Csak olvasom és olvasom, telik az idő körülöttem, de mintha egy perc se múlt volna el. Épphogy kinyitottam a könyvet és egy perc múlva már a 120. oldalon járok, annyira magára vonja a figyelmem. Hiába alszom én már ilyenkor, muszáj folytatnom, muszáj megtudnom, mi fog történni a csata végén, ki fog győzni - ki fogja a másikat leigázni és ki hagyja életben a másikat. De úgy tűnik, ez a csata sose ér véget.

Hát elérkeztünk ide is: befejeződik a Chaos Walking-trilógia, megtudjuk mi lesz Todd és Viola és az őket körülvevő világ sorsa.

A második részről jogosan sejtettem, hogy még csak az előzménye valami jelentősnek, ami egyre hatalmasabbá válik - az előző rész vége ugyanis azzal ért véget, hogy az addig elnyomott szpakkerek hadseregbe szerveződve elindultak a "főváros" felé, ahol a másokat elnyomó Mesterpolgár katonái próbálják visszaverni a terrorista szervezethez hasonlító Válasz támadásait. A harmadik rész in medias res kezdődik egy hatalmas csatajelenettel, ami később se csitul: a fejetlenség egyre nagyobb, a két fiatal főszereplő, Todd és Viola pedig ide-oda sodródnak az események viharában, az író, Patrick Ness kénye-kedve szerint.

Ness isteni író: olyan szálakat sző az amúgy sem könnyű helyzetbe, amelyek utólag megmagyarázva teljesen logikusnak hangzanak, mégis váratlanok. Az első részbe a meglepő nyelvtani megoldások miatt szerettem bele, a harmadik résznek a legnagyobb erőssége viszont az, amiről az előbb beszéltem - ez a boszorkányos csűrés-csavarás, ez a fondorlatos mesélés. Viszont ez a hibája is.

A folyamatos feszültségben tartás fárasztó és általa egy idő után semlegessé is válnak az amúgy nagy horderejű események. A vérengzések, a tömeggyilkosságok megszokottá szelídülnek, az állandósuló meglepetések pedig egyre kevésbé csapnak oda. Értem, hogy a második rész (magához képest) pont azért leülepedett, hogy aztán helyet adjon a harmadik feltörésének, de akkor is: szinte lehetetlen hatszáz oldalt egy ültő helyben végigolvasni és nem kiszakadni az történésekből.

Ehhez társul a főszereplők cselekvési lehetőségeinek erőteljes leszűkítése, ami által inkább tehetetlen báboknak látszanak, mint egyre befolyásosabb irányítóknak. Toddot legszívesebben leütöttem volna az események nagy részében, mert néha úgy viselkedett, hogy már a fejemet fogtam. De a végső jelenet, az ultra ending, az nagyon. Nagyon-nagyon. Már féltem, hogy valami Harry Potteres hülyeséget kapunk a végére, de nem.

Ness lehet, hogy túlszámította magát néhány helyen, de akkor se tért le a kegyetlen, mégis hiteles útról, amit már az első részben megteremtett.

(a könyvkiadók viszont leszokhatnának arról, hogy egyre újabb tiniknek szánt, világvége-trilógiákat adnak ki - az elsők között hazánkba érkező Éhezők viadala és a Chaos Walking bőven elég a trilógia-formátum kitöltéséhez)

(7/10)

Összefoglalva: Igényes, átgondolt kiadvány, amit leginkább a kalandszerető 10-12 éveseknek ajánlok úgy, hogy karácsonyra vagy decemberre pont be tudja fejezni az olvasását. Ez egy igazi karácsonyi mese, tele nyomozással, izgalommal és rejtéllyel.

Bármelyik városi gyerek bele tudja élni magát Ida és Tamara történetébe, mivel a sok fantasztikus-mesés elem (mint például a boszorkányok és lidércek) említése ellenére végig egy átlagos belvárosi bérházban történik minden. A kötetben egyszerre vannak jelen a modern és a régebbi világra jellemző elemek: a gyerekek mobiltelefonja, a háeresek említése meglepő módon jól megférnek a századelőben élt nagypapa emlékével és a száz éves bérházban levő megfakult, barna fotókkal. Szeretem az ilyen, fiatalokhoz szóló, pozitív kezdeményezéseket! (bár az kevésbé tetszett, hogy a gyerekek több napon keresztül lógtak az iskolából, csak hogy kiderítsék, mi folyik valójában az otthonukban)

Az elején kicsit lassan indulnak be az események, később azonban magával ragad. A két főszereplővel viszont bajban vagyok - nem tudom eldönteni, hogy szerethető figurák-e, vagy sem.  Néhol a szélsőségekig túl vannak általánosítva: Ida, a "naiv szőke" megtestesítője bármilyen helyzetben képes elsírni magát (ami valljuk be, egy 11 évestől elég szokatlan dolog), míg a kis barátnője, Tamara inkább a céltudatos, kalandvágyó kislányok/kisfiúk alteregója. Persze nem nekem írták a kötetet, úgyhogy mindegy is.

Szécsi Noémi stílusából elég nehéz kikövetkeztetni a célcsoportot (mint sok más "ifjúsági kötet" esetén) - a helyenként gyerekesen naiv megfogalmazások, néhol mégis kicsit a nagyobbnak szóló kikacsintások alapján inkább a 10 év körülieknek ajánlanám a köteten olvasható max 14 év helyett.

A karikatúrák, a kötetben levő rajzok is erősítik a benyomást, hogy ez egy gyerekeknek szóló mese. Bár a személyek ábrázolása néhol meglepően hatásos, sokkal többet is ki lehetett volna belőlük hozni, hogy ne csak eltalált képek legyenek a könyvben, hanem jól ki is legyenek dolgozva. Az egyik interjúban olvastam, hogy a kötet írója és illusztrátora, P. Szathmáry István már a legelejétől együtt dolgozott, viszont néhol zavaró volt az is, hogy a képeken nem az volt, amit olvastunk. Csak ilyen apróságok: más minta volt a fiú pólóján, más helyeken firkálták össze egymást az ikrek, ilyenek.

Amúgy ez a téma véleményem szerint jobban feküdt volna egy másik grafikusnak: kíváncsi lettem volna rá (lennék), L. Akatos István milyen illusztrációkat tudna alkotni ehhez a boszorkányos-vámpíros-nyomozós kötethez. Kár, hogy ez nagy valószínűséggel sose derül ki.

