A kíváncsi fiatal kislány a nagy házban bolyong, furcsa zajokat hall, majd szürreális eseményeknek lesz tanúja - semmi újdonság Gaiman részéről, nem?

Már a Coraline-ben is olvastuk ezeket, ráadásul a Farkasok a falban fülszövege a történet felét jó előre lelövi (háromnegyedét, ha úgy vesszük). Különbségként csak azt lehet felmutatni, hogy az eddigi kiadványokkal ellentétben a Farkasok színtiszta képeskönyv - és csak ez menti meg az egészet.

Ha van mit bámulni és min ámulni, akkor azok az rajzok, melyeket (nagyon helyesen!) fényes, firkálhatatlan lapokra nyomtak. Dave McKean illusztrációt már A vadóc óta imádom, ugyanis a lecsiszolt, mégis részletgazdag és helyenként absztrakt képei tökéletesen illenek az olyan művekbe, amelyekről nem lehet eldönteni, hogy felnőtteknek, avagy kiskorúaknak szólnak-e. Bár a szintén Gaiman tollából kipattanó történet, a Temetők könyvvében levő, szimpla fekete rajzok kuszasága miatt még nem jött át a profizmusa, a Farkasoknál elég teret kapott a kibontakozásához. Egy oldalon belül akár többféle technikával is találkozhatunk, mivel az egyszerű, vonalas rajzok, a fényképezővel készült montázsok és a festmények által kapcsolódik össze a mesebeliség és a valódiság  - akár még egy felnőtt is hosszú perceken tudja bámulni az oldalakat (példának okáért itt vagyok én).

A Farkasok megjelenésével a szememben az író átlépett egy határt, ugyanis ez az első könyve, amiből végre kiderül, hogy gyerekeknek készült. Csak ezzel tudom magyarázni a szereplők kidolgozatlanságát és az író ötpercesnek tűnő, böffenésszerű meséjét. Bár ő maga is bevallotta, hogy a falakban lapuló farkasok ötlete a lányától jött, még mindig nem értem, hogyan vihették színpadra, hiszen egy ilyen rövidke, kidolgozatlan sztorit az illusztrációk nélkül akár halálra is lehetne ítélni. Emiatt pedig valószínűsíteni tudnám, hogy ha elhagyták volna az író nevét (és vonzatát), lehet, hogy a fiókba kerül a történet. Még a Grimm-mesékben is több fantáziát látok.

(6/10, Agave >Részlet a könyvből)

Megvolt a szombati képregényfesztivál, de nem is arról akarok beszélni, mennyire szervezetlen és belterjes volt az egész, mert egy kívülálló számára ez tökéletesen egyértelmű. Hanem inkább arról, hogy miért nem fog soha kikerülni a magyar képregény abból a gödörből, ahol most van.

Az történt ugyanis, hogy a rendezvényen osztották ki az Alfabéta-díjat, amelynek díjazottjairól egy elvileg független és kívülálló zsűri dönt (ismeretlen szempontok alapján). Ezzel semmi gond sincs és a végül megnevezésre került nyertesek személyét sem kérdőjelezném meg egyrészt azért, mert nem is olvastam a nyertes pályaműveket, másrészt semmi előnyöm sem lenne abban, ha egyik vagy másik képregényrajzoló nyerje meg a díjat. Mondhatni leszarom, kinek adták. Szebben is kifejezhetném magam, de egyrészt nem tartozom a belterjes képregényes közösséghez, hogy a másik seggét nyalhassam, másrészt inkább a külhoni rajzolók munkáit helyezem előtérbe. De ekkora lehetőséget kihagyni, miszerint díjazzák azt a képregényt, ami még az Esterházy-műveknél is nagyobb figyelmet kapott, gyűszűnyi agyat sem feltételez.

Konkrétan a Lencsilányról van szó (a blogon is olvashattatok már róla), a kívülről depressziós emósnak látszó, igazából imádnivaló és később akár még kultikus nagyságba is emelkedő figuráról, Lakatos István képregényéről. Ha létezik képregény, ami reakciót váltott ki az emberekből, akkor ez az - vagy imádták, vagy utálták, de senki sem ment el mellette szó nélkül - ez pedig a lehető legjobb reakció, ami művet érintheti. Tucatszámra jelentek meg róla netes videók, interjúk, recenziók, hogy a médiában (újságokban, rádióban és televízióban) megjelent beszámolókat ne is említsem. Még az Elle, az egyik legismertebb női magazin is Lakatossal foglalkozott, pedig nem mondhatnánk a rajzolót valami divatos fickónak. Ő lett a híd a belterjes magyar- és a populárisabb, kommersz képregény (-művészet) között.

Egy ilyen hihetetlenül hatalmas fogadtatás után (mely valljuk be, hogy páratlan, hiszen ilyen a hazai képregényes fronton talán még nem is akadt) pedig elvették Lakatostól az esélyt, hogy megkapja azt a porfogót, melynek eszmei értéke és a benne rejlő lehetőségei nagyobbak, mint a tényleges értéke. Valószínűsítem, hogy annyi indok húzódik a háttérben, hogy csakazértse. Nehogy már egy ismert és sok lehetőséget magában rejtő képregény kapja meg, mit képzeltek! Lakatos talán még tudná is kamatoztatni az ismertségét (példa erre az elmúlt egy év, fent felsorolt termése) mind a saját, mind a hazai képregények érdekében. De csakazértse - jó magyar mentalitáshoz hűen.

Azonban ha ezek után valamelyik kiöregedett, por-hintette eszméit nyomatékosítani kívánó képregényes verni fogja a mellét, miszerint a magyar képregény haldoklik és nincs lehetőség ahhoz hogy feltámasszuk, hát menjen a picsába. Itt volt egy apró lehetőség a k. kultúra jobbá és népszerűbbé tételéhez, de sikerült nekik elcseszniük. Nem is kicsit, nagyon.

És most hagyjuk a parlagon heverni azt a tényt, hogy kapcsolatban állok Lakatossal, vagy hogy részrehajló lennék - ugyanis nem kortes beszédet akartam tartani, pusztán kifejtettem a véleményem. Egyet azon tucatnyiak közül, akik neki drukkoltunk. De ha ilyenek vagytok, hát ott sírjatok majd, ahol senki se lát.

Nehéz dolga lehet Richard Thompsonnak, aki a Zsákutca című képregény-sorozatával próbálja bevenni hazánkat, mivel kétségtelen, hogy a messzi földön híres Kázmér és Huba-történetek nyomába senki sem érhet. A laikusok szemében Thompson képregényei a fiatalkorú szereplők és a külvárosi környezet miatt leginkább Watterson figuráinak másolatának tűnnek, azonban a látszat ezúttal is csal: ha Watterson a képregénysztripek királya, akkor Thompson a kifinomultság hercege.

