Önkéntelenül figyeltem fel arra a könyvre, aminek első fejezete a halálegyszerű és nyugodt "Baszd meg"-gel kezdődik. Reményeim szerint ha ilyen lendülettel folytatódik a regény, csak nem lehet unalmas, középszerű, vagy neadjisten ellaposodó. Bár az ilyen stílusnál általában vigyázni kell, nehogy átmenjen erőltetettbe.
Már a főszereplők bemutatása sem a szokásos módon történik, mivel a legtöbbjüknek egyedi neve és története van, miért úgy hívják őket - például O nevénél nagyobb szerepet játszott az orgazmusimádata, mint az eredeti neve, az Ophelia. De Winslow nem hagyja, hogy kényelmesen hátradőljünk székünkben és várjuk a következő leíró részt, már kezdődnek is az események. A fűtermesztő fiatalok kénytelenek ráébredni a valóságra, amikor egy videóüzenetben lefejezett embereken keresztül szemléltetik a helyzetüket: vagy a Baja Kartellnek dolgoznak tovább, vagy így járnak. Kezdetben a fiatalok persze ellen akarnak állni a mexikói milf vezette kartellnek, de. És itt kezdődnek a bonyodalmak, amiben a két archetipikus hős, az Ész és a Test szembemegy az egész Mexikót befolyása alatt tartó, alvilági társasággal.
A kötet erőssége és gyenge pontja is a pörgősségében rejlik: mindenáron tovább akarjuk olvasni, szinte nem is tudjuk letenni, de amikor már letettük és túl vagyunk rajta, már nem hiányzik. Tipikusan olyan könyv, aminél ha már tisztában vagy a nagyjából egyszerű történettel, maximum csak a társadalomkritika miatt olvasnád újra (vagy sem, de én így vagyok vele). Mert oké, hogy bandaháborúk, meg drogháborúk, meg egyéni partizánakciók, de a történet ízesítője mégis az a hitelesnek tűnő könnyed fikázás, ami a mexikóiaktól tartó amerikaiak ellen szól. Ami által nem is tűnnek már annyira magasrendűnek az USA-ban élők.
(7/10, Agave)
Nagy merészségnek számít, ha a mai világban egy történetet az 1900-as évek elejének környezetébe helyeznek. Felmerül a kérdés: vajon az író képes arra, hogy megteremtse a korabeli hangulatot úgy, hogy a csöcsökhöz, botrányokhoz és autós üldözésekhez szokott közönség is felfigyeljen? Hogy a huszonegyedik századi ember saját magáénak érezhesse azt a világot? Hogy ne érezzük mesterségesnek a dialógusokat és erőltetettnek a mozzanatokat?
Baráth Katalinnak sikerült. Megidézte azt az ókanizsai világot, melynek közel húszezer lakosa a melegben könnyen porozódó, macskakövekkel csak néhol burkolt utakat járja; ahol a ruhákon levő csipkedíszítések, a fűző és a magázódás még elterjedtnek és elvártnak számított; ahol egy lány hamarabb kelt el a jó hozomány, mint szívének sugallata miatt. Ebből a környezetből egyértelműen kilóg az akkoriban fehér hollónak számító "modern nő" megtestesítője, Dávid Veronika, aki a fűzőjét eldobva és a könyvesboltba visszahúzódva próbálja visszaverni a városka tagjainak állandó kérdésözönét: miért nem megy még férjhez? Mire vár? Így könnyen vénkisasszony lesz magából!
Egyhangúan zajló életébe egy nap azonban betoppan valaki. Nem, nem egy udvarló, hanem egy hulla. Késsel a hátában. A városka felbolydul, a kapitány minduntalan rossz gyanúsítottakat állít elő, a hullák viszont szaporodnak (nem szó szerint). A hivatalos személyek ezért kénytelenek megengedni Veronnak, hogy Miss Marple fiatalabb kiadásaként utánajárjon, vajon ki ölte meg a senkinek sem ártó bolondot, és mit keresett a zsebében A fekete zongora című Ady-költemény.