(7/10, Európa)

A kíváncsi fiatal kislány a nagy házban bolyong, furcsa zajokat hall, majd szürreális eseményeknek lesz tanúja - semmi újdonság Gaiman részéről, nem?

Már a Coraline-ben is olvastuk ezeket, ráadásul a Farkasok a falban fülszövege a történet felét jó előre lelövi (háromnegyedét, ha úgy vesszük). Különbségként csak azt lehet felmutatni, hogy az eddigi kiadványokkal ellentétben a Farkasok színtiszta képeskönyv - és csak ez menti meg az egészet.

Ha van mit bámulni és min ámulni, akkor azok az rajzok, melyeket (nagyon helyesen!) fényes, firkálhatatlan lapokra nyomtak. Dave McKean illusztrációt már A vadóc óta imádom, ugyanis a lecsiszolt, mégis részletgazdag és helyenként absztrakt képei tökéletesen illenek az olyan művekbe, amelyekről nem lehet eldönteni, hogy felnőtteknek, avagy kiskorúaknak szólnak-e. Bár a szintén Gaiman tollából kipattanó történet, a Temetők könyvvében levő, szimpla fekete rajzok kuszasága miatt még nem jött át a profizmusa, a Farkasoknál elég teret kapott a kibontakozásához. Egy oldalon belül akár többféle technikával is találkozhatunk, mivel az egyszerű, vonalas rajzok, a fényképezővel készült montázsok és a festmények által kapcsolódik össze a mesebeliség és a valódiság  - akár még egy felnőtt is hosszú perceken tudja bámulni az oldalakat (példának okáért itt vagyok én).

A Farkasok megjelenésével a szememben az író átlépett egy határt, ugyanis ez az első könyve, amiből végre kiderül, hogy gyerekeknek készült. Csak ezzel tudom magyarázni a szereplők kidolgozatlanságát és az író ötpercesnek tűnő, böffenésszerű meséjét. Bár ő maga is bevallotta, hogy a falakban lapuló farkasok ötlete a lányától jött, még mindig nem értem, hogyan vihették színpadra, hiszen egy ilyen rövidke, kidolgozatlan sztorit az illusztrációk nélkül akár halálra is lehetne ítélni. Emiatt pedig valószínűsíteni tudnám, hogy ha elhagyták volna az író nevét (és vonzatát), lehet, hogy a fiókba kerül a történet. Még a Grimm-mesékben is több fantáziát látok.

(6/10, Agave >Részlet a könyvből)

Kezdetben vala a könyv. Később jövén a kétrészes társa. Hogy a manapság oly’ divatos trilógiákat már nem is említsük. Azonban a legújabb, Németországban nagy sikert aratott izgi tinikrimi-sorozat viszont lehet, hogy tíz résznél is tovább fog tartani – és állítólag mindegyik részre jut olyan akció, ami le tudja kötni a tinédddzserlányokat.

Mädchenthriller-ként, azaz kifejezetten tinilányoknak tálalt borzongatós kötetként reklámozzák német földön Krystyna Kuhn monumentális sorozatát, melynek első része, A játék nemrég jelent meg hazánkban. Az alaptörténet szerint Julia és Robert, a testvérpár a szinte a világ végén, a Sziklás-hegység egyik eldugott zugában levő, kifejezetten az elitgyerekeknek szánt főiskolájába kerülnek, felejteni és új életet kezdeni. Jól sejtjük: valami borzalmas történhetett a családjukkal. De annyi információt nem kapunk, hogy tudjuk, mit tettek tavaly nyáron, így holttesteken, gyanús tekinteteken és nyálasan csöpögős részeken kell átverekednünk magunkat ahhoz, hogy megtudjuk a múltban történt Rémségeket, Amik Borzasztóak Lehettek.

Érdemes már az elején tisztázni a dolgokat - kezdjük egy kis számolással. A sorozat első évadjának a neve A völgy, és ennek az első része A játék. Ugyanis mint a filmsorozatoknál szokás, egy évad több részt szokott magába ölelni. A hírek szerint mindegyik évadban négy rész lesz és háromhavonta kaphatjuk kézhez a következő részt; mindegyik évad pedig egy tanévet fog felölelni a főiskola életéből. Bár Németországban még csak februárban jelent meg az első évad negyedik része, ha jól számolom, legalább tizenhat részre kell számítani. Ugyanis Amerikában egy átlagos főiskola négy évből, azaz a kötetek esetében négy évadból fog állni. Enyhén szólva félelmetesen hangzik, ha így belegondolunk.

No de az első részben, A játékban még nagyon az elején járunk a történetnek: az abszolút főszereplő, Julia még nem tudja eldönteni, melyik ismerősében bízzon és kinek árulja el a spekulációit. Ugyanis az elsőéveseknek szervezett illegális bulin az öccse, Robert elmondása szerint látott egy kék hajú lányt beleugorni a jéghideg vízbe. Csakhogy senki sem hisz neki – azzal szemben, hogy a baráti társaságban egy kopasz és egy narancssárga melíros lány is van, ráadásul mindenki tudja, hogy a völgyben gonosz dolgok is történtek. Ez az első logikai hiba, mert akad még bőven. Például hogy láthatta a kivilágítatlan területen, sötét, felhős éjszaka még a lány fürdőruhájának színét is? És hol volt a helikopterrel az iskolához kivonuló rendőrség akkor, amikor a baráti társaság rábukkant az iskolatársuk tetemére?

De ha résnyire nyitott szemmel átsiklunk az amúgy gerendanagyságú logikai bakik fölött, kézhez kapunk egy Izgalmasnak és Kiszámíthatatlannak szánt, amúgy túlspilázott és egyszerű tinihorrort. Julia az első oldaltól kezdve, még az egymás mellett álló fenyőfákban is csak az ijesztőt látja, és hiába nevezi magát mindenki kedvencének, az idő javarészében titkolózik és bizalmatlan a többiekkel szemben. Amúgy a többi szereplővel sem lehet azonosulni, főleg miután folyamatosan hangsúlyozzák felsőbbrendűségüket. Ez az érzés köszön vissza a fordításban is, ugyanis sok helyen nincs is magyarra lefordítva a college és a valley és elszórva találkozhatunk yeah-ekkel és hi-okkal is. A neveken kívül azért ezeket illett volna lefordítani magyarra.