A könyv alaptörténete első pillantásra egy jól bevált recept alapján készült: a kisváros szolgáltatja a változatos szituációkat, a karakterességtől mentes átlagcsalád helyébe bárki bele tudja élni magát és a sok szereplő által jellemek tucatjait ismerhetjük meg. Azonban kell egy bizonyos fokú zsenialitás (vagy megfelelő ihletforrás) ahhoz, hogy a képsorok hitelesek és változatosak legyenek – Thompson pedig megállta a helyét, legyen szó a szerelme után induló óvodai hörcsög kalandjairól, vagy a négyévesek dacos kíváncsiságáról.

Aliz, a minden lében kanál, kíváncsi óvodás mellett sosem unalmas az élet, főleg ha összeáll a kis barátaival, a partiszemöldökű gézengúzzal, Bennel és a szürreális fantáziájú Bécivel. Játék nem marad szárazon és óvoda sem egyben, ha kitalálnak valamit - utánozhatatlan hiszti az áruházban, állandó birtoklási vágy és örökös csintalanság uralkodik Zsákutca kicsikkel övezett részében. A legzseniálisabb szereplőt azonban korántsem a kiegyensúlyozott lelkű óvodások közt kell keresni: Aliz bátyja Peti, a képregényimádó, depresszióra és hipochondriára hajlamos, magának való kisiskolás az abszurditás és a fekete humor kifogástalan megtestesítője. Az óvodások naivitása az ő kifordított gondolkodásában lelt táptalajra és így a humornak egy olyan sötét és szürreális változata jött létre, amellyel az egész közösségének legkarakteresebb figurájává vált – később akár még kultikus nagyságúvá is nőheti ki magát.

A Kázmér és Hubához képest nincsenek mesterségesnek ható elmélkedések a világ és az emberek sorsáról, nincsenek politikai, gazdasági és kulturális utalások, melyek inkább tükrözik a rajzoló véleményét, mint egy kisgyerek tapasztalatait - csak őszinteség, báj és kellemes humor található az oldalakon. Bár kisebb az esélye, hogy a Zsákutcán hasunkat fogva felröhögjünk és az első oldalakon még érezhető Thompson szárnypróbálgatása, a képsorok pörgésével egyre közelibbnek érezzük a szereplőket. Nem csoda, hogy az amerikai magazinok kapkodnak a hetente megjelenő képsorok publikálása után, ugyanis az egyedisége és a furcsa szemszöge bárkit könnyen a rajongójává tesz.

A kötet másik erőssége a színvilága - lenne, ha színesben nyomtatták volna ki a vízfestékkel készített ábrákat. Emiatt azonban hiába emelte ki az előszóban Watterson a képek gyönyörűségét, azokból semmit sem tapasztalunk és kénytelenek leszünk utánajárni a neten keringő, eredeti képsoroknak, ugyanis a fekete-fehér, klasszikus sztripek mellett Thompson zseniálisan bánik a kissé fakó árnyalatú színekkel és a szálkás vonalakkal is. A kötet egyik titka éppen ebben rejtőzik, ezért remélem, hogy a második részben (melynek hazai megjelenésében erősen bízom) ezt a hiányosságot legalább a képek egy részénél kiküszöbölik majd. Addig pedig, legalább Peti kedvéért érdemes a kötetbe belekukkantani, majd elmerülni.

(7/10, Vad Virágok, megjelent a K-F-n)

Külföldön még a második évadját sem kezdték el forgatni, máris sikersorozatként írták le a Walking Dead sorozatadaptációját. Itthon a lehető legnagyobb érdeklődés és kíváncsiság övezi a szombati képregényfesztiválon is kapható első részt. Bár a hét éves képregénysorozat csak most ért hazánkba, a továbbiakban az első kötet alapján utánajártunk, mi lehet a titka a népszerűségének. Az már biztos, hogy nem a zombik.

Aki éppen csak belelapoz a Holtidőbe, leginkább csak az elcsépelt zombi-képregény címkét ragaszthatja rá. Teljesen jogosan, mivel a vámpírok túlzott elszaporodásához hasonlóan az utóbbi években úgy tűnhetett, hogy az élőhalottak lesznek az új „divatmutánsok” - bár a témában már szinte lehetetlen újat mutatni. Ezúttal azonban a sírjukból kikelt, foszlott térdkalácsú lények csak eszközként szolgálnak a posztapokaliptikus világ bemutatásához és a szereplők jellemfejlődéséhez. Mondhatni, élettelen tárgyak csupán, a megváltozott világ elmaradhatatlan kellékei – ezek után hagyjuk is figyelmen kívül őket.

Az alaptörténet szerint a jóképű, kisvárosi rendőrt az egyik bevetése alkalmával egy jól célzott golyó kómába röpíti – és ezennel oda is a tipikus sebezhetetlen jófiú, a „mindenki kedvence” szereplő alakja. Miután Rick felébred a kórházi szobájában, némi folyosón való császkálás után rá kell döbbennie, hogy világát ellepték az élőhalottak. Az ilyenkor felmerülő kérdések tisztázása, miszerint mi is történt valójában, hol a katonaság, egyáltalán létezik-e még a törvények által irányítható ország, későbbre halasztódnak. Ricknek nincsenek világmegváltó tervei, csak a létfenntartásra vonatkozó törekvései és ugyanúgy viselkedik, mint valószínűleg mi tennénk egy hasonló helyzetben. A szupermenkedés és a fülszöveg sejtette társadalomkritikai vonal ezúttal elmarad; helyüket a hihetőség és a rendőr útja során előbukkanó, szimpatikus átlagemberek egy csoportja veszi át. És bár a kötet harmadáig kiszámíthatóan csurog a sztori, biztosan állíthatom, hogy utána száj nem marad szárazon.

Nem csoda, hogy az író, Robert Kirkman elhatárolódik attól, hogy szimpla zombisztoriként jellemezze a Walking Dead-et, mivel ha csak agyatlan hentelésből állna, maximum két rész után lehúzhatták volna a rolót. A sorozat sokkal inkább a dráma és a jellemfejlődés modernkori ötvözete: egyesül benne Az út kilátástalansága, a Lost kitalálhatatlan sztorija (most tekintsünk el az utolsó epizódoktól) és a mindennapjaink hitelessége. A szereplői egyáltalán nem eldobhatóak és az olvasó képes egyfolytában azért izgulni, nehogy áldozatul essenek a mindenhol jelen levő élőhalottaknak.