Bár a borítón Agatha Christie-hez hasonlították a regényt, annál sokkal több és kevesebb is. Kevesebb azért, mert bár A fekete zongora bőven tartogat meglepetéseket, a krimik királynőjének még a nyomába sem érhet senki, olyan rejtélyeket volt képes kitalálni (meg is szoktam kérdőjelezni Christie emberi mivoltát, miután elolvastam tőle egy újabb, kitalálhatatlan gyilkosú könyvet). Több pedig azért, mert sokkal jobban el tud mélyedni az olvasó Ókanizsa világában, miközben a pletykákat hallgatja a helyi ivóban, vagy a vasárnapi misén vesz részt. De amíg a leíró részek által szinte halljuk a pusmogást és a szoknyák suhogását, addig a dialógusok továbbviszik a történetet, ami nincs híján a kalandoknak és a szerelemnek sem. Emellett külön említésre méltó az a finom humor is, ami végig belengi a kötetet.
Két nagy pirospontot adnék még az írónőnek (illetve a kiadónak). Az egyiket azért, mert két novellát is kapunk az új kiadáshoz, melyekbőn megtudhatjuk, Veron hogyan boldogul az események lezajlása után, ráadásul az egyikben még a legendás belga nyomozó is felbukkan. A másodikat pedig azért, amiért hazánk amatőr, de mégis igazságos és csupaszív könyves bloggereinek kritikáit tették az ajánlórészbe. Remélem, hogy még sok hasonló színvonalú sztorit olvashatunk Veronról, illetve Katalintól. Várom a folytatást!
(8/10, Agave)
1. Tárd fel az olvasó tudatalattiját
Az olvasó azért veszi kezébe a bűnügyi regényt, mert borzongani akar. Szereti, ha elönti a vérét az adrenalin. Biztonságos otthonában meg is teheti ezt, miközben arra gondol: de jó, hogy ez nem velem történik meg. Épp ezért érdemes úgy borzongatnod, hogy kiaknázod az emberi lélek adta lehetőségeket és személyesebbé teszed a gyilkos indíttatásait. Gerritsen ezt úgy tette meg, hogy regényének egyik gyilkosának, a Sebész alakját a tudatalattinkra alapozta. Arra az erőszakos énünkre, amelyet a civilizált ember képes megfékezni, de a sorozatgyilkos már nem.
2. Találj ki néhány könnyen felismerhető alakot
Rizzoli, a forrófejű, temperamentumos és karrierista nyomozó az előző kötetben a megmentett áldozathoz képest kicsit mellékvágányra szorult, ezért a sorozat második részében Gerritsen már teljes mértékben őt helyezte a könyv középpontjába: hogy képes újból szembenézni támadójával? Vajon megváltozott a történtek hatására?
Visszatérő alak a korábban csak vérbuziságáról és a nők méhének kitépéséről ismert Sebész is, aki ezúttal egy partnert kap az Uralkodó személyében. Ketten együtt hatásos trancsírozó csapatot alkotnak: míg az Uralkodó megfojtja és megerőszakolja az áldozatot, addig a Sebész élvezettel figyeli a tevékenykedését, majd utána ő is akcióba lép.
3. Ki ne hagyd a hatásvadász dolgokat
Ebben az esetben a szerelmi szálra gondolok, hiszen a női olvasók ezt valószínűleg nagyon csípik. Szinte gyökeresen meg kell változtatnod emiatt a szereplő tulajdonságait? Hát hajrá! Az ilyesmi nem jelenthet akadályt, még ha az alaptörténet rovására is megy.
4. Tömd tele latin nyelvű, idegen kifejezésekkel a szöveget
Érdemes ehhez hasonló mondatokat írni: "A Decadron a dexametazon gyári neve. Adrenokortikális szteroid, amely az összes emberi szervre hatással van. Az olyan glükokortikoidok, mint amilyen a Decadron, befolyásolnak mindent a vércukorszinttől kezdve a vizelet-visszatartáson át a DNS felépítéséig." Bár egyáltalán nem fogja érteni az orvosi szakkifejezésekhez nem értő, "mezei" olvasó, egyértelműen jól hangzik.
