"Szeretne tovább csevegni halott barátaival, szeretne továbbra is hinni a szellemekben, szeretne súlyos összegeket hagyni az eddig megbízhatónak vélt jósnál, szeretne hinni abban, ami már eddig is csak félig volt hihető? Ha igen, tegye le ezt a könyvet."

Mindig is hiányoltam a paranormális eseményeket taglaló könyvekbol a hivatkozásokat (gondolok itt A világ legnagyobb kisérteteire, vagy a Misztikus történetek gyűjteményére). Hiszen azok nélkül nem lehet komolyan venni a leírtakat - bárki ki tudja találni a szereplőket és a helyszíneket, ha elég jó a fantáziája.

A Paranormalitás ebben a tekintetben elég hiteles és informatív, illetve anekdotázó ahhoz, hogy megragadja az alkalmi olvasó figyelmét a szokatlan dolgok iránt. Tele van érdekes történetekkel és helyenként vicces is (ami - valljuk be - a hasonló művekből hiányzik).

A legérdekesebb viszont az, hogy nem az a fő célja, hogy lerántsa a leplet a jelenségekről, elárulja a csalások titkát vagy az eszközöket, mellyel mindezeket létrehoztak, hanem megmagyarázza, "miért látjuk azt, ami nincs is ott". Hogy miért véli az ember, hogy a táncoló asztal az elhunyt ismerősünk szellemének jelenlétét jelzi, hogy miért hisszük azt, hogy szellemet láttunk.

A pszichológiai aspektus érdekli, a kézzel fogható tények, nem a humbugozás és a mellébeszélés. Kísérleteket mesél el, eredményeket, melyek szerencsére nincsen tele fellengzős, érthetetlen kifejezésekkel. Csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid! (És hogy ilyen csúnya, süllyesztőbe való a borítója, miközben nagyon is megérdemelné a kötet, hogy felfigyeljenek rá. Az angol sokkal jobb...)

(Érdemes beleolvasni a kötetbe a kiadó honlapján található linken)

(8/10)

Csak olvasom és olvasom, telik az idő körülöttem, de mintha egy perc se múlt volna el. Épphogy kinyitottam a könyvet és egy perc múlva már a 120. oldalon járok, annyira magára vonja a figyelmem. Hiába alszom én már ilyenkor, muszáj folytatnom, muszáj megtudnom, mi fog történni a csata végén, ki fog győzni - ki fogja a másikat leigázni és ki hagyja életben a másikat. De úgy tűnik, ez a csata sose ér véget.

Hát elérkeztünk ide is: befejeződik a Chaos Walking-trilógia, megtudjuk mi lesz Todd és Viola és az őket körülvevő világ sorsa.

A második részről jogosan sejtettem, hogy még csak az előzménye valami jelentősnek, ami egyre hatalmasabbá válik - az előző rész vége ugyanis azzal ért véget, hogy az addig elnyomott szpakkerek hadseregbe szerveződve elindultak a "főváros" felé, ahol a másokat elnyomó Mesterpolgár katonái próbálják visszaverni a terrorista szervezethez hasonlító Válasz támadásait. A harmadik rész in medias res kezdődik egy hatalmas csatajelenettel, ami később se csitul: a fejetlenség egyre nagyobb, a két fiatal főszereplő, Todd és Viola pedig ide-oda sodródnak az események viharában, az író, Patrick Ness kénye-kedve szerint.

Ness isteni író: olyan szálakat sző az amúgy sem könnyű helyzetbe, amelyek utólag megmagyarázva teljesen logikusnak hangzanak, mégis váratlanok. Az első részbe a meglepő nyelvtani megoldások miatt szerettem bele, a harmadik résznek a legnagyobb erőssége viszont az, amiről az előbb beszéltem - ez a boszorkányos csűrés-csavarás, ez a fondorlatos mesélés. Viszont ez a hibája is.

A folyamatos feszültségben tartás fárasztó és általa egy idő után semlegessé is válnak az amúgy nagy horderejű események. A vérengzések, a tömeggyilkosságok megszokottá szelídülnek, az állandósuló meglepetések pedig egyre kevésbé csapnak oda. Értem, hogy a második rész (magához képest) pont azért leülepedett, hogy aztán helyet adjon a harmadik feltörésének, de akkor is: szinte lehetetlen hatszáz oldalt egy ültő helyben végigolvasni és nem kiszakadni az történésekből.

Ehhez társul a főszereplők cselekvési lehetőségeinek erőteljes leszűkítése, ami által inkább tehetetlen báboknak látszanak, mint egyre befolyásosabb irányítóknak. Toddot legszívesebben leütöttem volna az események nagy részében, mert néha úgy viselkedett, hogy már a fejemet fogtam. De a végső jelenet, az ultra ending, az nagyon. Nagyon-nagyon. Már féltem, hogy valami Harry Potteres hülyeséget kapunk a végére, de nem.

Ness lehet, hogy túlszámította magát néhány helyen, de akkor se tért le a kegyetlen, mégis hiteles útról, amit már az első részben megteremtett.

(a könyvkiadók viszont leszokhatnának arról, hogy egyre újabb tiniknek szánt, világvége-trilógiákat adnak ki - az elsők között hazánkba érkező Éhezők viadala és a Chaos Walking bőven elég a trilógia-formátum kitöltéséhez)

(7/10)

Összefoglalva: Igényes, átgondolt kiadvány, amit leginkább a kalandszerető 10-12 éveseknek ajánlok úgy, hogy karácsonyra vagy decemberre pont be tudja fejezni az olvasását. Ez egy igazi karácsonyi mese, tele nyomozással, izgalommal és rejtéllyel.

Bármelyik városi gyerek bele tudja élni magát Ida és Tamara történetébe, mivel a sok fantasztikus-mesés elem (mint például a boszorkányok és lidércek) említése ellenére végig egy átlagos belvárosi bérházban történik minden. A kötetben egyszerre vannak jelen a modern és a régebbi világra jellemző elemek: a gyerekek mobiltelefonja, a háeresek említése meglepő módon jól megférnek a századelőben élt nagypapa emlékével és a száz éves bérházban levő megfakult, barna fotókkal. Szeretem az ilyen, fiatalokhoz szóló, pozitív kezdeményezéseket! (bár az kevésbé tetszett, hogy a gyerekek több napon keresztül lógtak az iskolából, csak hogy kiderítsék, mi folyik valójában az otthonukban)

Az elején kicsit lassan indulnak be az események, később azonban magával ragad. A két főszereplővel viszont bajban vagyok - nem tudom eldönteni, hogy szerethető figurák-e, vagy sem.  Néhol a szélsőségekig túl vannak általánosítva: Ida, a "naiv szőke" megtestesítője bármilyen helyzetben képes elsírni magát (ami valljuk be, egy 11 évestől elég szokatlan dolog), míg a kis barátnője, Tamara inkább a céltudatos, kalandvágyó kislányok/kisfiúk alteregója. Persze nem nekem írták a kötetet, úgyhogy mindegy is.