A rekordsebességgel bekövetkező szimpatizálás a képregény elején valószínűleg főleg Tony Moore rajzainak hatására jön létre. Ha létezik olyan rajzolt világ, ami beszippantja az olvasót és nem engedi el, a Holtidőé olyan. Ahhoz képest, hogy a szürketónusú panelek a világ sivárságát és a jövő kiszámíthatatlanságát hivatottak hangsúlyozni, az ábrák egyedi módon ötvözik a realista és a rajzfilmszerű ábrázolást. A holtak agytekervényeibe otthont verő férgek és a lepusztult táj éles ellentétet alkotnak a szereplők néhol túlhangsúlyozott arckifejezéseivel. Hiába összeegyeztethetetlen elvileg a két stílus, ezúttal olyan egyveleget alkotnak, ami csak a második kötetben szakad szét – ugyanis Tony Moore-nak túlvállalta önmagát és kénytelen volt átadni a stafétabotot Charlie Adlard-nak, akinek árnyékközpontú és szikár stílusával sikerült kiölnie az első részre jellemző bájosságot.

Hogy korai-e az ítélet a második részt illetően, hamarosan kiderül, ugyanis ha hihetünk a pletykáknak, a kiadó nemsokára megörvendeztet minket vele. Addig is gyönyörködjünk a Holtidőben, ugyanis ez az a képregény, ami bebizonyítja, hogy van élet a zombin túl is - no meg hogy még bőven akad napjainkban is egyediség.

(9/10 - Kepregeny.hu - megjelent a K-F-n)

A létező leghalkabb módon jelent meg az Egmont kiadótól a sokak által várt Lenore-kötet. A "cuki halott kislány" kalandjait hazánkban eddig csak a belőlük készült videók által ismerhették, de most már a képregénysorozat legelső, Roman Dirge szárnypróbálgatásait tartalmazó része által bárki hazaviheti a kultfigura bájos gyilkosságainak meséjét.

Merthogy öldöklésből akad bőven. Mint a South Park-sorozat részeinél, a Lenore-sztorik végén is mindig számítani kell arra, hogy valaki (vagy esetenként valami) meghal - legyen az egy nyuszika, aranyos hörcsög, kriptaszökevény, vagy magányos kannibál, a halált már nem lehet olyan komolyan venni. A könyvben pedig amennyire magas a halálozások száma, annyira változatosak a halálnemek. Csakhogy a véres trancsírozás leginkább öncélú időtöltésnek tűnik, ugyanis soha nem kapunk magyarázatot arra, miért adta a rajzoló fő figurájának, Lenore kezébe a kést, vagy miért érzett késztetést, hogy gyilkoljon. De valószínű hogy ez csak a későbbiekben derül ki, azonban addig leginkább Dirge abszurd agytekervény-böffentéseinek tűnnek a sztorik.

A kötet egységét és a történeteket ugyanúgy lehetne jellemezni: rövid, koncepció nélküli és kidolgozatlan. A 64 oldalon húsz, egymástól független sztori és sok egész oldalas ábra található. Bár már a videók kivitelezése is hagy némi kívánnivalót maga után, a mozgóképekben sokkal elviselhetőbb az a minimalista, pár vonalból álló és a finomkodó részleteket elhagyó ábrázolás, ami egy könyvnél már zavaró. Ugyanígy pár kockányi groteszk humor és a vég nélküli vérontás sem tudja velünk feledtetni a kötet céltalanságát, mert a történetek inkább hasonlítanak Tim Burton Rímbörtönének gondolatfoszlányaira, mint egyedi alkotásokra. A Kokik hiába van zsúfolásig tömve furcsa lényekkel és néhol még mesevégi tanulsággal is, hiányérzetet hagy az olvasóban - ezt pedig csak fokozzák azok a részek, ahol a videókból ismert sztorik (például a Kis balerina) olvashatók szinte ugyanabban a körítésben. (Bár tény, hogy előbb jelentek meg a képregények és utána a videók, véleményem szerint hazánkban a legtöbb rajongó általában fordított sorrendben ismeri meg Lenore kalandjait)

De egy sorozat indulását el kell valahol kezdeni - a groteszk lények birodalma pedig jó táptalaj mindezekhez. Díjazom a kiadó merészségét, hogy bele mertek vágni a sorozatba és csak reménykedni tudok Dirge kijelentésében, miszerint "minden fontos szereplőnek el kellett indulnia valahogy - na, ez itt az a bizonyos kezdet." Innen már csak felfelé vezethet az út, csak egyre vigyázzunk: a könyv gyerek kezébe ne kerüljön! Nem kicsiknek való cukiságok ezek, az már igaz.

(5/10, Egmont)

Ha létezik olyan, hogy tökéletes történet, akkor a Blankets az. Aki beleolvasott már a blogba, az hamar rájöhetett arra, hogy egyáltalán nem szeretem a szerelmes történeteket – ezúttal viszont az alacsony tűréshatárom és racionalitásom sem tud belekötni egy olyan sztoriba, ami nem mentes a szeretettől, szomorúságtól és mókától sem. Megtaláltam a legújabb kedvencemet.

Aki nem retten el a könyv vastagságától (bár 600 oldalas és elég vaskos a képregényes kötet, nincs benne olyan sok szöveg), az húsz oldal után biztosan beleszeret. Nem azért, mert olyan hitelesek a rajzok, hanem az ember egyrészt elég hamar megérzi azt, ha valami szívből jön – a Blankets pedig ízig-vérig abból származik. Craig Thompson a saját, ifjúkori élményeit örökítette meg a papíron: hogyan csúfolták az iskolában, miért nem volt egy barátja sem és miért választotta a vallásosságot és a rajzolást a magány ellen, illetve hogyan talált rá legelső szerelmére. Tökéletes téli rege ez, mivel a legnagyobb része télen játszódik – amikor Craig és öccse, a kis idegesítő Phil majd’ megfagy otthon a közös ágyban, ezért összebújnak és egymást melegítik; mikor az ifjú barátnője álmát őrzi és szeretettel tekint rá és odakint csak halkan esik a hó. De az a legfőbb erénye, hogy mindezt nyál nélkül tálalja, ami manapság ritkaságszámba megy. Egy hatásvadász elem sincs a könyvben, erőltetettség, belemagyarázás nélküli az egész; csak csupasz tények vannak és a szimpatikus Craig.

Kicsit félrevezető, hogy eddig a szerelmes szálat említem, ugyanis mindenki arra kapja fel a fejét, amire éppen fogékonyabb: hitelesen mutatja be mind a visszataszító iskolai hangulatot, az útját kereső fiút; a tipikus amerikai, múltszázadvégi társadalmat, mind a vaskalapos egyházi közösséget. Bár van egy kis vallásos felhangja a történetnek, egyáltalán nem téríteni szeretne, csak éppúgy a fiúhoz tartozik, mint a gyávasága, vagy a szeretetéhsége.