5. Vond be az olvasót is
Tarts kiselőadást a hajszálak szerkezetének és a holttesten talált szövetdarabkák elemzéséről, illetve minden olyan dologról, ami egy nyomozó hatáskörébe eshet - persze úgy, hogy beleszövöd a történetbe. Nem baj, ha néhány tucat oldal szinte csak erről szól, hiszen így azt hiheti az olvasó, hogy tényleg ilyen izgalmas dolgokról szól a nyomozók munkája, nem csak aktatologatásról.
6. Csapd össze az egészet
Ha nagyjából felvázoltál mindent, nem is érdemes tovább dolgozni rajta - bőven elég lesz egy bestsellerhez. Ha 450 oldalon keresztül húzod az olvasót, ne riadj meg két mondatban leírni a Végső összecsapást. Úgysem ezért olvasták a könyvet, hanem a szerelmi szál miatt.
(5/10, Ulpius-ház)
Hogy születik meg a blogger fejében a kritika? Vajon hogy nézne ki a belejavítgatások nélkül? Mint egy ötödikesé? Sok hibát vét vajon a blogger? Most kiderül.
Mivel fél napon keresztül áramszünet volt nálam, gondoltam egyet és megvalósítottam egy régi ötletem. Írtam egy kritikát kézzel, mivel sokkal személyesebbnek gondolom a gépelésnél. Direkt benne hagytam a hibákat és úgy írtam le a dolgokat, ahogy beugrottak.
Bár látszik, hogy nem a legjobb kritikám ez, mégis vicces volt és úgy gondolom, hogy szívesen olvasnám el a többi blogger kézírásával készített kritikáját. (Ki vállalja be a következőt? :) Mit szóltok az ötlethez?)
Mi kell egy bűnügyi regényhez? Legalább egy gyilkos, nyomozó és hulla. Persze a történet végén derüljön, hogy ki a gyilkos és miért tette azt, amit.
És mi kell egy jó krimihez? Izgalom? Szerelmi szál? Kitalálhatatlan végkifejlet? Megdöbbentő befejezés? Folyamatos feszültség?
Az Agatha Christie-kötetek sikerének titka abban rejlik, hogy miközben olvassuk, sosem tudjuk eldönteni, hogy a gazdag ficsúr, a féltékeny asszonykája, vagy a kertész a gyilkos. Persze a végén kiderül, hogy az öregasszony volt az. Bármelyik írásába olvasunk bele, mindig mutat valami újdonságot, legyen az a nyomozók személye, a történet, vagy maga a gyilkosság módja.
Lehane a Viharszigetnél bebizonyította, hogy érdemes rá odafigyelni. Bár az Agave már több könyvét is kiadta, az embereket mégis a kötetből készült film ébresztette rá a tényre, hogy humorosan ír, mesterien szövi a szálakat és mindig tartogat valamilyen meglepetést. Még akkor is, amikor már azt hisszük, hogy tovább nem lehet fokozni.
A Patrick Kenzie-Angelo Gennaro alkotta detektívpáros főszereplésével futó sorozat harmadik részében is hasonló a helyzet: felbérli őket egy halálos betegségben szenvedő milliomos, hogy találják meg nemrég eltűnt lányát, Desiree-t. "Egyszerű feladat. Hogy a megvalósítása mennyire lesz egyszerű, az még a jövő zenéje."
Bumm. Kiderül, hogy nemrég halt meg Desiree anyja és barátja - mindketten gyanús és tisztázatlan körülmények között. A lány az utóbbi időben egy parkban tartózkodott, ahol többször találkozott egy szintén gyászoló férfival, majd szőrén-szálán eltűnt.
Bumm. A gyászoló férfi valószínűleg az Igazság és Kinyilatkoztatás Egyházának tagja. Az intézmény erősen emlékeztet a szcientológiára és más agymosó szektákra.