Szécsi Noémi stílusából elég nehéz kikövetkeztetni a célcsoportot (mint sok más "ifjúsági kötet" esetén) - a helyenként gyerekesen naiv megfogalmazások, néhol mégis kicsit a nagyobbnak szóló kikacsintások alapján inkább a 10 év körülieknek ajánlanám a köteten olvasható max 14 év helyett.

A karikatúrák, a kötetben levő rajzok is erősítik a benyomást, hogy ez egy gyerekeknek szóló mese. Bár a személyek ábrázolása néhol meglepően hatásos, sokkal többet is ki lehetett volna belőlük hozni, hogy ne csak eltalált képek legyenek a könyvben, hanem jól ki is legyenek dolgozva. Az egyik interjúban olvastam, hogy a kötet írója és illusztrátora, P. Szathmáry István már a legelejétől együtt dolgozott, viszont néhol zavaró volt az is, hogy a képeken nem az volt, amit olvastunk. Csak ilyen apróságok: más minta volt a fiú pólóján, más helyeken firkálták össze egymást az ikrek, ilyenek.

Amúgy ez a téma véleményem szerint jobban feküdt volna egy másik grafikusnak: kíváncsi lettem volna rá (lennék), L. Akatos István milyen illusztrációkat tudna alkotni ehhez a boszorkányos-vámpíros-nyomozós kötethez. Kár, hogy ez nagy valószínűséggel sose derül ki.

(7/10, Európa)

Egy kis szoknyalibbenés, egy kis vízparti csobbanás és egy kis komiszság jellemzi a magyar olvasók körében nagy sikernek örvendő magyar Miss Marple, azaz a könyvmoly hobbi-nyomozókisasszony, Dávid Veron legújabb sztoriját. Baráth Katalin A fekete zongora után kibújt az ismerős kisváros biztonságot nyújtó burkából és nemzetközi vizekre irányította racionális felfogású nyomozókisasszonyát. Az újdonságok bevezetése azonban nem biztosítja a folytatás biztos sikerét.

A fekete zongora varázsa éppen abban rejlett, hogy bevezetett abba a századelői világba, ahol a nők még nem voltak a férfiakkal egyenrangúak, ahol még csipkeszoknyák súrolták a poros utakat és ahol a saját véleménye mellett kiálló Veront nagyvilági vénkisasszonynak hitték. Az írónő szuperképessége valószínűleg a hangulatteremtésben rejlik, ugyanis miközben olvastam, képzeletemben romantikus nők tucatjai alélnak el a jellemzések láttán. Mégsem nevezhetném tipikus női olvasmánynak, ugyanis a többieket (köztük engem is) a nőiesnek csak alig nevezhető főszereplő céltudatosságával és fanyar humorával tudott megfogni.

Ehhez képest A türkizkék hegedűnél az írónő Veron kimozdításával elhagyta a biztonságos fészket és ezzel a bensőségesség érzetét is – hiába turbózta fel a történet bonyolultságát és a helyszínek változatosságát, a könyv inkább tűnik fércmunkának, mint harmonikus egésznek. A sztori szerint ugyanis a főszereplő néhány ismerőse segítségével egy gyereket próbál megmenteni a tekintélyes külsejű és nőket bódító, magát vallásosnak beállító Szászi Barabás kezei közül; a budapesti és balatoni hajszák után azonban nemzetközi vizeken folytatódik az üldözés és kiderül, hogy nem csak egy kisfiú élete a tét. Katalin nagyon vékony jégen táncolt a történet tálalása közben - néha már szinte vártam, mikor megy a könyv Dan Brown-i szabadkőműveses-vallási fanatizmusos szintre (ami hálistennek nem történt meg).

Azonban a két legidegesítőbb dolog nem ez volt. Az egyik a könyv elején jelentkező modorosság, mely pár tucat oldal után szerencsére elsorvad. Volt, hogy a könyvesboltos asszonyka az eleinte megjelenő „mit művel maga az én drága gyermekemmel?”-ből átváltott „t’om-tán-aztat”-ba. Hogy a túlbonyolított körmondatokat ne is említsem, melyeknek végpontjához érve azt se tudtam, miből indultunk ki és most mi is van. Csak egy példa:

„Egy pillanatra sikerült belegabalyodnia az egyik hölgy hivalkodóan terjedelmes, súlyos uszályába, és amíg meglepő ügyességgel kikeveredett belőle (közben még arra is akadt érkezése, hogy foghíjas vigyorát az uszály tulajdonosára, az éleset sikkantó, tornyos frizurát, hamvas színésznőpalántára villantsa), megállapította, hogy üldözője jócskán lemaradt, nem utolsósorban azért, mert hivatalos személyként ügyelt a korzózó előkelőségek testi épségére, és nem volt mersze szó nélkül félrelökni a frakkos uraságokat és szívük habos-fodros hölgyeit, holott így lassan feladhatta a küzdelmet.” (20. o.) Huh.

A másik kivetnivalóm az előzőhöz kapcsolódóan az állandó zárójelezés, ami a sok információ adagolására lett bevezetve. Értem én, hogy Katalinnak hatalmas ismerete van a századelői monarchiában élő emberek hétköznapjairól, külsejéről, vagy más egyébről, azonban az ismeretek zárójelekbe gyömöszkölése nem édesíti az olvasást, hanem rendre megakadályozzák a folyamatot. Egyszerűbben többet lehetett volna elérni és nem lett volna annyi bukkanó.

De hogy ne csak szidjak, hanem nyújtsam is a félig-meddig megérdemelt nyalókát: az írónő ezúttal sem vesztette el a kissé fanyar és különc humorérzékét, ráadásul a szereplők nem követik a sztereotipizált figurák jellegzetességeit, így az egyik percről a másikra bármelyikükről kiderülhet olyasmi, amire tényleg senki sem gondolt. Úgyhogy a kis fenékre paskolások mellett reménykedem, hogy Katalin tanul a hibájából és a következő majd jobb lesz.

(5/10, Agave)

Amilyen nagy lelkesedéssel várják a soron következő Stephen King-kötetet, akkora csalódás érheti az olvasót a könyv elfogyasztása után. Nem is érdemes nagy elvárásokkal belekezdeni King ötödik, elbeszéléseit tartalmazó gyűjteményébe. És hiába a borító majd’ felét elfoglaló író neve, sajnos már csak a megszokás miatt figyelünk fel rá - az ízületekig ható félelem ezúttal is hiányzik.

Sokan mondják, hogy Stephen King, a horror királya már nem ír olyan jól, mint anno. Tény, hogy az utóbbi években az emberek félelmei helyett inkább az érzéseit helyezte a középpontba, és hogy a drogos és alkoholista korszakában alkotta meg a legemlékezetesebb horror-történeteit, de ezek nem vonják maguk után, hogy kiherélődött volna. Hiszen az érzelmekkel is lehet olyan jól zsonglőrködni, mint a legsötétebb gondolatainkkal.