Ismét bebizonyul, hogy a képregény nem csak a gyerekeknek szól: míg a mondatok szavakba öntik Craig gondolatait, addig a szálkás rajzok hűen tükrözik a hangulatot, vagy az arcok és érzések legapróbb változásait is. Egy szemöldök-rándulás, egy ajakbiggyesztés és már látjuk is, mit gondol, hogyan viselkedik az adott szereplő – pedig csak egy vonalról van szó, nem pedig fényképről, vagy festményről. A kisfiúk fölé magasodó, üvöltő apa; a perverz hajlamú bébicsősz mind-mind a Craiget körülvevő világ és az őt alakító tényezők közé tartozik. Az pedig, hogy önmagát legtöbbször csak elnagyolt, esetlen, betegesen vékony alakként ábrázolta, megmutatja, mennyire szerény és szerethető figura (ez leginkább az istennőként imádott barátnője tökéletes és gyönyörű arca, a rá felnéző testtartása mellett látszódik).

Az angol nyelvű történet pedig egyáltalán nem nehéz. Csak pár szónak kell utánanézni a szótárban ahhoz, hogy tökéletesen megértsük a történetet. Bár ha csak a rajzokat nézzük, akár azok által is könnyedén átjönnek az érzések, amit a művész az adott pillanatban érzett, úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Hogy minden könyvespolcon ott kéne lennie, az is biztos. Annak, aki szereti a szeretetet és az őszinteséget, alapmű.

(Cikkajánló a könyvről a Fele se firkán - sokkal jobban összefoglalta és tele van olyan gondolatokkal, amiket én kihagytam. A képek is onnan származnak)

(9/10, Top Shelf Productions)

A kötet az előző részekhez képest kiscsibe. Hideg víz a nyakunkba: a fokozódó izgalmak után a negyedik rész csupa üresjárattal van tele. Játszadoznak a tengerparton, segítenek a dobos lánynak költözni, a nagy melegben Scott elvonul plázázni... És? Ja és mellesleg végez a negyedik exszel is. Csak úgy, a szabadidejében - nem is kerít már nagy feneket neki.

Az író humorát már megszokhattuk: a kötetből való kikacsintások, Scott fárasztása már nem üt akkorát, mint eleinte. Ezt a mélyrepülést pedig még az új szereplők és az egyre lankadó küzdelmek sem feledtetik - csak remélni tudom, hogy O'Malley az utolsó két kötet erejéig rá fog bukkanni a kék pirulákra.

(4/10, Nyitott Könyvműhely)

Az Agavénál most jelent meg A halállista című regény, amely formabontó felépítése és szokatlan szereplői segítségével rázza fel a hagyományos krimirajongókat. Gyilkosság és nyomozás itt is van - de a detektív egy kitömött medve, aki plüsstársai segítségével jár utána az igazságnak. Erről jutott eszünkbe, hogy van még néhány olyan krimi, amelyben állatok: macska, birka és teddy maci ered a bűn nyomába. Mindegyik sztori máshogy lóg ki a sorból, de az tuti, hogy izgalom nélkül nem maradunk.

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Miről szól? Kisvárosi négylábúak kinyírása, tudálékos állat-nyomozóval a főszerepben.

Miért más? A krimielemek mellett horror- és sci-fi-jelenetek is helyet kaptak.

Valószínűleg valamilyen titkos agydaganata lehet Gusztávnak, a nagydarab, lassú felfogású hobbitörténésznek - csak ez lehet az oka annak, hogy képes volt beköltözni egy rogyadozó épületbe. De ha a gazda így döntött, kénytelen az állatkája, Félix is elkísérni őt az amúgy "idillire pucovált középosztály-környékre", ahol a "kertitörpe-horrorpanoptikum" szinte mindegyik kertben jelen van.

Csakhogy Félix nem élvezheti a középkorú kisállatok kiváltságos helyzetét a pihe-puha fekhelyén elnyúlva, mivel a kertben egy fajtársa vérbefagyott tetemére bukkan. A környékbeliek szinte rá se hederítenek, ezért kénytelen főhősünk utánajárni az ügynek, ha meg szeretné óvni a saját testi épségét - ugyanis a hulla egy párzásra induló hím volt, pont, mint Félix. A holttestek száma pedig egyre nő - a titkokkal együtt, melyek megfejtéséhez a nyomozónak hol a padláson kell bujkálnia a többiek elől, hol titkos föld alatti termekben kell kerülgetnie a mumifikálódott csontvázakat. A történet alakulását akár még Dan Brown is megirigyelhetné, ugyanis stilizált nyomozás helyett titkos szektába és állatkísérletektől bűzlő laborba vezet a főszereplő útja.

A kultikussá vált könyvben nem egy állatbőrbe bújt Poirot a főszereplő, hanem az átlagnál okosabb kandúr. Feltűnt, hogy eddig nem is jeleztem, milyen állatról van szó? Nem véletlen, ugyanis a kötet fülszövegén és az érdekességekben gazdag függelékén kívül Pirincci egyszer sem nevezte meg, milyen állatról írt. Persze a leírások alapján hamar kitalálhatjuk - csakhogy itt nem tündi-bündi kiscicákról van szó, hanem a másik nyakának ugró és szigorú hierarchiában élő kandúrokról.

Aki ódzkodik az emberi tulajdonságokkal felruházott állatoktól, megnyugtatom, hogy a kötetben a macskák nem hordanak nadrágot, és nem is értik az emberi beszédet. A leírásokban viszont olyan, mintha egy négylábú érzékszervei, félhomályban is éles látása, a legkisebb rezdüléseket is érzékelő füle által tapasztalnánk a dolgokat - de azt, hogy mi történik, egy ember szájából hallanánk. Néhol átlagembert is megszégyenítő kifejezésekkel tarkított Félix története, ami kizökkentheti az olvasót és megzavarhatja az értelmezést: most egy macska beszél, vagy egy ember? Ha egy macska, hogy van tisztában olyan kifejezésekkel, melyeknek filozófiai előzményük van?

Ettől a zavaró tényezőtől eltekintve viszont kezdésnek nem is olyan rossz - a kidolgozott jellemek és a macskákról szóló érdekességek ellensúlyozzák az elbénázott hangnemet.

(6/10, Magyar Könyvklub)

Leonie Swann: Glennkill

Miről szól? A birkák juhászuk gyilkosa után nyomoznak.

Miért más? Humora és a számunkra egyértelmű jelenségek megkérdőjelezése miatt.