Bumm. Az ügyre ráállítottak egy híres nyomozót, Kenziék példaképét, aki pár nap után tűnt el pont akkor, amikor az infókat kellett volna szállítania a munkaadójának.
Hol van már az, amikor Poirot a szürke kis agysejtjeivel próbált megoldani egy bűnügyet? Manapság ujjlenyomatokat keresnek, DNS-minta alapján azonosítják az elkövetőt és lehallgató készülékkel szereznek bizonyítékokat. Felesleges Miss Marple-ként a csevegéssel az időt pocsékolni!
A krimik szerelmeseként azt hittem, nekem már nem tudnak újdonságot mutatni, hiszen rengeteg detektívvel találkoztam már. De Lisa Lutz meglepett egyedi ötletével, ugyanis regénysorozatának főszereplőivé a Spellman Nyomozóirodát tette: egy családot, ahol szinte mindenki detektívként dolgozik. Akár a tökéletes amerikai família mintaképei lehetnének, ha nem lenne a középső lány. Ugyanis Izzy a huszonnyolc éve ellenére hajlamos elfeledkezni a hajmosásról, megesik, hogy kéthavonta borotválja a lábát, ráadásul messziről kerüli a magas sarkú cipőket. Igazi kalandvágyó - számára megszokott dolog kint aludni a pázsiton és másnaposan ébredni. Ő a család fekete báránya. Ezzel szemben mégis szimpatikus számunkra, mivel legtöbbször érezzük, hogy gyakori fellázadásai ellenére törődik a szeretteivel.
Fizikusok. Kutatók. Eredetileg csak egy elmélet igazolását keresték. Bizonyítékot egy hipotetikus részecske valódi létezésére. Az események azonban kicsúsztak a kezük közül...
Két percre valamennyi ember a földön eszméletét veszti, és ez alatt a két perc alatt bepillanthat a jövőjébe. Akár kellemes dolog, amit ott lát, akár kellemetlen, választania kell: elfogadja a látomásokat valóságnak, és aláveti magát a sorsának, vagy harcba száll ellene, hogy változtasson az elkövetkezendő eseményeken.
A két kutatónak sincsen könnyű dolga, mert jövőemlékeikből nemcsak az derült ki, hogy közös szerelmük melyiküket választja, hanem az is, hogy egyikükre korai halál vár. Vajon kijátszható-e a végzet, vagy minden, amit láttak, kérlelhetetlenül valóra válik?
Megindító, tragikus eset: egy jóravaló, okos kisfiút apja részegségében súlyosan bántalmaz, aminek maradandó következményeit a fiú élethosszán cipeli. Amikor megismerjük, huszonéves, esetlenül nagydarab fickó, horpadásos homlokkal, túlságosan is lomha észjárással. Faragatlan, bivalyerős óriás, ugyanakkor a légynek sem tudna ártani. Nem, ha életének döntéseit magamaga bírná meghozni... de valahogy mindig kicsúszik a kezéből a gyeplő. Mentora évek óta George, a kisstílű bűnöző, az ő utasításait hajtja végre közös balhéikban. Ám egyszer végre a sarkára áll, elszánja magát, hogy egyedül is boldogulni fog ifj. Clayton "Blaze" Blaisdell. S mi tanúi lehetünk egyszemélyes vállalkozása aprólékos megtervezésének, gondos kivitelezésének és kimenetelének. Blaze élete nagy dobása - egy gyermekrablás, milliós váltságdíjjal. Ahogy szorul körülötte a hurok, és hibát hibára halmoz, azt veszi észre, hogy a fejében időről időre megszólal a már halott George, az utolsó pillanatban mindig elhárítva a közeledő katasztrófát...
Stephen King íróasztala mélyéről ásta elő ifjúkori írását, a Blaze eredeti kéziratát. Nem találta rossznak, s némiképp átdolgozva, álnéven, mint Richárd Bachman, közrebocsátotta, tisztelgésül Steinbeck Egerek és emberek-je előtt. A párhuzam óhatatlan és sokatmondó: King álnéven is élete egyik legjobb művét írta meg.