Az egyetlen piros pontot a sorozat külföldi marketingese kapja, aki nem átallott az iskolának honlapot, a főbb szereplőknek pedig twitter-oldalt csinálni. De ha a többi rész sem kerül szerkesztő kezébe, pont olyan lesz, mint egy kiszámítható tinihorror, csak sikoltozás és baltás gyilkos nélkül. Előre várom, hogy az egyfolytában együtt lógó nem-is-baráti társaságból melyik kölyök fog meghalni leghamarabb. Nyáháhá.

(a komolytalan hangnem legfőbb oka az, hogy nem lehet komolyan venni a könyvet. 3/10, eMentor, megjelent a Kötve-fűzvén)

Hogyan lehet nyugodt a lelkiismerete annak, aki gyerekeknek szóló könyveinek élére egy túlvilágról érkezett, párbajban elhunyt szellemet tett? A barátságos, de elcukisodott Casperhez képest Alexandra Fischer-Hunold kísértete, Sódervári Sherlock báró mellett a fiatal olvasóknak bizony izgalmas, és néhol ijesztő élményben lehet részük – csak merjék végigolvasni, ugyanis a földalatti alagutak és a nyikorgó padlódeszkák könnyen lehet, hogy rémálmok okozói lesznek.

A 17. századból érkezett kísértet bizony nem viccel: ha kell, borzalmas dolgokat susog az ellensége fülébe, vagy különböző szitkokkal illeti. Még szerencse, hogy a sorozatban a báró elviselhetőbb oldalát domborították ki, ugyanis ha nem lennének erőszakmentesek a jelenetek, akár még egy vérfagyasztó história is kikerekedhetett volna. Így azonban Laura és Maxi számára kezdetét veszi az átlag-bűnügyi regényeket megszégyenítő, több évszázados titkok felfedezése.

A két gyerek a család költözése révén került a vidéki kastélyba, amelynek titkos folyosói és eldugott zugai által könnyen eltévedhet az ember. Az egyik éjszaka a kíváncsiságáról híres Laura pislákoló fényt vesz észre a könyvtárszobában, majd miután csatlakozik hozzá okostóni öccse, Maxi, együtt indulnak felfedezni a világosság okát. Egy véletlen folytán derül ki, hogy a ház több mint háromszáz éve elhunyt szelleme, Sódervári Sherlock volt az. A báró azonban feltehetően addig nem fog békében nyugodni, amíg meg nem oldják az élete során megoldatlanul maradt bűnügyeket – pedig már igazán szeretne eltávozni a világunkból.

A külföldön már hét kötetet megért sikersorozat első részében, a Kincsvadász kísértetben a kis csapat egy eltűnt gyémánt nyomára próbálnak bukkanni, míg a másodikban, a Szörnyűséges születésnapban egy gyilkos kilétét próbálják felfedni. A furcsaság nem is a történetekben, vagy a szellem jelenlétében van, hiszen a parókás, arisztokrata származása miatt kicsit lenéző, amúgy idegesítő és sokszor haszontalan kísértetet hamar meg lehet szokni. A testvérpárhoz hasonló, a gondolkozást és tettre készséget kombináló párossal pedig biztos találkoztunk már. És bár a sztori hitelessége erősen inog akkor, amikor Sherlock a szilárd testekre jellemző tetteket hajt végre, a legtöbb furcsaság a kötetek nyelvezetében van.

Az írónő feltehetően a gyerekekkel való azonosulás és a szókészlet bővítése miatt használ két, elég szélsőséges nyelvezetet. Egyrészt ott a gyerekek kezdetben különlegesnek látszó („fantasztikó!”), később elszlengesedő („tök elvarázsol”, „ezerrel”) szóhasználata, ami sokkal erőltetettebbnek hat a szellem életkorával magyarázható, választékos kifejezéseivel szemben. A leíró részeknél használt, kezdetben modoros („a telehold tuti betündökölt”), helyenként bájos („ódonságos kötet”) szókapcsolatok a második kötet végére viszont egészen tűrhetővé váltak. A színvonal fejét a fordító, Tandori Dezső tartja a víz felett, aki az idegesítő kifejezéseket ellensúlyozni képes a kikukucskáló és kétségtelenül bravúros nyelvi játékaival.

Hiába felszínesek a szereplők, a történet képes a gyermeki kíváncsiságú felnőtteket is elbűvölni. Karsten Teich illusztrációi pedig csak fokozzák a hangulatot – csak azt sajnálom, hogy az első kötet ceruzarajzai a második részre elnagyolttá, ziláltabbá váltak. De hogy a 11-13 éves kiskamaszoknak (már amelyik még szereti a könyveket) tetszeni fognak a nyomozások, az biztos.

(1. rész 6/10, 2. rész 5/10, Scolar, megjelent a Kötve-fűzvén)

Kukába a Harry Potter-kópiákkal! Ideje elfelejteni a varázslókat, eldugni a kamu-varázspálcát és kidobni a mindenízű drazsé maradványait. Túl sok ideje zümmögtek a fejünkben a varázsigék ahhoz, hogy rájöjjünk: a mese csak mese marad, nekünk viszont hiteles és életképes történetre van szükségünk ahhoz, hogy igazán jót szórakozzunk. A Kés a Zajban könnyedén elsöpri azokat a sztereotípiákat, amiket egy ifjúsági regényhez szoktak társítani és bebizonyítja, hogy a tizenéves Todd Hewitt hétköznapinak cseppet sem mondható, mégis reális problémáival nemcsak a fiatalokat tudja lekötni.

Todd világában teljesen megszokott dolog, hogy hallják a másik gondolatát – nemcsak az emberekét, de még az állatokét is. Nem mintha sok érdekes dolog lenne bennük: a kismadarak „Hol a fészkem?” töprengése és a kutyák „Kaki ki” megállapítása csak suttogása férfiak Zajához képest. Még szerencse, hogy Pretnissvárosban csak 146 férfi (plusz egy majdnem-férfi, a születésnapját tűkön ülve váró Todd) lakik, ugyanis hamar eszüket vesztenék az állandó zsibongástól. Bár így is elég magas az öngyilkosok száma, de ennek legfőbb oka a teljes nőhiány. A „nincs nő, nincs sírás”-elmélet egyértelműen megbukott: a települést nemcsak a kihalás fenyegeti, de az asszonyhiány még a legerősebbek elméjét ismegviseli.