Egy reggel a birkák szokatlanul hideg és élettelen állapotban találták meg a juhászukat. Valószínűleg abba az ásóba halt bele, ami a testébe fúródott. Az állatok első rémületükben a világ minden irányába futottak volna szét "most ki hoz nekünk szénát?!" "farkas! farkas!"-t bégetve, ha nincs Miss Maple, Glennkill legokosabb birkája, aki meggyőzi őket, hogy akármilyen gonosz is egy farkas, nem képes ásót döfni valakibe. Márpedig a juhászból kétségtelenül egy ilyen eszköz áll ki.

Még szerencse, hogy a juhász nemcsak szerelmes regényeket és birkabetegségekről szóló könyveket (brr!) olvasott fel nekik, hanem krimit is, így legalább van valami elképzelésük arról, hogyan kezdjenek bele a bűntény felgöngyölítésébe. A feladat: megtalálni az elkövetőt, és minél több bizonyítékot szerezni ellene. Ügyelniük kell azonban arra, hogy természetesen viselkedjenek, azaz szétszóródva legeljenek, nehogy gyanút fogjanak a holttest körül álldogáló falusiak. Persze kit érdekel néhány élénken figyelő birka? Szinte senkit, így könnyedén ki tudják hallgatni az emberek beszélgetéseit, és az éj leple alatt be tudnak osonni a faluba, hogy összerakják az egyre sötétebbé váló ügyet.

Birkarambó és akcióban dús jelenetek nincsenek - helyette nevetés és az írónő sajátos gondolkodására való rácsodálkozás van. Hogy csak egy példát említsek: a hórihorgas alak neve úgy derült ki, hogy amikor az egyik birka a férfi házában, a falu legmagasabb, csúcsos tetejű épületében járt, a nagyorrú úgy fogadta vendégeit, hogy "Köszöntelek bennőtöket Isten házában". Tehát Istennek hívják. Valószínűleg valami nagy ember lehet, mert a többiek térdre borulnak előtte, és állandóan azt mondta, hogy ő mindent tud. Ráadásul olyan kertje van, amiben nem zöldséget termeszt, hanem az öregség- és halálszag alapján valami teljesen más dolgot.

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy csökken a vicces megoldások száma, és úgy bonyolódik a történet. Ami talán nem is baj, mert ha hozzászoktunk Swann humorához, egy idő után lehet, hogy erőltetettnek éreznénk. Az új személyek felbukkanásával, a falubeliek megismerésével azonban könnyű elveszteni a fonalat - még szerencse, hogy a birkák beazonosításához kézhez kapunk egy olyan listát, amelyen a nevek mellett a legjellegzetesebb tulajdonságuk is fel van jegyezve.

Aki más szemszögből szeretne a világra tekinteni, aki egy jót szeretne nevetni, aki izgalomra vágyik, és aki hisz abban, hogy a birkák bárányfelhővé tudnak változni, annak ajánlom a könyvet. Biztosan nem fog benne csalódni.

(8/10, Athenaeum)

Juan Díaz Canales - Juanjo Guarnido: Blacksad

Miről szól? A titokzatos magánnyomozó legyőzi a gonoszokat, és meghódítja a nők szívét.

Miért más? Mert képregény, illetve mert az 1950-es évek Amerikájában játszódik.

Amikor a csajok még meghódítható, bögyös-faros Nők voltak, nem anorexiás libák; amikor a férfiak nem a szoláriumozott bőrükkel, hanem a félmosolyukkal hódítottak; amikor az autók a formáikkal még el tudták varázsolni a kispolgárok szívét, na akkor játszódik a Blacksad. Blacksad a főhős, és Blacksad a könyv címe is. És hiába a csodás nők és az 1950-es évekbeli Amerika, a lehetőségek hazája, feketeség borít mindent és mindenkit. Gyerekrablás, Ku-Klux-Klános kivégzések és titokzatos gyilkosságok pettyezik be a nagyhatalom amúgy makulátlannak tetsző hírnevét.

A kötetben található három sztori tipikus hardboiled bűnügyi történet: a ballonkabátos, távolságtartó, de sármos nyomozó fellép a társadalmi rendet fenyegető gonosz ellen, és kideríti az igazságot. Szűkszavú kommentek, akciódús jelenetek, szex és izgalom - mindez a legtöbb, magára valamit adó bűnügyi regényben jelen van. Csakhogy a Blacksad-ben antropomorf állatok játsszák a főszerepet, vagyis olyan, mintha állatfejű emberekről olvasnánk. Ugyanúgy éreznek, szeretnek, gyűlölnek és izgulnak, mint mi. Azonban a főszereplő fekete macska, a professzor bagoly, a kocsmáros disznó, a Ku-Klux-Klán tagok hófehér sarki állatok, az elnök pedig fehérfejű rétisas. Klasszikus figurákkal van tele a kötet, viszont olyan gyönyörű körítéssel tálalva, amely után a legínyencebb képregényfogyasztók is megnyalhatják mind a tíz ujjukat.

Ugyanis a Blacksad képregény. De nem akármilyen, mivel egy történet körülbelül két-három évig készült, és ez meg is látszik mindegyik képkockáján. Guarnido hihetetlenül tehetségesen adta vissza nemcsak a korabeli hangulatot, hanem a szereplők érzelmeit is - a varjú halálba szenderülésekor elérzékenyülünk, az akciójelenetekkor viszont megnő a pulzus, és gyorsabban kapkodjuk a levegőt. Az ilyen minőségű rajzokért még azt is megértjük, hogy a harmadik történet végén nyitva marad a sztori, és várhatjuk a következő epizódot - amely még csak most jelent meg Franciaországban.

A Blacksad egyetlen szépséghibája, hogy nem kapható magyarul, bár évek óta rebesgetik, hogy az egyik könyvkiadó gondolkozik a hazai kiadáson. Azt üzenem nekik, hogy ha ezt nem fogják imádni az olvasók, akkor semmit. Mocskos történet, különleges szereplők és esztétikai orgazmust okozó képek - kell ennél több?

(10/10, Dark Horse)

Tim Davys: A halállista

Miről szól? A plüssmedvének különleges feladatot kell teljesítenie az asszonya életben maradásáért.

Miért más? Sajátos társadalom és egyedi mesélés jellemzi.

Tudjuk, hogy a plüssállatok nem születnek és nem is halnak meg. Viszont valahol csak gyártják őket, és el is tűnnek a föld színéről - Davys meséje szerint, amint lekerülnek a futószalagról, összegyűjti őket egy zöld teherautó, és a Kölyöklistán szereplő nevek szerint leszállítják őket a kérelmező családokhoz. Nem nőnek, szivaccsal vannak kitömve, mégis gondolkoznak, és egyéni döntésekre képesek. Ők is ugyanúgy tengetik a napjukat, iskolába járnak és dolgoznak a plüssálatokkal benépesített Mollisonvárosban, akárcsak mi. De amikor az istenük, Magnus úgy dönt, hogy eleget töltöttek az élők között, a Halállistára kerül a nevük, és beállít értük egy piros autó. A legenda szerint. Ugyanis nincs rá tanú, hogy létezne ilyen lista.