Egyszer volt, hol nem volt egy szőke orosz fiú. Egy idő múlva rájött, hogy szigorú anyja nem szereti őt, mégis megpróbálta helyesen eltölteni az idejét. Egészen addig, amíg a gyenge akaratúnak vélt apját az ágyban nem találta az ismerős teltkarcsú lánnyal. Ekkor megpattant benne valami... Összetalálkozott a molett, mégis csinos lánnyal, majd a száját lefogva megerőszakolta. Sikerült kiszabadulnia a fiúban rejlő gonosznak. Ennek következményeit pedig a környékbeli fiatal lányok tapasztalják meg.
Ebből a mozzanatból indul ki és ágazik szét Polina Daskova A téboly könnyed léptei című regénye. A történet két idősíkban, 1996-ban és 1984-ben játszódik, Oroszország bizonyos részein. A szereplők kénytelenek felidézni a velük történteket, visszagondolni az azóta elfeledett dolgokra és e gondolatmenet után rájönni, milyen dolgok felett siklottak el anno (furcsa volt látni, hogy a "jelenben", 1996-ban az autósüldözések még Zsigulival és Moszkviccsal zajlottak).
A krimi főszereplője Pamela Taylor, a San Diegó-i Salk Intézet csinos,
fiatal biológusa. Egész élete megváltozik, amikor egy gazdag család
hagyatékából rendezett árverésen megvásárolja álmai autóját, egy
1960-as acélkék Pontiac Catalinát. Pamela nem is sejti, hogy a korábban
egy föld alatti garázsban elrejtett autónak milyen sötét a múltja,
miért temette el korábbi tulajdonosa, és arról sincs fogalma, hogy
hamarosan ő is része lesz az egykori tragédia következményeinek.
A háttérben pedig két titokzatos szobor, egymás tökéletes másai... A
szobrok romba döntik az őket hajszolók életét, másokat viszont a
végtelen szerencse erejével ruháznak fel. De senki nem tudja, hogy
melyik szobor van a kezében. Még az utolsó pillanatban is fordulhat a
kocka.
Thomas Johnstor a világhírű szívsebész, az egyik szobor megérintésének
köszönheti életét, de ugyanez a találkozás okozza néhány perc múlva
édesapja halálát. Max Fibione sikeres műkereskedőként a véletlen
szolgája, ő hajt végre minden ítéletet, amit a sors a kiszemelt
ártatlanokra mér. A regénybeli Márai Sándor fiatalkorában, egy párizsi
kiállításon kerül kapcsolatba az egyik szoborral, és ez a találkozás
még élete végén, Kaliforniában is beavatkozik sorsába...
Történt már Veletek olyan esemény, amire a legracionálisabb reagálásotok az lehetett volna, hogy "Ez lehetetlen."? Hisztek a Sorsban? Esetleg a véletlenekben? Szerintetek az ember maga dönti el a sorsát? Vagy már minden eleve el van rendelve?
A magyar író, Peter Weiler A Márai-véletlenének fő motívuma pont ez: szereplői olyan helyzetekbe kerülnek, ahol minden összefügg mindennel de nem tudni, hogy ez csak a véletlenek műve, vagy esetleg a szerencséé. Vagy egyiké sem. A fenti képen látható szobor, Remington Cheyenne-je meghatározza mindegyikük sorsát: Pamelát azért, mert megszúrja, majd később a lakásában találja; a barátjáét azért, mert miatta tűnik el a lány; Máraiét, a magyar íróét azért, mert miatta vesztette el legjobb öregkori barátnőjét és így tovább (nem akarom lelőni a poénokat). Kiderül a szobrok (mivel a húszból most kettő áll a középpontban) története és ereje is.