Az általam csak csöpögős és kommersz King-ciklusnak nevezett szakasz terméke a Napnyugta után is. Ha ez a kötet olyan olvasó kezébe kerülne, aki még egy művet sem olvasott a Nagy és Híres Írótól (bár ez felettébb lehetetlennek tűnik), olyan egyszerű történetecskéket látna, amelyeket teljes egészében a szomorúság hat át. A hangsúly mindegyiknél a lelki szenvedésen van: a kisbaba elvesztése, a férj megcsalása, a kényszerbetegség mind-mind olyan ötlet, amely köré bármelyik szépirodalmi író könnyen történetet tudna kanyarintani. Azonban King történetfűzésének egyik jellemzője az, hogy megpróbálja az elképzelhető élethelyzetet egy kis szürrealitással fokozni. Így kerül A mézeskalács lányban a babáját sirató nő egy sorozatgyilkos fogságába és így lesz az N-ben a pszichiátert felkereső kényszerbeteg a világ rendjét kézben tartó álisten.

Bár az elbeszéléseket csak egyenként, önmagukban érdemes olvasni, egy rövid idő elteltével szinte biztos, hogy nem fogunk visszaemlékezni rájuk. Ahhoz képest, hogy az író a rémtörténetek helyett ezúttal az érzelmekre helyezte a hangsúlyt, a szereplők kidolgozatlanok, felszínesek és csak egy-két vonásuk van kiemelve. Ráadásul felhagyott a leghatásosabb eszközével: azzal, hogy a cselekmény végét nyitva hagyja és a folytatást az olvasó fantáziájára bízza – így előre tudjuk, mi fog történni az elejétől a végéig. A történetekre pedig nem is érdemes szót pazarolni, mivel mindegyiket láthattuk már máshol is: A pokol macskáját az Állattemetőben, a kötelékeitől szabaduló asszonyt pedig a Bilincsben, hogy csak néhányat említsek. Hiába van mindegyik történet stratégiai pontján elhelyezve pár random hulla, ha csak szánalmat érzünk irántuk – teljesen felesleges volt a haláluk.

Hamarabb lehet rásütni a Napnyugta utánra, hogy jól szervezett marketingfogás, mint eredeti alkotás, ugyanis a benne szereplő írások többsége egy antológia megszerkesztése után jelentkező ihlet eredménye. King hiába zsonglőrködik a marionett-bábuival, az elbeszélések hiába csak nyomokban tartalmaznak mérget, nem többek kidolgozatlan, felejthető, papírra hányt gondolatfoszlányoknál. Ha az író célja tényleg annyi volt, amennyit a bevezetőben taglalt, azaz hogy elüssük az időt az olvasással, megtörtént. De ne várjuk a bummot: ahol a gyutacs eltűnt, a lőpor pedig vizes, ott még a csoda sem segíthet.

(4/10, Európa, megjelent a Kötve-fűzvén)

Ha létezik olyan, hogy tökéletes történet, akkor a Blankets az. Aki beleolvasott már a blogba, az hamar rájöhetett arra, hogy egyáltalán nem szeretem a szerelmes történeteket – ezúttal viszont az alacsony tűréshatárom és racionalitásom sem tud belekötni egy olyan sztoriba, ami nem mentes a szeretettől, szomorúságtól és mókától sem. Megtaláltam a legújabb kedvencemet.

Aki nem retten el a könyv vastagságától (bár 600 oldalas és elég vaskos a képregényes kötet, nincs benne olyan sok szöveg), az húsz oldal után biztosan beleszeret. Nem azért, mert olyan hitelesek a rajzok, hanem az ember egyrészt elég hamar megérzi azt, ha valami szívből jön – a Blankets pedig ízig-vérig abból származik. Craig Thompson a saját, ifjúkori élményeit örökítette meg a papíron: hogyan csúfolták az iskolában, miért nem volt egy barátja sem és miért választotta a vallásosságot és a rajzolást a magány ellen, illetve hogyan talált rá legelső szerelmére. Tökéletes téli rege ez, mivel a legnagyobb része télen játszódik – amikor Craig és öccse, a kis idegesítő Phil majd’ megfagy otthon a közös ágyban, ezért összebújnak és egymást melegítik; mikor az ifjú barátnője álmát őrzi és szeretettel tekint rá és odakint csak halkan esik a hó. De az a legfőbb erénye, hogy mindezt nyál nélkül tálalja, ami manapság ritkaságszámba megy. Egy hatásvadász elem sincs a könyvben, erőltetettség, belemagyarázás nélküli az egész; csak csupasz tények vannak és a szimpatikus Craig.

Kicsit félrevezető, hogy eddig a szerelmes szálat említem, ugyanis mindenki arra kapja fel a fejét, amire éppen fogékonyabb: hitelesen mutatja be mind a visszataszító iskolai hangulatot, az útját kereső fiút; a tipikus amerikai, múltszázadvégi társadalmat, mind a vaskalapos egyházi közösséget. Bár van egy kis vallásos felhangja a történetnek, egyáltalán nem téríteni szeretne, csak éppúgy a fiúhoz tartozik, mint a gyávasága, vagy a szeretetéhsége.

Ismét bebizonyul, hogy a képregény nem csak a gyerekeknek szól: míg a mondatok szavakba öntik Craig gondolatait, addig a szálkás rajzok hűen tükrözik a hangulatot, vagy az arcok és érzések legapróbb változásait is. Egy szemöldök-rándulás, egy ajakbiggyesztés és már látjuk is, mit gondol, hogyan viselkedik az adott szereplő – pedig csak egy vonalról van szó, nem pedig fényképről, vagy festményről. A kisfiúk fölé magasodó, üvöltő apa; a perverz hajlamú bébicsősz mind-mind a Craiget körülvevő világ és az őt alakító tényezők közé tartozik. Az pedig, hogy önmagát legtöbbször csak elnagyolt, esetlen, betegesen vékony alakként ábrázolta, megmutatja, mennyire szerény és szerethető figura (ez leginkább az istennőként imádott barátnője tökéletes és gyönyörű arca, a rá felnéző testtartása mellett látszódik).

Az angol nyelvű történet pedig egyáltalán nem nehéz. Csak pár szónak kell utánanézni a szótárban ahhoz, hogy tökéletesen megértsük a történetet. Bár ha csak a rajzokat nézzük, akár azok által is könnyedén átjönnek az érzések, amit a művész az adott pillanatban érzett, úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Hogy minden könyvespolcon ott kéne lennie, az is biztos. Annak, aki szereti a szeretetet és az őszinteséget, alapmű.