Mielőtt valaki erotikus folytatást remélne, el kell hogy szomorítsam: a gyengébb nem tagjai egy halálos vírus miatt tűntek el a föld színéről. A szóbeszéd szerint mikor Todd ősei, a telepesek egy jobb világ reményében megalapították az ÚjVilágot, az őslakosok, a szpakkerek ellentámadásként olyan vírusokat kezdtek el terjeszteni, melyek egyrészt csak a nők halálát okozták, másrészt gondolatolvasóvá változtatták a férfiakat.

Ennyit a sci-fis részről, mivel egyáltalán nem holmi fejre állított, Védett férfiak-kópiáról van szó, hanem egy tizenhárom éves srác helyenként életveszélyes, mégis izgalmas és bizonytalansággal teli útjáról, miután meglelte az addig lehetetlennek tűnő csöndet. Csakhogy Patrick Ness trilógiájának első része olyannyira kidolgozott és egyedi, hogy bármit mondok spoiler lesz belőle – épp ezért inkább a nyelvezetét emelném ki és azt a környezetet, melynek mocsarában az életveszélyes krokkok lapulnak, és ahol a hoddonok a legenda szerint márteljesen kihaltak.

Todd világa hiába hajaz a miénkre, néhány vonásában teljesen más: egy év tizenhárom hónapból áll, és a tizenharmadik életévét betöltött fiúból férfi lesz. Emellett Pretnissvárosnak saját tájszólása is van, ami feltehetően a kultúra elcsökevényesedése miatt lett olyan, amilyen: de mit is várunk egy olyan nyomorultt eff városkától, ahol sokan a földek megműveléséből-meg élnek, és ahol nem van egy nő sem, bémeg? A sajátos nyelvet hamar meg lehet szokni - ellenben az, hogy az író szinte teljesen a fantáziánkra bízza a környezet és az élőlények leírását, manapság már ritkaságszámba megy.

A Kés a Zajban amellett, hogy egy külön kis világba vezet minket, nem hagy túlságosan elrugaszkodni a valóságtól: Todd képtelen csak úgy, gyűlöletből megölni az ellenségeit, mint azt egy „átlagos” főhőstől megszokhattuk (hisz ő csak egy fiú) és a sebeit sokszor még a gyógyszerek sem tudják maradéktalanul begyógyítani. De azt garantálom, hogy a fantasztikus elemektől ódzkodó és az elmeroggyant dolgokat kedvelő felnőttek is ugyanúgy megtalálják a történetben a számukra kedves elemeket, mint az edzettebb tinédzserek. Csak emós fiatalok kezébe ne kerüljön!

(9/10, Vivandra)

(megjelent a Kötve fűzvében)

Donald kacsa a táskákon, Csodaországos Alice hűtőmágnesként, Mickey egér a lábtörlőn. Vajon miért nem csodálkozom, hogy a hazánkban is ismert, pólókról és minden más biszbaszról visszanéző Emily, "The Strange"-ről most már könyvet is olvashatunk?

Ugyanis az 1991-ben megalkotott kislány alakja egyre nagyobb teret hódított "Get lost", vagy "Wish you weren't here" szövegeivel. Komor tekintete, sötét ruházata és titokzatossága olyannyira a maga oldalára állította a fiatalok szívét, hogy az Addams family-ből megismert Wednesday, vagy a Nate The Great egyik alakjával, Rosamonddal való hasonlóság ellenére is kitartanak a figura egyedisége mellett (bevallom, engem mindig is vonzott a White Stripes-os stílus, így kötöttem ki Emily mellett).

Csakhogy a négy részesre tervezett sorozat első kötetének jól kitalált külseje és a tartalma között nagyobb ellentét nem is lehetne. Első ránézésre azt hittem, egy sátánista, skizofrén, vagy legalább öngyilkosságra hajlamos egyén története lesz, persze könnyen emészthető formában, hiszen a célközönség a tinédzser-korosztály. Ehhez képest egy tizenhárom éves, átlagos lány sztoriját kapjuk, aki egyszerűen csak haza szeretne szeretne jutni és a szüleihez bújni, mert az amnéziája miatt semmire sem emlékszik. Sem arra, hogy hogy került Blackrock-ba, ebbe a poros és unalmas faluba, sem arra, hogy mit csinált eddigi élete során, sem arra, hogy ki ő (még jó, hogy a borító elárulja nekünk ezt, nehogy álmatlanul forgolódjunk a titok kiderüléséig).

Minderről Emily naplőszerű jegyzetfüzetéből értesül az olvasó, amelyben nyoma sincs egy kislány szentimentalizmusának, sokkal inkább az író történethez való hűsége és a sztorivázlathoz való ragaszkodása érződik ki. Nehezen hihető, hogy a nagy és ismeretlen terep közepén Emily leül és minden apróságot és beszélgetést lekörmöl, hiszen annyi izgalmas dologban vesz részt, hogy egyszerűen nem lenne ideje hozzá, hogy lejegyezze a dolgokat. A firkákat utánzó rajzokról nem is beszélve, amelyeken inkább érződik az illusztrátor profizmusa, mint a gyermek pontatlansága, amely hitelesebbé varázsolta volna a történetet.

Maga a sztori leginkább egy point n' click kalandjátékhoz hasonlít, amiben az olvasó Emily bolyongásának köszönhetően szinte maga előtt látja a helyszíneket, számon tartja a felvehető és begyűjtött eszközöket, melyeket a terepen talál és különböző nehézségű feladatok és rejtvények előtt áll. Persze a regény formája miatt nem kell meglesni a játék végigjátszását, mivel a lány a legrafináltabb titkokat is fel tudja fedni és Guybrush-hoz hasonlóan el tud bánni az ellenfeleivel (Ki emlékszik a bendzsó-párbajra? Itt is hasonlóról van szó).

Szórakozásra vágyó fiatal tinédzsereknek, a pónik miatt pedig elsősorban lányoknak való, de túlságosan érződik rajta, hogy a könyvpiacot is el akarják árasztani Emily-vel. Aki a hiedelemmel ellentétben nem is annyira antiszociális és magának való.