A hátlap szerint a könyv "olyan kiszámíthatatlan és izgalmas, mint A Da Vinci-kód, és úgy futnak össze benne a szálak, mint Agatha Christie regényeiben". No, ezt helyből megcáfolnám, mivel a Dan Brown-regénynek leginkább csak egy olcsó másolatára emlékeztet: múzeumban izgalmas dolgok történnek, ráadásul a szobrokról, festményekről, műkincsekről olyan dolgok derülnek ki, hogy hűha. Van itt minden: szex, szerelem, emberrablás, megcsalás, rablás, tűzeset, törpe, gázolás, gyilkolás, amit csak akartok.
Ezzel nem is lenne bajom, ha 1) az izgis rész nem csak a regény közepén lennének, hanem a befejezésig egy színvonalon maradna az írás és úgy is kezdődne az egész, 2) nem kuszálódnának ennyire össze-vissza a szálak, hanem még a viszonylagos ésszerűség keretein belül maradnának, 3) nem erőltették volna bele Márai, Walt Disney, Poe alakját a műbe. Ráadásul hogy Márai-nevével és az autóval a borítón adják ki, miközben alig voltak fontosak? Hahh.
Röviden: túl volt zsúfolva a könyv és bár voltak benne nagyon izgalmas
részek és alig vártam a cselekmény kibontakozását, azért mégis csak
csalódás maradt bennem. Jobban ki kellett volna dolgozni, és csiszolni
kellett volna még a stíluson is. Ráadásul a jó győz, a gonosz terve
meghiúsul. Mint mindig. Uncsi.
(az viszont egy nagy piros pont, hogy az író honlapján a regény helyszíneiről készült fotók is találhatóak)
Hasonló cikkek:
- Ötperces történetek
- Sötét gyémánt az alvilág mélyéből
- Miért veszélyes a netes társkeresés?
Könyv adatai:
- Kiadó: Athenaeum 2000 Könyvkiadó Kft.
- Oldalszám: 350
- Borító: cérnafűzött, keménytáblás
- ISBN: 9789639797444
- Megjelenés: 2008
Elmesélek egy történetet.
Egy férfi az Erie-tó mocsaras környékén autózott, június 10-én, 21 óra 5 perckor. Észrevett maga előtt egy út közepén áthaladó kacsacsaládot, ezért lelassított és megállt előttük. Az utána haladó motoros beléhajtott és súlyosan megsérült. A motoros felépülése után beperelte az autóst és két szemtanú állításával egybehangzóan azt mondják, hogy hirtelen fékezett és a motoros nem tudott már megállni. A szemtanúk a közelben levő házuk tornácáról látták az esetet.
A kérdés: Mi alapján állíthatjuk, hogy a tanúk hazudtak?
A megfejtés: Azon a környéken alkonyatkor olyan sok moszkitó van, hogy lehetetlen a tornácon csak úgy üldögélni.
Na, körülbelül ilyen és ehhez hasonló gyilkosságokat, rejtélyeket és eseteket kell megfejtenünk az Ötperces rejtélyek otthonülő detektíveknek című mű segítségével. A kötetben 37 bűnügyi történet található, helyenként illusztrációval gazdagítva az oldalakat.
Tényleg rövidek a sztorik, akár egy buszút alatt is elolvashatunk egyet-kettőt belőlük - már ha zajban tudunk koncentrálni. Mert ebben az esetben az összpontosítás nagyon fontos 'kellék'!
Mint a fenti, lerövidített történet is mutatja, kicsit szőrszálhasogatóak a megoldások, amiket Ken Weber talált ki. És azért is jó a könyv, mert hiába olvassuk el az összes elbeszélést, idővel elfelejtjük a csattanót és kezdhetjük elölről. Mellesleg ezért megunhatatlanok az Agatha Christie-kötetek is.
Hasonló cikkek:
- Sötét gyémánt az alvilág mélyéből
- Miért veszélyes a netes társkeresés?
- A vörös sál
Könyv adatai:
- Kiadó: Új Vénusz Lap- és Könyvkiadó Kft.