Medve Eriknek azonban nincs lehetősége, hogy ezen töprengjen: régi főnöke, Galamb Miklós megfenyegette, hogy ha nem húzza ki a nevét a listáról, búcsút inthet a feleségének és a tökéletes családi életének. A plüssmedve nem tehet mást, mint összegyűjti a régi brancs tagjait, és valóságos hadjáratot indít a Halállista módosítása érdekében.

Mielőtt nagyon megsajnálnák Eriket és a többi, ártatlannak tűnő bandatagot, az ismerőseik elmesélése alapján képet kapunk a sötétebb énjükről. A medvéről az eltávolodott ikertestvére beszél, a homoszexuális antilopról áldozata, a magas rangban dolgozó kígyóról pedig egy kisemmizett költőjelölt. Az olvasó eldöntheti, kinek hisz: a visszaemlékező, csalódott mellékszereplőknek vagy a küszködő főhősöknek.

Talán egy kicsit túlságosan is sokat akart Davys belezsúfolni a kötetbe, ezért fogyott el a lendület a történet végére. Maffiázás, családtörténet, sajátos társadalom-leírás, egyéni sorsok taglalása - és mindez részletesen kidolgozva. A súlyozása is rossz: a háttértörténetek számomra sokkal érdekesebbek voltak, mint maga a fővonal. Nem feltétlenül azért, mert a Halállista kézre kerítése viszonylag egyszerűen zajlott, hanem mert a visszaemlékezések többrétegűek és változatosabb stílusúak. Ráadásul a csattanó már nem csetten akkorát, mert ilyen végkifejletről már máshol is, többek között a Blacksad-ben is olvashattunk.

A plüssállatok nem cuki nyuszikák és nem is ölelgetnivaló macikák, hanem ölni képes állatok, akik bármit megtesznek a céljuk érdekében. Viszont nehéz őket elképzelni gépfegyverrel a kezükben, dühvel a szemükben - nem is ártott volna, ha az író többet dolgozik a hihetőségen. Így a mese csak mese marad.

(6/10, Agave)

(Megjelent a Kötve fűzvében)

Keményebb összecsapások, tisztuló stílus, pörgősebb történet és kifinomultabb humor - ezek a Pilgrim-sorozat harmadik kötetének főbb jellemzői.

Már korábban volt szó arról, hogy a szőke herceg modernizált és képregényesített történetének sikere hazánkban egyre csak fokozódik. Bizonyítéknak ott a december 30-án mozikba kerülő film, vagy az egymás után megjelenő kötetek. De ahhoz képest, hogy a legösszeférhetetlenebb elemek vannak a történetben, egész pofás és vicces sztori kerekedik ki belőle, ha O'Malley így folytatja tovább.

Vegyük az alapoktól. Aki még nem találkozott volna Scott-tal, elég annyit tudnia róla, hogy ő egy tipikus, más nyakán lógó, éretlen huszonéves. Egy nap viszont belezúg Ramonába, aki csak akkor lesz teljesen az övé, ha legyőzi mind a hét exét. Pont mint a mesében, ahol a kis királyfinak meg kell mutatnia rátermettségét és erejét a próbák során. Nagyjából ennyiből állna az egész, ha nem állnának a középpontban a fiatalok zeneimádata és a videójátékokból nyúlt olyan utalások, mint a küzdelmek után kapott extra élet, vagy a fal mellett lapuló fényes cucc, melyhez ha hozzáérsz, elmentődik a "játék". De nem kell megijedni, mert a szereplőknek jócskán akadnak hétköznapi problémái is, melyek által nem érezzük olyan távolinak a fantasztikus elemekkel teleszőtt világukat.

A harmadik részben máris belecsapunk a lecsóba: kiderül, hogy a Scott excsaja vezette bandának basszusgitárosa Ramona harmadik exe. Scott több legyet üthetne egy csapásra, ha le tudna vele számolni - egyrészt el tudna végre szakadni az exétől, másrészt megsemmisülne a konkurens együttes, harmadrészt közelebb kerülne Ramonához és egy fokkal nyugodtabb lehetne az életük. De az excsaj még mindig szívrepesztően gyönyörű, ráadásul a basszeros elsajátította a vegetáriánus életmódot, mely által olyan Darth Vader-i erő birtokába jutott, amivel Scott nem képes harcolni. Persze tisztában vagyunk vele, hogy előbb-utóbb megsemmisül a harmadik ex is (hiszen nem lenne folytatása a sztorinak, ha Scott lenne a vesztes), viszont nem mindegy, milyen áron.

Egyre több szereplő bukkan fel a kötetben, ezért is örültem a belső borítón levő Ki kicsoda?-táblázatnak, bár az állandó hátralapozgatás miatt sokszor elvesztettem a fonalat. De plusz pont jár azért, amiért végre nemcsak a hajuk alapján tudtam megkülönböztetni a szereplőket, hanem a különböző jellemvonásaik és beszólásaik alapján. A sorozat gyengesége viszont még mindig a jelenetváltások kidolgozatlanságában rejlik - el kellett telnie egy kis időnek hogy rájöjjek, az emlékek és a jelen idejű elbeszélések közötti különbséget a fekete-fehér hátterek jelzik. Ettől függetlenül és O'Malley titokzatos előreutalásainak köszönhetően alig várom a folytatást.

(7/10, Nyitott Könyvműhely)

Ahhoz képest, hogy a múltkor mennyire lelkendeztem a Simon cicájáról szóló első kötetnél, most, hogy túl vagyok a nemrég megjelent folytatáson, lekókadt a rajongásom. Nevetés egyáltalán nem hagyta el a számat, maximum halvány mosolyt tudott kipréselni belőlem a névtelen cica történetet elmesélő képeskönyv. Pedig az lenne a dolga, amit Tofield a videókkal eddig simán el tudott érni - hogy hangosan röhögjek, hogy megnézzem őket legalább még százszor, hogy ismerőseimet zaklassam azzal a felkiáltással: ezt márpedig látniuk kell. De ezúttal valami nagyon nem jött össze.

A könyv elején még a szokásos gazdiszívatós módszerekkel találkozhatunk és a nagy durranások rendre el is maradnak egy vérbeli rajongó számára, hiszen korábban már láttuk a macska dobozszétszedési technikáját, a törési-zúzási akcióit és a fotelben való elterpeszkedését is. Tofield egy új csavarral próbálta megoldani a déjà vu-érzést - azzal, hogy kizavarta a cicát az udvaron túlra, a tipikus brit vidékre, ahol birkák legelnek és pásztorkutyák őrzik a nyájakat. Ha nagyobb a terep, több a humorforrás is.

