a tévé, és most ég! Félbeszakadt a videojáték. Segítetek újraindítani, mielőtt kiesem a játékból?"

Ehhez hasonló agybutító és néhol "szőkenős" pillanatokkal van tele Gideon könyve, amelyben tizenkét, egymástól független történeten keresztül leshet bele az olvasó egy tehetős, mégis unatkozó, amerikai háziasszony életének egy évébe. Bár a borítón levő ajánló szerint "olyan dolgokról ír, amelyekkel sokan tudnak azonosulni", illetve az összes női korosztályhoz szól, szerintem egyáltalán nem a nők tömegeit mozgatják meg az olyan csip-csup problémák, mint hogy mit csinálj, ha a férjednek nem elég kényelmes a háromezer dolláros matrac, vagy ha nem érzed különlegesnek a karamellizált körtét a Vin Santo desszertbor ízesítésű fagylalttal. Maximum egy bizonyos női réteget érintenek ezek a dolgok, és az valószínűleg nem a munkahelyen gürcölő, magát eltartani is alig képes csoport lesz.

"- Kiment a fejemből, hogy Julia Child egyszer nálunk vacsorázott - vallom be Robinnak.
Robin szóhoz se jut. - Jézusom, és mivel kínáltad?
- Mit is főztünk Juliának? - kiáltok oda a férjemnek, aki éppen fokhagymát aprít.
- Rákos-homáros tésztát! - kiált vissza. - De már mondtam.
- Fra Diabolo - sóhajt fel Robin. - Tökéletes."

Bár a kötetben elszórtan találni értelmesebb, más anyákat is érintő problémákat, mint a gyerek első önálló táborozása miatt való aggodalmaskodás, vagy a szeretett kutya elvesztése, Gideonnak majdnem sikerült elérnie, hogy a sarokba vágjam a művet, amikor elkezdte sorolni, hogy hogyan lehet besorolni az embereket a kutyaszarhoz való hozzáállásuk alapján. Mert a "Tedd a dolgod!" tipikusan férfiszöveg, míg a "Lesz kaki?" vagy "Kakis vagy" csak többdiplomás családos nő száját hagyhatja el - és ezt teljesen komolyan írta. Hogy a szintén borítón található ajánló, a "végre a férfi olvasók is megértik majd, hogy mire vágyik egy nő valójában"-ról ne is beszéljek - biztos megértik, csak az fix, hogy nem ebből a könyvből.

(3/10, Athenaeum)

Botránykönyv! Amerikában betiltották! - így népszerűsítik a Rozshegyezőt, amerre csak nézek. Csakhogy botránykönyv és botránykönyv között nagyon nagy különbség van, mint megtapasztalhattam. Példának okáért a Méhkirálynő, Kelemen Anna nagyon izgalmas *köhömm* és látványos vallomása a szexuális életéről a tartalmával verte ki a biztosítékot, míg  a Rozshegyező csak annyival, hogy megsértette a nagy Salingert, a Zabhegyező íróját azzal, hogy az engedélye nélkül felhasználta a kultikus szereplő alakját. Na meg lényegében minden mozzanatot, amit csak a regényben olvasni lehetett.

Fontosnak tartottam elolvasni a Zabhegyezőt, mielőtt nekikezdtem volna a kötetnek - egyrészt, mert olyan olvasmánynak tartottam, amit sok helyen idéznek, beszélnek róla és "illik" kiolvasni (ez egyfajta belső kényszer volt nálam), másrészt már potenciális olvasóként láttam, hogy szinte összefűződik a Rozshegyező Salinger művével. Hiába a mentegetőzés, hogy "California ... munkáját nem a nagy előd folytatásának szánja, sokkal inkább egy azzal párbeszédbe lépő, önálló írásnak", ha már  borítón ott virít "a Zabhegyezés vége" címke.

Amíg a Zabhegyező egy átlagos, lázadó kamasz objektivitásra hajlamos, mégis szenvedéllyel teli magvas filozofálgatását tartalmazza egy cseppet sem izgalmas kerettörténetbe ágyazódva, addig a Rozshegyező a megöregedett, megfásult vénember, Mr. C történetét meséli el. Végig ott lebeg a kérdés: vajon álmodik-e a kamasz srác, vagy tényleg ilyen löttyedt lett a teste és feszül állandóan a hólyagja? Fogódzót csak az emlékezetében még élénken élő alakok felbukkanása jelenti, akiket a Zabhegyezőből már jól ismerhetünk; ráadásul megtudhatjuk, mi lett velük a hatvan év alatt, amíg nem hallottunk róluk semmit.

Ahogy csökken a motivációja  az öregnek, úgy csökken a történet érdekessége - márpedig Mr. C csak egy utolsót szeretne vándorolni a nagy New York city-ben, pont mint anno. Azon viszont egyáltalán nem csodálkozom, hogy Salinger felkapta a vizet, mert szinte az egész történet a Zabhegyezőből koppintott dolgokat tartalmazza, csak lényegesen unalmasabb köntösben, ami nem igazán tudja megfogni az olvasót.

(4/10, Partvonal)