- Oldalszám: 224
- Borító: puhatáblás, ragasztókötött
- Megjelenés: 1991
A szerző többszörös díjnyertes regénye egy csendes tokiói kertvárosban
elkövetett gyilkossággal kezdődik. Jamamoto, a kisgyermekes anya, aki
éjszakai műszakban dolgozik egy gyárban, megfojtja erőszakoskodó
férjét, majd kolléganőitől kér segítséget, hogy megszabaduljon a
holttesttől, és eltüntesse a gyilkosság nyomait. Az intelligens és
hidegvérű Maszako veszi a kezébe az irányítást, de hamar rájön, hogy ez
a gyilkosság csupán a kezdete egy félelmetes útnak, amely a japán
társadalom legsötétebb bugyraiba vezet?…
Nehéz egy olyan könyvről írni, ami (finoman szólva) nagyon tetszett. Ebben az esetben megérdemelte a 'bestseller' címet, mert olyan jól van felépítve az egész kötet mind az elbeszélő, mind pedig a történetvezetés szempontjából, hogy nem lehet belekötni. A többiről nem is beszélve.
Natsuo Kirino regénye felülmúlta az elvárásaimat: egy sötét hangulatú világot teremtett meg, benne átlagos nőkkel (ha habcsók-regény lenne, mondhatnánk hogy négy barátnő...), akiket egyikük férjének halála visszafordíthatatlanul megváltoztatott. Klisékre ne is számítsunk: nincs szerelem és boldogság, nincs szőke herceg fehér lovon, csak az időnként fájdalmas valóság.
Aki ódzkodik a japán nevektől (mint én), azt megnyugtatom: maximum 7 főszereplő van, akiket az írónő olyan szép lassan fűz a regényébe, hogy van időnk nagyjából kiismerni és megjegyezni. Mellesleg az egész történetet az egyes szereplők szemszögéből ismerhetjük meg, és az egyes szempontok egy láncként fonódnak össze. Olyan jól van megírva, hogy alig vártam hogy kezembe foghassam és végre olvashassam.
Érthető nyelvezetű, nem mindennapi regény. Leginkább egy sötét gyémánthoz tudnám hasonlítani. Happy endre ne is számítsunk!
Hasonló cikkek:
- Plasztikai műtét bármi áron?
- Miért veszélyes a netes társkeresés?
- A vörös sál
Könyv adatai:
- Kiadó: Kelly Kft.
- Oldalszám: 414
- Borító: puhatáblás, ragasztókötött
- ISBN: 9789639943223
- Megjelenés: 2009
Louise Rick, a Koppenhágai Rendőrség gyilkossági csoportjának nyomozónője egy fiatal nő esetével kezd foglalkozni, aki nemi erőszak áldozata lett. Hamar rájön azonban, hogy az ügy sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondolta. A nő ugyanis egy internetes társkereső oldalon ismerkedett meg későbbi támadójával. Annak ellenére, hogy Louise-nek sikerül beazonosítani néhány álnevet, amelyet a férfi korábban használt, minden próbálkozása kudarcba fullad, hogy leleplezze valódi kilétét. Az egyetlen módja, hogy véget vessen az erőszaktevő rémuralmának, ha nőiességét bevetve a weben keresztül próbálja előcsalogatni őt arctalanságából.
Gonosz dolgok léteznek világunkban… Sötét erők szövetkeznek az ártatlan nők ellen… Internetes gyilkos szedi áldozatait a társkereső oldalakon keresztül… mondhatnánk Sara Blædel Bízz bennem című művéről.
Átlagos, munkáját végző, magánéleti gondokkal küzdő fiatal nyomozónő a magas, erős és kétségtelenül csábító internetes gonosz ellen. Már sok ilyen történetet olvashattunk, vagy nézhettünk meg filmen. Hogy miben különbözik ez a többitől?
1. ’DÁNIA KEDVENC KRIMISZERZŐJE’ írta. Ez még nem feltétlen garancia a sikerre. Nálam legalábbis.