Csakhogy a "Házimacska izgalmas kalandjai" nevű történetet felváltja a "Vidéki állatok" sztori, amiben láthatunk tehénkét, madárkát és nézd, ott egy nyuszika is. Mint egy kisgyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyvben, a macska barangolása által megismerjük a többi állatot is. Csakhogy ez kevés. Az pedig egy kicsit elkeserítő, hogy a mélyrepülést csak a tehénszarba-lépéses "pojén" tudja egy pillanatra megállítani. Hogy a hirtelen siker miatt lettek a vártnál gyengébbek a rajzok, nem tudom; de úgy látszik, hogy Tofieldnél kifogyóban az ötletzsák, és ezzel ő maga is tisztában van.

Nem színezőkönyvet vártam, hanem egy eredeti, tartalmas és a képek egyszerű stílusú vonalvezetéséhez képest is igényes kiadást. A várt katarzis elmaradt - na, talán majd legközelebb.

(5/10, Canongate Books)

Ismeritek Simon macskáját, a YouTube sztárját? Ha még nem, érdemes először megnézni a róla készült videókat és csak aztán továbbolvasni. Nyugi, nem hosszúak és (sajnos) csak nyolc darab van belőlük.

... No, tehát most már rátérhetünk a lényegre. A cica -a videókat ismerők számára érthető okokból- olyannyira belelopta magát az emberek szívébe, hogy Tofield kénytelen volt egy könyv által tovább szórakoztatni minket, mivel egy-egy videót körülbelül hét hétig tart elkészítenie és a rajongók türelmetlenek. Hogy mi a siker titka? "Everybody knows a cat like Simon's." Tofield mindennapjaiból vett történetei annyira élethűek, hogy képtelenek vagyunk nem felkiáltani (Tényleg ilyeneket szokott csinálni!) és nem visszaemlékezni, vagy ráismerni a saját macskánk sunyi tetteire.

A kötet hozza az elvárt és a videók által magasra szabott színvonalat. A macska továbbra is a lehető legédesebb és legaljasabb módszerekkel próbálja megtömni az állandóan éhező bendőjét, vagy legalábbis rávenni a gazdáját arra, hogy adjon neki enni (meow!). Képes madáretetőnek álcázni magát, ráugrani a mammutnak hitt Simon-ra, vagy használhatatlanná csorbítani a házban talált összes evőeszközt csak azért, hogy hozzáférhessen A Kajához. Amikor pedig már kielégítette éhségét, a legnevetségesebb bonyodalmakba keveredik az udvaron legyen szó sündisznó-kergetésről, a kerti törpe szövetségessé avanzsálásáról, vagy a madarakkal folytatott állandó háborúskodásról.

A legjobb viszont az, hogy nem kell angolul tudnunk ahhoz, hogy jókat nevessünk rajta, mivel sehol egy szó, sehol egy mondat, amin fenn lehetne akadni. Egyedül a néhol egyenetlen vonalvezetésbe tudnék belekötni, de ettől függetlenül kiváló és életkortól függetlenül bármelyik macskakedvelő számára élvezhető a kötet. Nagyon várom már az idén megjelenő folytatását!

(8/10, Hachette Book Group)

Ha azt mondom, hogy mondj egy kövér, cinikus, beszólogatós és lusta háziállatot, a legtöbb embernek talán rögtön Garfield jut az eszébe. Ha képes lenne a világ talán leghíresebb macskája reinkarnálódni, nagy valószínűséggel Poncsó, a Blöki bár képregénysorozat főszereplőjének bundájában születne újjá.

Poncsó vígan tengeti napjait kaja és szemét után kajtatva, amíg megszokott és kényelmes életébe be nem üt a krach: gazdája, Chazz feleségül vett egy "nőcskét", így az új lakásban nemcsak az illetéktelenül behatoló személyt, hanem annak öt macskáját is kénytelen lesz elviselni. Épp ezért összegyűjti a környéken élő haverjait és a kutyáknak létesített kocsmában elindítják a macskák elleni gyűlést, melynek célja, hogy az összes macskát egy óriási katapulttal kilőjék a Napba. De az unalmasabb napjain egyszerűen csak szivatja a környezetében élőket, vagy próbál hozzájutni a finomabb falatokhoz.

Úgy vettem észre, hogy a Garfield-féle poénok vagy bejönnek valakinek, vagy nem. Mivel én az utóbbi kategóriába tartozom, legtöbbször csak egy halk "aú"-val kommentáltam a képsorokat és csak ritkán nevettem fel. Miközben olvastam, mindvégig az járt az eszemben, hogy túlságosan hasonlítanak a történetek és a stílusuk nemcsak Garfield-re, hanem a szintén Vad Virágok Könyvműhely által kiadott és általam sokkal jobban imádott Kázmér és Huba-történetekre is. Az élményt pedig határozottan rontották az olyan fordítási nehézségek, mint a "kutyus-csomag" (ami a becsomagolt maradékot jelenti - doggy bag).

A már jól ismert variációk-egy-témára-sztripek viszont ennél a képregénynél egy idő után unalmasnak hatnak. Márpedig egy átlagos, szuperképességekkel nem rendelkező kutya élete nem valami változatos annak ellenére sem, hogy képesek kommunikálni az emberekkel. De aki szerette a lusta macskát, valószínűleg Poncsót is szeretni fogja.

(6/10, Vad Virágok Könyvműhely)

Szüless meg. Légy hiperaktív kisgyerek. Áraszd el a konyhát. Boncold fel a porszívó zsákját azzal a felkiáltással, hogy egy sebészpalántának márpedig gyakorolnia kell. Tedd a döglött bogarakat a samponos flakonba. Próbáld ki a bungee jumpingot a házatok tetejéről. Ha pedig nem vagy elég tökös ahhoz, hogy az életed kockáztatva hátraszaltózz egy létráról a kis medencébe (ami nem is baj), elég elmerülnöd a legújabb Kázmér és Huba-kötetben. Garantáltan egyben maradsz feltéve, ha nem fordulsz le a székről nevetés közben.

A sorozat hetedik részét joggal nevezhetjük az eddigi legjobbnak. Watterson a már jól ismert fürdés-, tanulás- és lányutálat kifigurázásán túl az eddigi legváltozatosabb témákat hozta fel - legyen szó Kázmér és a gonosz bicikli csatájáról vagy az életre kelt hómutáns garázdálkodásáról, de a variációk-egy-témára-stílusú sztripek sem hatnak unalmasan (ami, valljuk be, ritkaság).