(6/10, Harper Collins USA)

Hol volt, hol nem volt, élt két híres és tehetséges író, akik fantázadús regényeikkel megdobogtatták az olvasók szívét, akiknek minden egyes megnyilvánulását és szavát árgus szemekkel (és kihegyezett fülekkel) figyelték. Amíg az egyik a horrorban, a másik az ifjúsági regények körében alkotott nagyokat. Az egyiket Stephen Kingnek, a másikat J. K. Rowlingnak hívták. De ebben a mesében mindketten bal lábbal keltek fel életük legrosszabb napján és másnaposan, kialvatlanul  fogtak hozzá a Köddé váltak-hoz. Tömören így lehetne jellemezni Grant regényét, amiben elég sokat koppintott a fent nevezett íróktól.

Egy átlagos napon a gyerekek épp a bölcsödében, vagy az iskolában tartózkodnak, amikor arra figyelnek fel, hogy hipp-hopp (jön Vuk) eltűnnek a felnőttek. Az egyik pillanatról a másikra. Juhé, legalább degeszre tömhetjük magunkat a fagyival és nézhetjük a Maónika show-t a tévében anélkül, hogy bárki ránk szólna! Csakhogy időközben arra is rájönnek, hogy mindegyik idősebb gyerek is köddé válik abban a pillanatban, amikor betölti a tizenötödik születésnapját. Ráadásul a gyerekek alkotta közösségben [A kukorica gyermekei] már nincsenek nagykorúak, akik képesek megfegyelmezni az erőszakosabb fiúkat, nincs aki ellássa őket és felügyelje a település életét. Plusz ott az a körülbelül húsz mérföld átmérőjű, titokzatos üvegbúra [Under the dome], ami miatt képtelenek segítséget hívni, mivel bekeríti őket és nincs rajta egy kapu sem. Épp ezért az egyik átlagosnak tűnő tizenévestől, Samtől [Harry Potter] várnak segítséget, aki korábban azzal bizonyította be bátorságát, hogy megállította a szakadék felé guruló iskolabuszt. A fiú maga mellé állítja az okos csajt [Hermione] és a cinikus haverját [Ron] - de időközben kiderül, hogy Sam egy csodás képesség birtokában van: képes a tenyerén áthaladó erővel megsebesíteni az őt bántó személyeket [kame hame!]. A környéken pedig egyre s másra bukkannak fel a furcsaságok és az óra ketyeg [A menekülő ember], mivel a srác nemsokára betölti a tizenötödik születésnapját...

Persze vannak a Gonoszok [Mardekár], akik meg akarják szerezni a gyerekek és a település fölötti hatalmat és le akarják igázni Saméket, azaz a Jókat. De vannak még bőven utalások a két író műveire, csak nem akarom fellibbenteni a fátylat az összesről. Ehhez képest ezek a legkevésbé idegesítő dolgok a regényben, mert hiába csordogál szépen a történet és bontakoznak ki "a titkok", ha a hajam tudtam volna tépni a sok majdnem-haláltól. Így szoktam nevezni azokat a jeleneteket, amikor végre látványos és fantasztikus elemekkel teli összecsapásról olvashatunk - hű, meg há, adrenalin az egekben, reménykedünk, hogy valaki mindjárt meghal, aztán mégsem. Meglövik, de túléli; halálos sebet kap, de meggyógyítják; cafatokra szaggatják, de továbbsétál. Egy idő után rohadt bosszantó, ha a cselekmény szempontjából csak az ismeretlen és a francot-sem-érdeklő egyének esnek áldozatul az írónak. Ennek csúcspontja a mű végkifejlete (amit az év második legrosszabb befejezésének tartok; az első helyezettnek számító borzalmat senki sem képes überelni), amiben *SPOILER ON* a két főszereplő és csatlósaik összecsapnak a városkában - persze tele látványos elemekkel és sok gyereket megmozgató akcióval - és a Gonosz felülemelkedik a Jón és megöli. Mármint csak azt hisszük, mert a Jó feltápászkodik, tele sebbel, lesöpri magáról a rádőlt épület vakolatdarabkáit és azt mondja a rettenthetetlen és kegyelmet nem ismerő Gonosznak, hogy húzza el a belét. Mire a Gonosz vállat von és elsunnyog. *SPOILER OFF*

Olvassatok inkább Harry Pottert, akár tizenhatodszor is, minthogy ezt. Vagy a Battle Royale-t. Abban legalább tényleg tökösek a gyerekek, nem csak úgy tesznek, mintha. Ott aztán folyik a vér.

(6/10, Egmont)

Minden szülő retteg attól a perctől, amikor a gyereke elé áll, és rákérdez, miért csókolóznak a férfiak a tévében, hogy születik a gyerek vagy hová tűnt a nagypapa. Az ilyen pillanatok megoldásában próbálnak segíteni azok a felvilágosító hatásúnak szánt, gyerekeknek írt könyvek, melyek hatalmas botrányt okoztak és melyeket most toplistába rendezve mutatunk be Nektek.

5. Pernilla Stalfelt - Halálkönyv

Örök vadászmezőkre költözött. Elment. Eltávozott. A mennyországban lakik mostantól - szokták mondani a kisgyereknek, ha rákérdez, hova tűnt életéből a szeretett ember. A svéd írónő azonban kendőzetlenül és őszintén írja le könyvében, mi történik azzal, aki meghal. Lehet, hogy a mennybe kerül, vagy hot-dog lesz az eltávozott lelkéből, kísértet, vagy vámpír, "mint például Béla", aki megpróbálta kiszívni egy néni vérét, de pórul járt: ezer szúnyog lepte el hirtelen és az ő vérét szívta ki! Már csak az a kérdés, hogy a furcsa és a néhol morbidba hajló humorral átitatott szövegektől sokkot kap a kiskorú (gondolok itt például az ijesztgetést jó mulatságnak tartó szellemre), vagy felvilágosultabb lesz tőle.

(folytatás)

Hol van már az, amikor a vámpírok titokzatos, megközelíthetetlen és gonosz vérszívóknak tűntek és a szülők velük ijesztgették a gyerekeiket? Most, a vámpírirodalom virágzásának korában már elvegyülnek a mit sem sejtő halandók között, túlélik a napsugarak perzselő erejét és hébe-hóba szexelnek is az emberekkel.