2. Egyedi téma? Nem mondhatnám.
3. Akkor az lenne újdonság, ahogyan a szerző leírta? Ebben már van valami: valószínűleg távol áll tőlünk a nyomozósdi, főleg, ha valaki az iskolában tanár. Ezért Blædel sikerrel vetette be azt a módszerét, hogy olyan hétköznapi gondolatokat rejt el a sorok között, melyekről magunkra ismerhetünk. Például: barátnőnket félthetjük az interneten megismerkedett lovagjától. Vagy a munkánk miatt eltávolodhattunk az élettársunktól.
4. Izgalmas lenne az elbeszélés? Főleg a vége felé, amikor már nem tudtam letenni a könyvet, mert egyszerűen TUDNOM KELLETT, mi történt a nővel. Csak az a bibi, hogy egy kicsit befejezetlen is: nem tudjuk meg, mi történt a magánéletével, meg ilyenek.
Hogy hányasra értékelném? Az első 100-150 oldalnál hármast adtam volna, mert átlagosnak tartottam. Aztán az utolsó 100 olvasása alatt négyest (azaz jót). De annyi a megfogalmazási zagyvasát és a helyesírási hiba, hogy visszacsúszott nálam hármasra. (elméláztam például a ’egy pohár fájdalomcsillapítót ivott meg’-en).
Megszokott és kiszámítható fordulatok, egyszer jó volt. De egy korrektúrázót rászabadítottam volna.
(részlet a kiadó engedélyével)
Hasonló cikkek:
Könyv adatai:
- Kiadó: Nyitott Könyvműhely Kiadó Bt.
- Oldalszám: 342
- Borító: puhatáblás, ragasztókötött
- ISBN: 9789639725645
- Megjelenés: 2009
A híres belga detektív, Hercule Poirot visszavonulni készül egészen addig, amíg a társaságában levő fiatal hölgy, Nicki
kalapjában lyukat nem fedez fel és az asztal mellett meg nem pillantja
a revolvergolyót. Így tudja meg, hogy a hölgyet már háromszor próbálták
megölni. A detektív a gyilkos nyomába ered, hiszen ha már a gonosz a
környezetében levőket veszélyezteti, kötelessége őket megvédeni.
Az 1990-ben hazánkban kiadott, A vörös sál című könyvet úgy tudom, még nem jelentették meg újra - pedig érdemes volna! A korábban leírt, Agatha Christie regényeire általánosan vonatkoztatható gondolataim (ld. itt) most is érvényben vannak. Egyre bonyolódó szál és mindig azt gyanúsítjuk, aki abban a percben elárult valami fontosat/gyanúsan nézett/titok derült ki róla.
Poirot, a "jó kutya, aki a szimat után megy, s ha nincs nyom, amit követhetne, akkor addig szaglászik, amíg talál valamit, ami nincs rendjén". Mindig olyanra jön rá, amit mi -idegesítő módon- nem veszünk észre, Hastings kapitánnyal együtt. Szerintem a kapitány az olvasó gondolatainak megtestesítője, a "becsületes, mindenkinek hívő, tiszteletre méltó, szóval tipikus balek" (maga Poirot elmondása szerint), aki hajlamos arra, hogy a legkevésbé gyanúsat gyanúsítsa. "Kétségkívül ez a sok detektívregény olvasásából ered. A való életben tíz esetből kilencben mindig az követi el a bűnt, aki a leggyanúsabb." Csak egy a gond: hogy ez a Christie-regényekre egyáltalán nem igaz.
Kiváló történetvezetés, egyre bonyolódó szálak, mindig fenntartott érdeklődés. Azt mondhatom, hogy ez a regény egyike a legjobb Christie-köteteknek, érdemes beszerezni!
(én már csak azon csodálkozom, hogy az írónő hogy lehetett ennyire
termékeny - viszont mindegyik könyve nagyon agyafúrt történetet rejt)
Könyv adatai:
- Kiadó: Kolonel Lap- és Könyvkiadó Kft.
- Oldalszám: 240
- Borító: puhatáblás, ragasztókötött
- ISBN: 963 7910 042
- Megjelenés: 1990