(Cikkajánló a könyvről a Fele se firkán - sokkal jobban összefoglalta és tele van olyan gondolatokkal, amiket én kihagytam. A képek is onnan származnak)

(9/10, Top Shelf Productions)

Hogyan lehet nyugodt a lelkiismerete annak, aki gyerekeknek szóló könyveinek élére egy túlvilágról érkezett, párbajban elhunyt szellemet tett? A barátságos, de elcukisodott Casperhez képest Alexandra Fischer-Hunold kísértete, Sódervári Sherlock báró mellett a fiatal olvasóknak bizony izgalmas, és néhol ijesztő élményben lehet részük – csak merjék végigolvasni, ugyanis a földalatti alagutak és a nyikorgó padlódeszkák könnyen lehet, hogy rémálmok okozói lesznek.

A 17. századból érkezett kísértet bizony nem viccel: ha kell, borzalmas dolgokat susog az ellensége fülébe, vagy különböző szitkokkal illeti. Még szerencse, hogy a sorozatban a báró elviselhetőbb oldalát domborították ki, ugyanis ha nem lennének erőszakmentesek a jelenetek, akár még egy vérfagyasztó história is kikerekedhetett volna. Így azonban Laura és Maxi számára kezdetét veszi az átlag-bűnügyi regényeket megszégyenítő, több évszázados titkok felfedezése.

A két gyerek a család költözése révén került a vidéki kastélyba, amelynek titkos folyosói és eldugott zugai által könnyen eltévedhet az ember. Az egyik éjszaka a kíváncsiságáról híres Laura pislákoló fényt vesz észre a könyvtárszobában, majd miután csatlakozik hozzá okostóni öccse, Maxi, együtt indulnak felfedezni a világosság okát. Egy véletlen folytán derül ki, hogy a ház több mint háromszáz éve elhunyt szelleme, Sódervári Sherlock volt az. A báró azonban feltehetően addig nem fog békében nyugodni, amíg meg nem oldják az élete során megoldatlanul maradt bűnügyeket – pedig már igazán szeretne eltávozni a világunkból.

A külföldön már hét kötetet megért sikersorozat első részében, a Kincsvadász kísértetben a kis csapat egy eltűnt gyémánt nyomára próbálnak bukkanni, míg a másodikban, a Szörnyűséges születésnapban egy gyilkos kilétét próbálják felfedni. A furcsaság nem is a történetekben, vagy a szellem jelenlétében van, hiszen a parókás, arisztokrata származása miatt kicsit lenéző, amúgy idegesítő és sokszor haszontalan kísértetet hamar meg lehet szokni. A testvérpárhoz hasonló, a gondolkozást és tettre készséget kombináló párossal pedig biztos találkoztunk már. És bár a sztori hitelessége erősen inog akkor, amikor Sherlock a szilárd testekre jellemző tetteket hajt végre, a legtöbb furcsaság a kötetek nyelvezetében van.

Az írónő feltehetően a gyerekekkel való azonosulás és a szókészlet bővítése miatt használ két, elég szélsőséges nyelvezetet. Egyrészt ott a gyerekek kezdetben különlegesnek látszó („fantasztikó!”), később elszlengesedő („tök elvarázsol”, „ezerrel”) szóhasználata, ami sokkal erőltetettebbnek hat a szellem életkorával magyarázható, választékos kifejezéseivel szemben. A leíró részeknél használt, kezdetben modoros („a telehold tuti betündökölt”), helyenként bájos („ódonságos kötet”) szókapcsolatok a második kötet végére viszont egészen tűrhetővé váltak. A színvonal fejét a fordító, Tandori Dezső tartja a víz felett, aki az idegesítő kifejezéseket ellensúlyozni képes a kikukucskáló és kétségtelenül bravúros nyelvi játékaival.

Hiába felszínesek a szereplők, a történet képes a gyermeki kíváncsiságú felnőtteket is elbűvölni. Karsten Teich illusztrációi pedig csak fokozzák a hangulatot – csak azt sajnálom, hogy az első kötet ceruzarajzai a második részre elnagyolttá, ziláltabbá váltak. De hogy a 11-13 éves kiskamaszoknak (már amelyik még szereti a könyveket) tetszeni fognak a nyomozások, az biztos.

(1. rész 6/10, 2. rész 5/10, Scolar, megjelent a Kötve-fűzvén)

Ha az író ijesztgetni akar, a legegyszerűbb egy borzalmas külsejű teremtményhez nyúlnia. Minél több pengeéles foga van a lénynek, minél halkabban képes osonni a sötétben, minél véresebb halált hal az áldozat, annál jobban félünk tőle. Ehhez képest Patrick Süskind csak egy szürke galambbal riogatja főhősét és rajta keresztül az olvasót – és a titka egyáltalán nem az agyarak számában rejtőzik.

Jonathan Noel ötvenhárom éves biztonsági őr. Nem küzd senki figyelméért, nem csinál semmi undorítót, egyszerűen csak éli a saját kis életét. Nála egyszerűbb regényalakot rég láthattunk – legfőbb célja, hogy minél nagyobb békességben és a zavaró pillantásoktól távol tengesse a napjait. A kiszámíthatóság a mindene, abban rejlik a biztonsága. A magányában azonban furcsa gondolkodást sajátított el – példa erre a professzionális szintre fejlesztett hallása, amellyel könnyen ki tudja deríteni, hogy a szobájától nem messze levő vécé felé ki tart, nehogy összefusson vele útközben.

Unalmas életének rendje azonban egy nap felborul. Amikor épp a klotyóhoz indul, az ajtaja előtt egy undorító lényre lel – egy galambra. Mint rossz ómen, mint a káosz és anarchia megtestesült jelképe gubbaszt a lábtörlőn és mered visszataszító szemével Jonathanra. A férfi addigi, kiszámítható élete romokban hever, így kénytelen kilépni a magányából és segítséget kérni a környezetében élőktől, ha nem akar teljesen megőrülni.

Ha kívülről nézzük a történetet, inkább viccesnek, mint ijesztőnek hat. Egy galambtól beparázott, meglett férfi a nyár közepén képes csizmát és kabátot húzni és esernyővel védekezni kifelé menet csak azért, hogy nehogy a közelébe kerüljön a madár. Ezt az érzést csak tovább erősíti Jonathan későbbi pánikja, amikor elszakad a nadrágja, vagy amikor a bankban, munka közben kénytelen nekidőlni a falnak – márpedig ez korábban elképzelhetetlen volt számára. Első látásra a szélsőségekig kifigurázott modern aszkéta meséjét olvashatjuk.

De ha jobban belemélyedünk a történetbe, Süskind tárgyilagos, mégis harmonikus írásmódjának köszönhetően átérezzük Jonathan szenvedését és kétségbeesését. Hogy ezt az érzést a gyerekkorában történt háború, családtagjainak eltűnése okozza, esetleg más áll a háttérben, az olvasóra van bízva. Mint ahogy az is, miként értelmezi a kisregényt: társadalomkritikának, szürreális olvasmánynak, vagy csak humoros mesének. Zavarba ejtő, hogy mennyi minden látható bele a száztizenhat oldalba, bár eleinte úgy tűnik, hogy a mellékszálak szentimentális kitérők csupán. A galamb éppúgy szólhat az emberek elállatiasodásának undoráról, mint az elszigeteltség helytelenítéséről, pedig csak egy középkorú úr egyetlen napját meséli el.