Jinks ausztrál vámpírjai viszont nem ilyen szerencsések, állandó hányinger gyötri őket, az éles fény hatására bevérzik a szemük, és félnek, nehogy felfedjék őket. Próbálnak jó denevér módjára meghúzódni az otthonukba és a lehető legkevesebbet érintkezni az egyszerű halandókkal, hiszen ha megérzik a lüktető pulzust, rávetik magukat, és nemcsak vámpírrá változtatják az áldozatot, hanem fel is fedik magukat. Ami egy tucat ezüst pisztolygolyós és karóval felfegyverzett ellenség felbukkanását eredményezné és kihalnának a vámpírok, ami nem jó. Bár arra nem kapunk választ, hogy miért.

Az elszigeteltség és a magány elkerülése érdekében létrehozták az Anonim Vámpírok Klubját, ahova több, mint harminc éve járnak a vérszívók kipanaszkodni magukat és meghallgatni egymást. Az egyik alkalommal viszont nem tudják elérni Kazimírt, ezért az egész bagázs a lakásához furikázik és megdöbbenve tapasztalják, hogy barátjukból csak egy rakás hamu maradt. De mit keres mellette az a fadarab? Jesszus, az egy karó?! De vajon ki a gyilkos?

A tizenévesnek tűnő Nina nyomozni kezd a vámpírhaverjaival. Nappal alszanak, vagy a furgon hátuljában zötykölődnek, éjszaka pedig az ellenség nyomába erednek, közben pedig tengerimalacok vérét szívogatják. Igen, jól hallottad, ugyanis az idők folyamán kikísérletezték a legegészségesebb vámpír-étrendet, így egy tengerimalacfarmról származó kisállatok vérét isszák, mivel az embereket nincs szívük bántani. Bezzeg mi, gonosz halandók indokolatlanul üldözzük szegény vámpírokat. Szégyelljük magunkat!

Bár Jinks megpróbálta más szemszögből ábrázolni őket, a történet és a szereplők jellemzése nagyon béna lett. Megjegyezhetetlenül sok alakja van a történetnek és akkor még nem is említettem a vérfarkast, aki a megmentése után csatlakozik a társasághoz (és boldogan élnek, amíg meg nem halnak). A regény felében csak utaznak és ami izgalom ígérkezik, az is könnyen kitalálható és unalmas.  De említhetném a Nina által írt regény főszereplőnőjét, Veersivo-t (figyeld a fantáziadús nevet!), vagy azt a tényt, hogy a vámpírok nem tudnak szaporodni - de persze ott az elmaradhatatlan szerelmi szál.

Egy a sok vámpírkönyv közül - a polc mélyére vele! Le a vámpírokkal, karókat elő!

(3/10, Athenaeum)

Dorkát a forgószél a kansasi rónaságról Óz csodálatos birodalmába röpíti. A Madárijesztő, a Bádog Favágó és a Gyáva Oroszlán társaságában elindul, hogy megtalálja a Nagy Varázslót… - Ki ne emlékezne erre a mesére, ám kevesen tudják, hogy Óz a nagy varázsló története itt még nem ért véget, s hogy Óz birodalma egy egész könyvsorozat színhelye.
L. Frank Baum ezen újabb kötetben kalauzol e csodálatos vidék csodálatos lakói, furcsa teremtményei között. Folytatódjék hát az izgalmas utazás Óz Birodalmában!

… folytatódik az első rész olyannyira, hogy joggal mondhatjuk: a Kalandok Óz Birodalmában koppintás. Megindoklom, miért gondolom ezt (dőlt betűs, ami mindkettőben ugyanaz, áthúzva, ami csak az első és zárójelben ami a második részre jellemző):

A történet Óz Birodalmában zajlik, főszereplője Dorka, a kislány (Tip, a kisfiú), aki bajtársakra lel a kötet során a Madárijesztő, Bádog Favágó, Bátor Oroszlán és Totó (Fűrészbak és az Elmés Futrinka) személyében. Első útjuk Smaragdvárosba vezet, majd a Nyugorok földjére, utoljára pedig a Jó Déli Boszorkányhoz, Glindához mennek. Kalandozásuk során sok veszély fenyegeti őket: folyón és pipacsföldön (napraforgóföldön) való átkelés, vadállatok (csókák) támadása. A Szárnyas Majmok (Jávorka) segítségével tudnak levegőben is közlekedni. Ellenfelüket, a Gonosz Nyugati Boszorkányt (Mombit, a boszorkányt) legyőzik, majd happy end.

Megértem, hogy a nagy sikerű első kötet után nehéz egy ugyanolyan kaliberű történetet írni, de akkor is… Ráadásul ez az egyetlen rész, amiben Dorka nem szerepel. (ajaj…)

A magyar könyv borítója pedig nagyon nem tetszik nekem, ráadásul az illusztrációk is olyanok, hogy volt, amiből nem tudtam kivenni semmit sem – olyan vastagon volt rajzolva? vagy kinyomtatva? Ez már a kiadó gondja.

Egyetlen érdekes gondolatot találtam az egész műben: HippHopp, az otthonról elszökött leány Smaragdváros királynői posztjára pályázik – és meg is szerzi a lányokból álló hadseregének köszönhetően. Ezt azért találom érdekesnek, mert Baum 1904-ben, amikor írta a regényt még valószínűleg nem igazán gondolhatott egy feminista mozgalomra [Magyarországon ekkoriban engedték meg a nőknek, hogy érettségizzenek!] El is foglalja a város trónját és uralkodásának következtében a férfiak veszik át a házimunkák elvégzését, a gyereknevelést, míg a nők lesznek az Uralkodó tanácsosai, a rend tagjai.

„- Mi történt? – kérdezte a Madárijesztő egy nagy szakállú férfitól, aki hasán köténnyel egy babakocsit tolt a járdán és nagyon szomorúnak látszott.
- Nos hát, nálunk nagy változás történt […] Örülünk, hogy […] visszajött, és helyreállítja a rendet, mert a Smaragdvárosban minden férfi halálosan belefáradt már a sok házimunkába és a gyereknevelésbe.
- Hm! – mondta a Madárijesztő elgondolkodva. – Ha mindezt olyan nehéz elvégezni, mint mondod, akkor az asszonyok eddig hogyan győzték?
- Nem tudom igazából – felelte a férfi mély sóhajjal. – Az asszonyok talán vasból vannak.”