Nem csoda, hogy világszerte rengetegen imádják a kisfiú és a képzeletében megelevenedett tigrisének történetét, mivel Watterson az egyszerűen megrajzolt képkockáival nemcsak megnevettet, hanem el is gondolkodtat. Az átlagos hatéves helyébe bármelyikünk bele tudja élni magát főleg akkor, ha szívünk szerint kint rohangálnánk az udvaron és buborékokat eregetnénk. De a pláne az, hogy komolyabb olvasók is találnak őket érintő problémákat, legyen szó az egygyermekes szülők állandó időhiányáról, vagy Kázmér az életről való filozofálgatásáról.

A legtöbb történet bármelyik családdal megeshetne, de amíg mi bosszankodnánk, ha festés közben a gyerekünk leöntene egy vödör vízzel, addig kívülállóként nevetünk Kázmér kiapadhatatlan fantáziáján. Épp ez az egyik erénye a sorozatnak: görbe tükröt tart nemcsak a szülők, a tanárok, hanem az emberi gyarlóság elé is, így legalább jót nevetünk magunkon.

Ha létezik még olyan, aki még egy Kázmér és Huba-történettel se találkozott, ideje bepótolnia, mert kötelező olvasmány minden nevetésre vágyónak. A hetedik rész pedig tökéletes eszköz arra, hogy megismerkedjen vele, mivel önálló kötetként is olvasható. De vigyázat! Egy életre megfertőz!

(9/10, Vad Virágok Könyvműhely)

A külföldön már nagy sikernek örvendő Scott Pilgrim megérkezett hazánkba is - rögtön két kötettel. Vajon miért imádják az átlagos, jóképűnek nem mondható srác történetét annyira, hogy megfilmesítették, illetve videójátékot is készítettek belőle?

A hat részre duzzasztott sztori lényegében annyiról szól, hogy Scott járni szeretne Ramona Flowers-szel, az amazonnál futárként dolgozó, titokzatos lánnyal. Hogy a románc létrejöhessen, Supermant megszégyenítő módon meg kell küzdenie a lány hét exével - csak ekkor nyerheti el Ramona szívét és tengethetik békességben hétköznapjaikat.

Az epizódok csúcspontjait az exekkel való összecsapások jelentik, míg a többi oldalon bepillantást nyerünk Scott Clark Kenthez hasonló, unalmasan csordogáló életébe. Bár  huszonhárom évesen nem él együtt a szüleivel, meleg barátja tartja el és céltalanul tengeti napjait a szoba-konyhás kanadai lakásban. Munkát nem talál, de nem is nagyon keres és ideje javarészét a videójátékok társaságában, vagy a zenekarával tölti.

Szerelem, szórakozás, zene - nagyjából ennyi tölti ki egy átlagos tizenéves ideális hétköznapját. Tipikus tiniproblémákra lelünk a kötetben - ki ne törte volna a fejét azon, hogy vajon tetszik-e a kiszemelt személynek, illetve elhívhatja-e randizni? De Malley ahelyett, hogy csak lejegyezte volna a fiatalok szokásait, történetet szőtt köréjük. Feldobta Scott unalmas napjait egy olyan szupertulajdonsággal, amellyel a videójátékok főszereplőit megszégyenítő módon képes megverni az ellenfeleit és felülemelkedni a saját kilátástalanságán.

Bár a sztori és a minimalista stílusú, mangaszerű rajzok annyira nem tudják lekötni az olvasót, az enyhe irónia és cinizmus, mely meghatározza a kötet hangulatát, képes arra, hogy felkeltse az érdeklődést a folytatás iránt. A színes, figyelemfelkeltő borító és a fülszöveg "kúl" stílusa pedig csak fokozza az érzést, hogy egy fiataloknak szánt képregénysorozat része ez. Hogy a "szerelem fáj és lépet repeszt" kijelentés és a mű stílusa gagyi vagy szimpatikus, mindenki döntse el maga.

Mély filozófiai tartalmat ne is reméljünk, de a könnyed szórakozás garantált. Bár arra még mindig nem jöttem rá, hogy imádhatják annyian Scottot, hiszen se nem tökéletes királyfi, se nem izmos szépfiú. De talán épp ebben rejlik a titka.

(6/10, Nyitott Könyvműhely)

Csordás Dániel webcomic kategóriában kapott Alfabéta-díjat a 6. Képregényfesztiválon, de visszautasítja, hogy ő lenne "a blog.hu Grafitembere". Az Asterixen, Marvel-hősökön és Van Goghon felnőtt rockzenész-művész-képregénygyáros skype-on keresztül válaszolt a kérdésözönünkre két pelenkázás között. (fotó: e357)

Ilyen korán már ébren vagy?

Effi ébreszt, mászik át a fejemen...

Aranyos a kislányod, láttam már róla fotókat.

Megéri a pénzét... Épp most vettük ki a kezéből a kizárólag külsőleg használható kenőcsöt, ugyanis azt ette. A konyhaszekrényt rámolja ki épp.

Kitől örökölte?

Az anyjától. Komolyan.

Mindenki ezt mondja...

Én nyugis gyerek voltam.

És mi a helyzet a Burzsoá Nyugdíjasokkal?

Hát... az sajnos már a múlté. 2004-ben volt az utolsó koncert. Bezúztuk a hangszereket úthengerrel.

Nem lesz feltámadás?

Gondolkodtunk róla, csak a dobos Pécsett lakik, a gitáros félig Pesten, félig Pécsett, én Pesten, szóval nehéz lenne összehozni a próbákat. Drága mulatság lenne utazgatni, de nem zárjuk ki a lehetőségét.

Gratulálok az Alfabéta-díjhoz. Mi változott azóta, hogy elismerték a blogodat?

Egyelőre látogatottságban még annyira nem mérhető, viszont a díj miatt rövid időre Index címlapjára kerültem és ez nagyon megdobta a népszerűségét. Persze csak arra az egy napra. A blogon magán nem változtatott a díj, de biztos, hogy felhívta a figyelmet a blogra.

Hogy győzted le a napirajzos Grafitembert?

Azt nem tudom, a zsűri a megmondhatója. Talán az lehet mögötte, hogy a blogom új dolog, a napirajz meg egy nagyon ismert, bejáratott, iszonyatosan népszerű cucc, három kötettel a háta mögött. Teljesen másról szól, más a célja, az indíttatása, a stílusa, mint az enyémnek. Én ezt nem gondolom legyőzésnek. A legyőzésben kicsit benne van, hogy ellene is dolgozom, de ez nem igaz. Azon kívül, hogy neten rendszeresen megjelenő vicces valami, én nem látok hasonlóságot. Na ezért nem vagyunk versenytársak. Más sportban utazunk.

A folytatást ide kattintva tudjátok elolvasni