A kópé Süskind a Sommer úr történetéhez hasonlóan ismét egy soha el nem csépelhető, mégis hatásos trükköt mutatott be: leírt egy viszonylag egyszerű történetet, amibe mindenki azt lát bele, amit akar. Hiába nagy betűkkel szedett, rövidke könyvecske ez, tökéletesen alkalmas a többszöri olvasásra.

(7/10, Partvonal, megjelent a Kötve-fűzvén)

2010 egyik legjobban várt kötetének nevezhetjük a Futótüzet - korosodó háziasszonyoknak és kamaszoknak ugyanolyan sebességgel villant fel a szemük a folytatás láttán. A trilógia második részében Suzanne Collins megpróbálta a lehetetlent: túlszárnyalni Az Éhezők viadalának izgalmait, és továbbszőni az alternatív világ és a benne élő Katniss sorsát.

Minden folytatásnál ott a kérdés: vajon sikerül-e felülmúlni az előző részt, tovább csigázni az olvasót? Főleg igaz ez azokra a folytatásokra, ahol az első rész egy alternatív világot mutat be - jelen esetben az Amerika romjain épült Panemet. Az éhezők viadalá-nak az volt a titka, hogy kiszámíthatatlan cselekményének egy olyan világ szolgált alapul, ahol együtt lehetett érezni a küzdelmeiket vívó fiatalokkal. Panemben ugyanis évente megrendezett látványosság, hogy az ország tizenkét körzetéből sorsolt kiskorúakat egymás ellen küldik az arénában. Ez az "Éhezők viadala", ahol Katniss, a főhős a húga helyét vette át. A trilógia első részében azért lehetett izgulni, hogy túlélje a többiekkel való küzdelmeket.

Csakhogy Collins már az elején túl magasra tette a lécet. Amikor az első résznél azt hittük, hogy az izgalmak már elérték a tetőpontot, és tovább nem lehet fokozni, akkor az írónő titokzatos mosollyal az ajkán olyan fordulatot szőtt a regénybe, amitől mindenki dobott egy hátast. De ezt a patront már ellőtte, így a Futótűz-ben inkább a fiktív ország sorsa és Katniss szerelmi élete és lelki vívódásai kerültek az előtérbe - ezekkel pedig nyilván nem lehet annyi adrenalint a vérünkbe pumpálni, mint a vérre menő küzdelmekkel.

Katniss sokat változott az előző rész óta: a harcos amazonból tépelődő és kevésbé vakmerő rongybaba lett, akinek nemcsak a saját életének irányítása csúszott ki a kezei közül, hanem a környezetével való viszonya is. Mintha dróton rángatnák - azt teszi, amit mondanak neki, és muszáj fejét besunyva behódolni a Kapitóliumnak, ha meg akarja menteni a családját, barátait és a világot, amely a forradalom küszöbén áll. De Snow elnök nem tűri az emberek engedetlenségét és olyan büntetést eszelt ki, amire - az olvasón kívül - senki sem számított.

Bár sokan csak az amerikai Battle Royale-ként emlegetik a trilógiát, az írónő olyannyira kidolgozta és megszerettette velünk a szereplőket, hogy nehéz nem érdeklődni a folytatás iránt. Csakhogy a második részben szinte semmi új nem történik - Katnisst és az alternatív világot már kiismertük, az új szereplők pedig amilyen hamar felbukkantak, olyan hamar el is tűntek. A szerelmi szál... nos, az pedig már az előző rész végén lelepleződött.

Tipikus, sok szereplőt mozgató ifjúsági mese ez, amelyben a horrorosított elemek már nem okoznak gyomorgörcsöt, és amelynek utolsó része csak az "ezt is letudtuk" érzést fogja erősíteni. Sokkal kíváncsibb vagyok inkább arra, hogy Gary Ross hogyan fogja megvalósítani az első részből készített mozifilmet, amelyet valószínűleg 2012-ben fognak bemutatni. Sokan már fogadásokat kötnek arra, vajon le fogja-e nyomni az Alkonyatsikerét - hiszen a könyvtrilógia sikere és a Fűrész-sorozatot jegyző Lionsgate neve elég garancia arra, hogy ez megtörténjen. De addig meg elolvashatjuk a hazánkban csak karácsony környékén megjelenő harmadik részt - legalább letudjuk azt is.

(6/10, Agave - megjelent a Kötve fűzvében)

A kötet az előző részekhez képest kiscsibe. Hideg víz a nyakunkba: a fokozódó izgalmak után a negyedik rész csupa üresjárattal van tele. Játszadoznak a tengerparton, segítenek a dobos lánynak költözni, a nagy melegben Scott elvonul plázázni... És? Ja és mellesleg végez a negyedik exszel is. Csak úgy, a szabadidejében - nem is kerít már nagy feneket neki.

Az író humorát már megszokhattuk: a kötetből való kikacsintások, Scott fárasztása már nem üt akkorát, mint eleinte. Ezt a mélyrepülést pedig még az új szereplők és az egyre lankadó küzdelmek sem feledtetik - csak remélni tudom, hogy O'Malley az utolsó két kötet erejéig rá fog bukkanni a kék pirulákra.

(4/10, Nyitott Könyvműhely)

Kukába a Harry Potter-kópiákkal! Ideje elfelejteni a varázslókat, eldugni a kamu-varázspálcát és kidobni a mindenízű drazsé maradványait. Túl sok ideje zümmögtek a fejünkben a varázsigék ahhoz, hogy rájöjjünk: a mese csak mese marad, nekünk viszont hiteles és életképes történetre van szükségünk ahhoz, hogy igazán jót szórakozzunk. A Kés a Zajban könnyedén elsöpri azokat a sztereotípiákat, amiket egy ifjúsági regényhez szoktak társítani és bebizonyítja, hogy a tizenéves Todd Hewitt hétköznapinak cseppet sem mondható, mégis reális problémáival nemcsak a fiatalokat tudja lekötni.

Todd világában teljesen megszokott dolog, hogy hallják a másik gondolatát – nemcsak az emberekét, de még az állatokét is. Nem mintha sok érdekes dolog lenne bennük: a kismadarak „Hol a fészkem?” töprengése és a kutyák „Kaki ki” megállapítása csak suttogása férfiak Zajához képest. Még szerencse, hogy Pretnissvárosban csak 146 férfi (plusz egy majdnem-férfi, a születésnapját tűkön ülve váró Todd) lakik, ugyanis hamar eszüket vesztenék az állandó zsibongástól. Bár így is elég magas az öngyilkosok száma, de ennek legfőbb oka a teljes nőhiány. A „nincs nő, nincs sírás”-elmélet egyértelműen megbukott: a települést nemcsak a kihalás fenyegeti, de az asszonyhiány még a legerősebbek elméjét ismegviseli.