Bár elég szarkasztikus hangnemben írta le az ehhez kapcsolódó jeleneteket: gondolok arra, hogy a nők csak azért voltak hajlandóak ostromolni a várost, mert a rubintokat és a gyémántokat akarták megkaparintani és a férfiak többször is beszóltak a csajoknak, hogy „Menjetek haza az édesanyátokhoz, kedves lányok, fejjetek tehenet, süssetek kenyeret!” És bár Baum is kigúnyolja őket a szereplőkön keresztül, azért mégiscsak egy akkoriban ritkának számító ötlet ez.

Semmi különös, olvassuk inkább az első részt.

Hasonló cikkek:

- Felnőtteknek mesét? (Óz, a nagy varázsló)
- Nem mind boszorkány, aki annak látszik...
- Alice Csodaországban

Könyv adatai:

- Kiadó: Lazi Kiadó
- Oldalszám: 211
- Borító: cérnafűzött, keménytáblás
- ISBN: 963922703X
- Megjelenés: 1999

A gyermekkor időtlen időktől fogva mindenkor a népmesék, legendák, tündérhistóriák kora volt, mert minden egészséges fiatalban ösztönös és tiszta szeretet él a fantasztikus, csodálatos, mesés történetek iránt. A Grimm testvérek és Andersen tündérei több boldogságot hoztak a gyermekeknek, mint bármilyen más emberi alkotás.
Ám a régi idők tündérmeséi, miután sok-sok nemzedéken keresztül gyönyörködtették a gyermekeket, ma már „történelmi emlékeknek” számítanak a gyerekkönyvek sorában. Elérkezett az új mesék kora, amelyekben már nem szerepelnek dzsinnek, törpék, nem történnek iszonyú, vérfagyasztó események, amelyeket a mesék szerzői azért agyaltak ki, hogy félelmetes erkölcsi tanulsága legyen történeteiknek. A modern pedagógia erkölcsi nevelést is nyújt – a modern gyermek ennélfogva csak szórakoztatást vár a mesétől, nem akar ijesztő fordulatokkal találkozni bennük.
Az Óz, a Nagy Varázsló ezeknek a gondolatoknak a jegyében íródott. Egyetlen célja van: hogy kedve teljék benne a mai gyermekeknek.

(U. I.: Anyukám rögtön lecsapott a kötetre, miután látta, hogy megvan nekem :) Hamarosan az Óz-sorozat második és harmadik részéről is írok!)

(köszönet, hogy kint lehetek a freeblog főoldalán! :) )

Hasonló cikkek:

- Nem mind boszorkány, aki annak látszik...
- A részeg pápa és a gonosz hermafrodita esete
- Alice Csodaországban

Könyv adatai:

- Kiadó: Ciceró Könyvstúdió Kft.
- Oldalszám: 160
- Borító: cérnafűzött, keménytáblás
- ISBN: 9789635395910
- Megjelenés: 2007

Megveszem

Mindenki ismeri az Óz, a csodák csodája meséjét, amelyben Dorka, a kansasi kislány legyőzi a Gonosz Nyugati Boszorkányt. Ám az csak a történet egyik oldala. A titokzatos Boszorkányról semmit sem tudunk. Ő vajon honnét jött? Hogyan lett gonosz? És egyáltalán, mit jelent gonosznak lenni? Aki elolvassa Gregory Maguire csodálatos regényét, az soha többé nem tud ugyanolyan szemmel nézni Óz világára. A Boszorkány egy olyan vidéken játszódik, ahol a beszélő állatok az egyenjogúságért küzdenek, a mumpicföldiek a középosztály stabilitására vágynak, a sárga téglás út pedig az elnyomás szimbóluma a kvarangyok számára. Itt születik és nevelkedik a zöldbőrű Elfaba, az éles elmével megáldott, de hányatott sorsú teremtés, akiből felnőttként a Gonosz Nyugati Boszorkány lesz, és akinek élettörténete újra értelmezi a jó és a gonosz örök szembenállását.

"Ez a fondorlatosan felépített, zseniálisan megírt regény egyszerre fantasy thriller, pszichológiai tanulmány és politikai tanmese." - New York Newsday
"Maguire megteremtette a fantasy irodalom egyik legnagyobb hősnőjét." - Los Angeles Times

Hasonló cikkek:

- Ha Harry Potter vámpír lett volna...
- A részeg pápa és a gonosz hermafrodita király esete
- A Faun labirintusa

Könyv adatai:

- Kiadó: Kelly Kft.
- Oldalszám: 432
- Borító: puhatáblás, ragasztókötött
- ISBN: 9789639943186
- Megjelenés: 2009

Te vajon mit tennél...

• ha egy élőhalott hirtelen a vámpírok félholdját rajzolná a homlokodra?
• ha az ex-pasid vérének szagától egyszerre összefutna a nyál a szádban?
• ha a napsugarak égetni kezdenék a bőröd, és már csak éjszaka éreznéd jól magad?
• ha olyan erő birtokába kerülnél, amelyről korábban álmodni sem mertél?

Zoey Redbird egy nap vámpírjelöltté válik, amikor középiskolájában váratlanul felbukkan egy élőhalott Nyomkereső, és a vámpírok zafírkék Jelét rajzolja a homlokára. Attól a pillanattól fogva az egész élete megváltozik. Alig néhány órája marad, hogy beköltözzön az Éjszaka Házába, a vámpírjelöltek bentlakásos iskolájába, a teste ugyanis azonnal megkezdi az Átváltozást. Az Éjszaka Házában azonban újabb nehézségekkel kell szembesülnie. Kiderül, hogy a homlokán lévő Jel más, mint a többieké, és ezzel akarata ellenére azonnal ellenségeket szerez magának. És amikor rádöbben, hogy a vámpírok istennője különleges képességekkel ajándékozta meg, nem marad más választása, mint beszállni az Éjszaka Házának könyörtelen hatalmi játszmáiba...