Mielőtt valaki erotikus folytatást remélne, el kell hogy szomorítsam: a gyengébb nem tagjai egy halálos vírus miatt tűntek el a föld színéről. A szóbeszéd szerint mikor Todd ősei, a telepesek egy jobb világ reményében megalapították az ÚjVilágot, az őslakosok, a szpakkerek ellentámadásként olyan vírusokat kezdtek el terjeszteni, melyek egyrészt csak a nők halálát okozták, másrészt gondolatolvasóvá változtatták a férfiakat.

Ennyit a sci-fis részről, mivel egyáltalán nem holmi fejre állított, Védett férfiak-kópiáról van szó, hanem egy tizenhárom éves srác helyenként életveszélyes, mégis izgalmas és bizonytalansággal teli útjáról, miután meglelte az addig lehetetlennek tűnő csöndet. Csakhogy Patrick Ness trilógiájának első része olyannyira kidolgozott és egyedi, hogy bármit mondok spoiler lesz belőle – épp ezért inkább a nyelvezetét emelném ki és azt a környezetet, melynek mocsarában az életveszélyes krokkok lapulnak, és ahol a hoddonok a legenda szerint márteljesen kihaltak.

Todd világa hiába hajaz a miénkre, néhány vonásában teljesen más: egy év tizenhárom hónapból áll, és a tizenharmadik életévét betöltött fiúból férfi lesz. Emellett Pretnissvárosnak saját tájszólása is van, ami feltehetően a kultúra elcsökevényesedése miatt lett olyan, amilyen: de mit is várunk egy olyan nyomorultt eff városkától, ahol sokan a földek megműveléséből-meg élnek, és ahol nem van egy nő sem, bémeg? A sajátos nyelvet hamar meg lehet szokni - ellenben az, hogy az író szinte teljesen a fantáziánkra bízza a környezet és az élőlények leírását, manapság már ritkaságszámba megy.

A Kés a Zajban amellett, hogy egy külön kis világba vezet minket, nem hagy túlságosan elrugaszkodni a valóságtól: Todd képtelen csak úgy, gyűlöletből megölni az ellenségeit, mint azt egy „átlagos” főhőstől megszokhattuk (hisz ő csak egy fiú) és a sebeit sokszor még a gyógyszerek sem tudják maradéktalanul begyógyítani. De azt garantálom, hogy a fantasztikus elemektől ódzkodó és az elmeroggyant dolgokat kedvelő felnőttek is ugyanúgy megtalálják a történetben a számukra kedves elemeket, mint az edzettebb tinédzserek. Csak emós fiatalok kezébe ne kerüljön!

(9/10, Vivandra)

(megjelent a Kötve fűzvében)

Az Agavénál most jelent meg A halállista című regény, amely formabontó felépítése és szokatlan szereplői segítségével rázza fel a hagyományos krimirajongókat. Gyilkosság és nyomozás itt is van - de a detektív egy kitömött medve, aki plüsstársai segítségével jár utána az igazságnak. Erről jutott eszünkbe, hogy van még néhány olyan krimi, amelyben állatok: macska, birka és teddy maci ered a bűn nyomába. Mindegyik sztori máshogy lóg ki a sorból, de az tuti, hogy izgalom nélkül nem maradunk.

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Miről szól? Kisvárosi négylábúak kinyírása, tudálékos állat-nyomozóval a főszerepben.

Miért más? A krimielemek mellett horror- és sci-fi-jelenetek is helyet kaptak.

Valószínűleg valamilyen titkos agydaganata lehet Gusztávnak, a nagydarab, lassú felfogású hobbitörténésznek - csak ez lehet az oka annak, hogy képes volt beköltözni egy rogyadozó épületbe. De ha a gazda így döntött, kénytelen az állatkája, Félix is elkísérni őt az amúgy "idillire pucovált középosztály-környékre", ahol a "kertitörpe-horrorpanoptikum" szinte mindegyik kertben jelen van.

Csakhogy Félix nem élvezheti a középkorú kisállatok kiváltságos helyzetét a pihe-puha fekhelyén elnyúlva, mivel a kertben egy fajtársa vérbefagyott tetemére bukkan. A környékbeliek szinte rá se hederítenek, ezért kénytelen főhősünk utánajárni az ügynek, ha meg szeretné óvni a saját testi épségét - ugyanis a hulla egy párzásra induló hím volt, pont, mint Félix. A holttestek száma pedig egyre nő - a titkokkal együtt, melyek megfejtéséhez a nyomozónak hol a padláson kell bujkálnia a többiek elől, hol titkos föld alatti termekben kell kerülgetnie a mumifikálódott csontvázakat. A történet alakulását akár még Dan Brown is megirigyelhetné, ugyanis stilizált nyomozás helyett titkos szektába és állatkísérletektől bűzlő laborba vezet a főszereplő útja.

A kultikussá vált könyvben nem egy állatbőrbe bújt Poirot a főszereplő, hanem az átlagnál okosabb kandúr. Feltűnt, hogy eddig nem is jeleztem, milyen állatról van szó? Nem véletlen, ugyanis a kötet fülszövegén és az érdekességekben gazdag függelékén kívül Pirincci egyszer sem nevezte meg, milyen állatról írt. Persze a leírások alapján hamar kitalálhatjuk - csakhogy itt nem tündi-bündi kiscicákról van szó, hanem a másik nyakának ugró és szigorú hierarchiában élő kandúrokról.

Aki ódzkodik az emberi tulajdonságokkal felruházott állatoktól, megnyugtatom, hogy a kötetben a macskák nem hordanak nadrágot, és nem is értik az emberi beszédet. A leírásokban viszont olyan, mintha egy négylábú érzékszervei, félhomályban is éles látása, a legkisebb rezdüléseket is érzékelő füle által tapasztalnánk a dolgokat - de azt, hogy mi történik, egy ember szájából hallanánk. Néhol átlagembert is megszégyenítő kifejezésekkel tarkított Félix története, ami kizökkentheti az olvasót és megzavarhatja az értelmezést: most egy macska beszél, vagy egy ember? Ha egy macska, hogy van tisztában olyan kifejezésekkel, melyeknek filozófiai előzményük van?

Ettől a zavaró tényezőtől eltekintve viszont kezdésnek nem is olyan rossz - a kidolgozott jellemek és a macskákról szóló érdekességek ellensúlyozzák az elbénázott hangnemet.

(6/10, Magyar Könyvklub)

Leonie Swann: Glennkill

Miről szól? A birkák juhászuk gyilkosa után nyomoznak.

Miért más? Humora és a számunkra egyértelmű jelenségek megkérdőjelezése miatt.

Egy reggel a birkák szokatlanul hideg és élettelen állapotban találták meg a juhászukat. Valószínűleg abba az ásóba halt bele, ami a testébe fúródott. Az állatok első rémületükben a világ minden irányába futottak volna szét "most ki hoz nekünk szénát?!" "farkas! farkas!"-t bégetve, ha nincs Miss Maple, Glennkill legokosabb birkája, aki meggyőzi őket, hogy akármilyen gonosz is egy farkas, nem képes ásót döfni valakibe. Márpedig a juhászból kétségtelenül egy ilyen eszköz áll ki.

Még szerencse, hogy a juhász nemcsak szerelmes regényeket és birkabetegségekről szóló könyveket (brr!) olvasott fel nekik, hanem krimit is, így legalább van valami elképzelésük arról, hogyan kezdjenek bele a bűntény felgöngyölítésébe. A feladat: megtalálni az elkövetőt, és minél több bizonyítékot szerezni ellene. Ügyelniük kell azonban arra, hogy természetesen viselkedjenek, azaz szétszóródva legeljenek, nehogy gyanút fogjanak a holttest körül álldogáló falusiak. Persze kit érdekel néhány élénken figyelő birka? Szinte senkit, így könnyedén ki tudják hallgatni az emberek beszélgetéseit, és az éj leple alatt be tudnak osonni a faluba, hogy összerakják az egyre sötétebbé váló ügyet.

Birkarambó és akcióban dús jelenetek nincsenek - helyette nevetés és az írónő sajátos gondolkodására való rácsodálkozás van. Hogy csak egy példát említsek: a hórihorgas alak neve úgy derült ki, hogy amikor az egyik birka a férfi házában, a falu legmagasabb, csúcsos tetejű épületében járt, a nagyorrú úgy fogadta vendégeit, hogy "Köszöntelek bennőtöket Isten házában". Tehát Istennek hívják. Valószínűleg valami nagy ember lehet, mert a többiek térdre borulnak előtte, és állandóan azt mondta, hogy ő mindent tud. Ráadásul olyan kertje van, amiben nem zöldséget termeszt, hanem az öregség- és halálszag alapján valami teljesen más dolgot.

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy csökken a vicces megoldások száma, és úgy bonyolódik a történet. Ami talán nem is baj, mert ha hozzászoktunk Swann humorához, egy idő után lehet, hogy erőltetettnek éreznénk. Az új személyek felbukkanásával, a falubeliek megismerésével azonban könnyű elveszteni a fonalat - még szerencse, hogy a birkák beazonosításához kézhez kapunk egy olyan listát, amelyen a nevek mellett a legjellegzetesebb tulajdonságuk is fel van jegyezve.

Aki más szemszögből szeretne a világra tekinteni, aki egy jót szeretne nevetni, aki izgalomra vágyik, és aki hisz abban, hogy a birkák bárányfelhővé tudnak változni, annak ajánlom a könyvet. Biztosan nem fog benne csalódni.

(8/10, Athenaeum)

Juan Díaz Canales - Juanjo Guarnido: Blacksad

Miről szól? A titokzatos magánnyomozó legyőzi a gonoszokat, és meghódítja a nők szívét.

Miért más? Mert képregény, illetve mert az 1950-es évek Amerikájában játszódik.

Amikor a csajok még meghódítható, bögyös-faros Nők voltak, nem anorexiás libák; amikor a férfiak nem a szoláriumozott bőrükkel, hanem a félmosolyukkal hódítottak; amikor az autók a formáikkal még el tudták varázsolni a kispolgárok szívét, na akkor játszódik a Blacksad. Blacksad a főhős, és Blacksad a könyv címe is. És hiába a csodás nők és az 1950-es évekbeli Amerika, a lehetőségek hazája, feketeség borít mindent és mindenkit. Gyerekrablás, Ku-Klux-Klános kivégzések és titokzatos gyilkosságok pettyezik be a nagyhatalom amúgy makulátlannak tetsző hírnevét.

A kötetben található három sztori tipikus hardboiled bűnügyi történet: a ballonkabátos, távolságtartó, de sármos nyomozó fellép a társadalmi rendet fenyegető gonosz ellen, és kideríti az igazságot. Szűkszavú kommentek, akciódús jelenetek, szex és izgalom - mindez a legtöbb, magára valamit adó bűnügyi regényben jelen van. Csakhogy a Blacksad-ben antropomorf állatok játsszák a főszerepet, vagyis olyan, mintha állatfejű emberekről olvasnánk. Ugyanúgy éreznek, szeretnek, gyűlölnek és izgulnak, mint mi. Azonban a főszereplő fekete macska, a professzor bagoly, a kocsmáros disznó, a Ku-Klux-Klán tagok hófehér sarki állatok, az elnök pedig fehérfejű rétisas. Klasszikus figurákkal van tele a kötet, viszont olyan gyönyörű körítéssel tálalva, amely után a legínyencebb képregényfogyasztók is megnyalhatják mind a tíz ujjukat.

Ugyanis a Blacksad képregény. De nem akármilyen, mivel egy történet körülbelül két-három évig készült, és ez meg is látszik mindegyik képkockáján. Guarnido hihetetlenül tehetségesen adta vissza nemcsak a korabeli hangulatot, hanem a szereplők érzelmeit is - a varjú halálba szenderülésekor elérzékenyülünk, az akciójelenetekkor viszont megnő a pulzus, és gyorsabban kapkodjuk a levegőt. Az ilyen minőségű rajzokért még azt is megértjük, hogy a harmadik történet végén nyitva marad a sztori, és várhatjuk a következő epizódot - amely még csak most jelent meg Franciaországban.

A Blacksad egyetlen szépséghibája, hogy nem kapható magyarul, bár évek óta rebesgetik, hogy az egyik könyvkiadó gondolkozik a hazai kiadáson. Azt üzenem nekik, hogy ha ezt nem fogják imádni az olvasók, akkor semmit. Mocskos történet, különleges szereplők és esztétikai orgazmust okozó képek - kell ennél több?

(10/10, Dark Horse)

Tim Davys: A halállista

Miről szól? A plüssmedvének különleges feladatot kell teljesítenie az asszonya életben maradásáért.

Miért más? Sajátos társadalom és egyedi mesélés jellemzi.

Tudjuk, hogy a plüssállatok nem születnek és nem is halnak meg. Viszont valahol csak gyártják őket, és el is tűnnek a föld színéről - Davys meséje szerint, amint lekerülnek a futószalagról, összegyűjti őket egy zöld teherautó, és a Kölyöklistán szereplő nevek szerint leszállítják őket a kérelmező családokhoz. Nem nőnek, szivaccsal vannak kitömve, mégis gondolkoznak, és egyéni döntésekre képesek. Ők is ugyanúgy tengetik a napjukat, iskolába járnak és dolgoznak a plüssálatokkal benépesített Mollisonvárosban, akárcsak mi. De amikor az istenük, Magnus úgy dönt, hogy eleget töltöttek az élők között, a Halállistára kerül a nevük, és beállít értük egy piros autó. A legenda szerint. Ugyanis nincs rá tanú, hogy létezne ilyen lista.