Haláli. Miközben olvastam a Megjelölve című könyvet, sok mindenről Harry Potter jutott az eszembe. Összehasonlítom röviden a két művet (a dőlt betűs vonatkozik a Megjelölvére):

A sorozat hét kötetének középpontjában Harry Potter (Zoey Redbird) áll. A tiniről egyszer csak kiderül, hogy a sors varázslónak (vámpírnak) szánta. Az általa eddig nem kedvelt suliból egyszer csak a Roxfortba (az Éjszaka Házába) kerül, ahol nehezen tud elvegyülni a tömegben a homlokán levő villám (félhold) alakú jel miatt. A kezdetek óta párfogója Dumbledore (Noferet), az iskola igazgatója (főpapnője). Barátokra lel a közvetlen Ron (Stevie Rae), az okos Hermione (Damien) és az ikrek, Fred és George (Shaunee és Erin) személyében. Már első nap kiderül, ki tekinti ellenségének és ki állja mindig útját: Malfoy (Aphrodité). Ráadásul nagyon tetszik neki a sötét hajú és kék szemű Cho Chang (Erik Night) is. Hétköznapjain is vele van a számára kedves hóbaglya, Hedvig (macskája, Nala), de barátot szerez Csikócsőr, a hipogriff (Perszephoné, a ló) személyében is. 

(oldalt látható a képen Zoey a hivatalos honlap szerint - nem mondhatnám, hogy 16 évesnek néz ki).

Ezzel pár dolgot elárultam a cselekményéről, amit P. C. Cast és lánya, Kristin írtak. Attól  viszont különbözik a HP-regényektől, hogy csak egy pár napot ölel fel a regény és ebből kifolyólag mintha kissé túlzsúfolt lenne. Ez idő alatt változik meg a főszereplő csaj élete gyökerestől, vonul be a suliba, ismerkedik meg a többiekkel, lesz kiválasztott és menti meg a "világot". Ja és szeret bele a suli leghelyesebb pasija. Kicsit necces a dolog, de ha kiválasztott valaki, akkor nem vesztegetheti az időt.

Tele van egy csomó előre kiszámítható dologgal és közhellyel. Nézzünk bele egy szerelmi jelenetbe: "Te megérintetted a szívemet. [... utána:] A szemébe néztem, abba a gyönyörű kék szemébe, ami már az első pillanatban megdobogtatta a szívemet..." satöbbi, nyál, ilyesmik. Viszont a borító gyönyörű.

Kiknek ajánlom? Azoknak, akik szeretik a szerelmes vámpíros könyveket, de magas irodalmi igényük nincsen, illetve a 15-17 éves csajoknak (azért csak ennek a korosztálynak, mert orális szex is van benne).

  (köszönöm, hogy kint lehetek a freeblog főoldalán! :))

Hasonló cikkek:

- A vámpír (szimbolikus biográfia)
- Drakula vajda históriája
- Lenn, a nyuszi barlangjában

Könyv adatai:

- Kiadó: Kelly Kft.
- Oldalszám: 268
- Borító: puhatáblás, ragasztókötött
- ISBN: 9789639943087
- Megjelenés: 2009

  Az Alice-os heti téma lassan a végéhez közeledik. Most Peter Abrahams Lenn, a nyuszi barlangjában-t mutatnám be Nektek. (aki hiányosnak találja az Alice-os sorozatot, annak figyelmébe ajánlanám azt az angol wikipedia-s oldalt, amin felsorolják az összes fellelhető művet, ami az Alice-ból indult ki. Szerintem nem lett volna elég tartalmas egy bejegyzés,ha csak az onnan kimásolt dolgokat foglalná magába).

Ingrid rosszkor, rossz helyen van. Legalábbis a cipője. Ahhoz, hogy visszaszerezze, olyan kaliberű nyomozásba fog, ami még példaképének, Sherlock Holmesnak is becsületére válna, pedig a tizenhárom éves lánynak amúgy is éppen elég dolga akad. Ott van az iskola, a foci, no meg a főszerep az Echo Fallsban megrendezendő Alice Csodaországban című színjátékban. A nyuszi barlangjába esett Alice különös kalandjaihoz hasonlóan Ingrid kisvárosában is kezdenek egyre furcsábbá válni a dolgok. Echo Falls lakóinak élete rémálommá változik, ám Ingrid eltökélte, hogy felébred...

"Peter Abrahams valamennyi regényét olvastam és azt hiszem, A Lenn, a Nyuszi barlangjában az abszolút kedvencem. Peter az olvasót tökéletes tehetséggel mindvégig egy lépéssel Ingrid előtt tartja, akiért így végigizguljuk az egész könyvet... (...) A Harry Potter könyvekhez hasonlóan, amikor a megírt történetek ennyire kidolgozottak és élvezhetőek, a "felnőtt" és "ifjúsági" jelzők elveszítik jelentőségüket, hiszen ez a regény nem más, mint az események lehengerlően izgalmas és érdekfeszítő láncolata." (Stephen King)

Amennyire emlékszem a könyvből (régebben olvastam) az az, hogy egyrészt nagyon olcsón vettem (valami 50%-os árengedmény volt rá), és élveztem. Igazi ifjúsági könyvnek mondható, ellenségekkel, izgalommal, szerelemmel és barátokkal ötvözve. Szórakoztató volt számomra, ahhoz képest, hogy szerintem leginkább a 12-15 éves korosztály számára íródhatott.

Viszont a borító miatt eléggé fel vagyok háborodva: a könyvárusok szerint egy kötet annál jobban eladható, minél nagyobb rajta Stephen King neve? Mert legalább olyan nagy a fedélen (ha nem nagyobb), mint az író neve. Amúgy a könyv a thrillerhez, vagy a horrorhoz (ami SK területe) egyáltalán nem is közelít, de azért biztosan jobban veszik SK miatt.

Jó volt, bár nem sokra emlékszem. Szórakoztató, nagy filozofikus mélységeket érintő témát ne várjunk tőle.

#1. A mese háttere

#2. Alice a természettudományokban

#3. Alice a művészetekben

#4. American Mcgee's Alice

+1. A 7 legmenőbb és leggázabb Alice-os cucc

Könyv adatai:

- Kiadó: Alexandra Könyvkiadó Kft.
- Oldalszám: 352
- Borító: cérnafűzött, keménytáblás
- ISBN: 9633700990
- Megjelenés: 2007