Medve Eriknek azonban nincs lehetősége, hogy ezen töprengjen: régi főnöke, Galamb Miklós megfenyegette, hogy ha nem húzza ki a nevét a listáról, búcsút inthet a feleségének és a tökéletes családi életének. A plüssmedve nem tehet mást, mint összegyűjti a régi brancs tagjait, és valóságos hadjáratot indít a Halállista módosítása érdekében.

Mielőtt nagyon megsajnálnák Eriket és a többi, ártatlannak tűnő bandatagot, az ismerőseik elmesélése alapján képet kapunk a sötétebb énjükről. A medvéről az eltávolodott ikertestvére beszél, a homoszexuális antilopról áldozata, a magas rangban dolgozó kígyóról pedig egy kisemmizett költőjelölt. Az olvasó eldöntheti, kinek hisz: a visszaemlékező, csalódott mellékszereplőknek vagy a küszködő főhősöknek.

Talán egy kicsit túlságosan is sokat akart Davys belezsúfolni a kötetbe, ezért fogyott el a lendület a történet végére. Maffiázás, családtörténet, sajátos társadalom-leírás, egyéni sorsok taglalása - és mindez részletesen kidolgozva. A súlyozása is rossz: a háttértörténetek számomra sokkal érdekesebbek voltak, mint maga a fővonal. Nem feltétlenül azért, mert a Halállista kézre kerítése viszonylag egyszerűen zajlott, hanem mert a visszaemlékezések többrétegűek és változatosabb stílusúak. Ráadásul a csattanó már nem csetten akkorát, mert ilyen végkifejletről már máshol is, többek között a Blacksad-ben is olvashattunk.

A plüssállatok nem cuki nyuszikák és nem is ölelgetnivaló macikák, hanem ölni képes állatok, akik bármit megtesznek a céljuk érdekében. Viszont nehéz őket elképzelni gépfegyverrel a kezükben, dühvel a szemükben - nem is ártott volna, ha az író többet dolgozik a hihetőségen. Így a mese csak mese marad.

(6/10, Agave)

(Megjelent a Kötve fűzvében)

"A sors olyan, mint a talpadhoz ragadó szar. Vonalkód a DNS-edben; elmész egy kiscsaj mellett és csipogni kezd. Uram, ön ugye pedofil? Természetesen, nem hallotta a riasztót...?"

Ettől a könyvtől vagy okádsz, vagy szeretni fogod. Középút nincs. Ha elég beteg elme vagy hozzá és elég borzalmat olvastál már, hát üdvözöllek "a klubban" és kezedbe veheted a könyvet. Élvezd. Nem a punci és a fasz szó gyakori használata miatt kemény ez a könyv, hanem mert olyan dolgokat mesél el, amiről talán még nem is álmodtál. Ha tündérmesékben éled életed, jobb ha távol tartod magad tőle. Én előre szóltam.

Simon egy átlagos, se nem szép, se nem ronda férfi: ügynökként dolgozott, egy panellakásban élt és néha egy-egy barátnővel dobta fel egyhangú életét. Egészen addig, amíg meg nem pillantotta Dorothée-t. Szerelem volt első látásra, villámcsapás, szívdobbanás - máris magáénak szerette volna tudni, azonnal. Érezni az illatát, megzabálni a szájacskáját és csókolni a puncikáját. Csakhogy Dorothée hétéves. És itt kezdődnek a bonyodalmak.

Akár Lolita-kópia is lehetne, de szerencsére nem lett az. Nem a férfi és a kislány mindenkit megbotránkoztató kapcsolatáról szól, hanem a férfi "tényleges pedofillá" változásáról, mely akkor történt meg, amikor meglátta a lányt. Addig csak plátói szerelem fűzte a fiatalkorúakhoz de mivel eltűnt a határvonal az ábrándozás és a tettlegesség között, reszkethetnek a kis szőke Alice-ok! No meg a szüleik, mivel Simont a nyelve és a farka irányítja, amiknek nem képes parancsolni. Pedig tényleg szégyelli magát emiatt és legszívesebben a normális emberek életét élné tovább, ha lehetne. Csakhogy ebből nem lehet kigyógyulni, így kénytelen elfogadni szexuális beállítottságát, szembeszállni a közvéleménnyel és elmerülni a pedofilok világában.

Ahhoz képest, hogy a regény 2002-ben feje tetejére állította Franciaországot, plusz botránykönyvnek kiáltották ki, hazánkban alig volt valami visszhangja. Valószínűleg azért, mert elég szűk rétegnek (nem feltétlenül a pedofiloknak) szól, így csodálkozom, hogy az Ulpius egyáltalán vette a bátorságot a kiadásához. Pedig hiába beteg a történet, Jones-Gorlin különböző kifejezésekkel történő játszadozása mintegy plusz árnyalatot ad az igaz történetnek beállított elbeszéléshez. Szavai mintha manipulálnák az olvasót, hogy merüljön bele Simon gondolataiba, nézze a világot egy másik szemszögből is ("Az én világomban a nőknek még nincs csípőjük, és mellük sincs, vagy csak halvány vonalakban.") és fogadja el, hogy tényleg vannak ilyen érző, gondolkodó emberek. De Simonnak néhol annyira zavaró a beszédstílusa, annyi angol szót használ a mondanivalójában, hogy hiába a tiszta gondolatmenet, ha megesik, hogy két-három szó után átvált a másik nyelvre (és e zavaró mivolta miatt nem érdekel az utószóban levő mentegetőzés).

Hogy botrányos lenne a könyv? Egy "normális" beállítottságú számára természetesen az. De emellett szórakoztató is, a maga módján.

(8/10, Ulpius)

A fülszöveg szerint: "Hogy a Tizenegyezer vessző pornó-e? Minden bizonnyal. Szadista? Minden bizonnyal. Mocskos szájú? Minden bizonnyal. Irodalom? Kétségkívül az."
Szerintem: az első háromban én is egyetértek, az utolsó jelző pedig csak akkor, ha írott szöveget értünk alatta. Mert nálam az 'irodalmi' nem ilyen, mint ez a könyv. Nálam az irodalom, ami valamit nyújt az olvasónak; a könyvön szórakozni lehet, elgondolkodtató, vagy megborzongató, vagy ilyenek.

Ez a 'mű' pedig csak a szexről szól, annak is a legrosszabb fajtájáiról - hogy néhány példát említsek: "ürítsd a végbeled tartalmát a kezembe" (persze nem ilyen szépen kifejezve), vagy nézzük csak a halott-gyalázást. -

Egy 20 perces buszút alatt át tudtam lapozni, mivel az irodalmat kerestem a könyvben - és nem találtam. Mellesleg az író sem fordított rá több időt: valahol olvastam, hogy pár éjszaka írta meg.

Apollinaire ha megbotránkoztatni akart, elérte a célját. Mindenesetre jó nagyot zuhant a tekintélye a szememben.

Könyv adatai:

- Kiadó: Athenaeum 2000 Könyvkiadó Kft.
- Oldalszám: 180
- Borító: cérnafűzött, keménytáblás
- ISBN: 9789639797093
- Megjelenés: 2008

Megveszem