Aki azt meri nekem mondani, hogy csak a férfiak tudnak igazán eredeti és nyomasztó történeteket kitalálni, annak a képébe nyomom Schweblin könyvét, hogy olvassa el, vetkőzze le az előítéleteit és csak utána pofázzon. Persze a rózsaszín borítótól tekintsen el, mert A madárevő esetében korántsem egy lányregényről van szó, sokkal inkább egy szürreális és elgondolkodtató novellagyűjteményről. Olyanról, amire már régóta vártam - örült is az elmeroggyantságokhoz szokott kicsi szívem a történeteket olvasva.
Az írónő nem egyszerűen elmondjam amit akar, előrukkol a tanulsággal, hanem előáll egy hétköznapi szituációval, hozzászövi az agymenéseit és otthagyja az olvasót a döbbenetével és a kérdéseivel együtt. Bár ez elég szokatlan módszer, mégis hatásos, mert mind többet és többet akarunk belőle éppen azért, mert nem rág szájba semmit, hanem ránk hagyja az értelmezést. Már ha van egyáltalán olyan. Hogy mit látunk bele, az a fantáziánkra van bízva - a legjobb példa erre A puszta című történet, amiben végig egy olyan állatról? emberről? izéről van benne szó, amit már régóta be szeretett volna fogni egy házaspár. Amikor megtudták, hogy az ismerőseiknek sikerült beszerezniük, nagyon megörültek és rögtön meg akarták őket látogatni. A vacsora során végig tűkön ültek, hogy megnézhetik-e már végre, mert annyira szeretnék. De a találkozó rosszul sül el, a házaspár ijedten, feldúlva és megszaggatva távozik - az pedig ránk van bízva, milyennek képzeltük el a szobában rejtőző lényt.
Az egyszerű mondatok, a tárgyilagos hangnem által mintha mi magunk is ott lennénk az amúgy képtelennek tűnő események középpontjában. Schweblin stílusa még a legérzéketlenebb embereket is fel tudja kavarni és be tud férkőzni a tudatunkba, megfertőzve a látszólag egyértelmű, mégis hátborzongatóan sok jelentést magukban hordozó meséivel. Legtöbbször azonban egy nagy sötét űrt hagynak maguk után, mivel túl rövidek és túl furcsák ahhoz, hogy az ember könnyedén továbblépjen a következőre. Hol a kafkai szürrealitást, hol a horrorírókra jellemző borzongatás határait súrolják, ami a sötétebb történeteket kedvelőknek valószínűleg be fog jönni.
(8/10, Nyitott Könyvműhely)
Hol volt, hol nem volt, élt két híres és tehetséges író, akik fantázadús regényeikkel megdobogtatták az olvasók szívét, akiknek minden egyes megnyilvánulását és szavát árgus szemekkel (és kihegyezett fülekkel) figyelték. Amíg az egyik a horrorban, a másik az ifjúsági regények körében alkotott nagyokat. Az egyiket Stephen Kingnek, a másikat J. K. Rowlingnak hívták. De ebben a mesében mindketten bal lábbal keltek fel életük legrosszabb napján és másnaposan, kialvatlanul fogtak hozzá a Köddé váltak-hoz. Tömören így lehetne jellemezni Grant regényét, amiben elég sokat koppintott a fent nevezett íróktól.
Egy átlagos napon a gyerekek épp a bölcsödében, vagy az iskolában tartózkodnak, amikor arra figyelnek fel, hogy hipp-hopp (jön Vuk) eltűnnek a felnőttek. Az egyik pillanatról a másikra. Juhé, legalább degeszre tömhetjük magunkat a fagyival és nézhetjük a Maónika show-t a tévében anélkül, hogy bárki ránk szólna! Csakhogy időközben arra is rájönnek, hogy mindegyik idősebb gyerek is köddé válik abban a pillanatban, amikor betölti a tizenötödik születésnapját. Ráadásul a gyerekek alkotta közösségben [A kukorica gyermekei] már nincsenek nagykorúak, akik képesek megfegyelmezni az erőszakosabb fiúkat, nincs aki ellássa őket és felügyelje a település életét. Plusz ott az a körülbelül húsz mérföld átmérőjű, titokzatos üvegbúra [Under the dome], ami miatt képtelenek segítséget hívni, mivel bekeríti őket és nincs rajta egy kapu sem. Épp ezért az egyik átlagosnak tűnő tizenévestől, Samtől [Harry Potter] várnak segítséget, aki korábban azzal bizonyította be bátorságát, hogy megállította a szakadék felé guruló iskolabuszt. A fiú maga mellé állítja az okos csajt [Hermione] és a cinikus haverját [Ron] - de időközben kiderül, hogy Sam egy csodás képesség birtokában van: képes a tenyerén áthaladó erővel megsebesíteni az őt bántó személyeket [kame hame!]. A környéken pedig egyre s másra bukkannak fel a furcsaságok és az óra ketyeg [A menekülő ember], mivel a srác nemsokára betölti a tizenötödik születésnapját...
Persze vannak a Gonoszok [Mardekár], akik meg akarják szerezni a gyerekek és a település fölötti hatalmat és le akarják igázni Saméket, azaz a Jókat. De vannak még bőven utalások a két író műveire, csak nem akarom fellibbenteni a fátylat az összesről. Ehhez képest ezek a legkevésbé idegesítő dolgok a regényben, mert hiába csordogál szépen a történet és bontakoznak ki "a titkok", ha a hajam tudtam volna tépni a sok majdnem-haláltól. Így szoktam nevezni azokat a jeleneteket, amikor végre látványos és fantasztikus elemekkel teli összecsapásról olvashatunk - hű, meg há, adrenalin az egekben, reménykedünk, hogy valaki mindjárt meghal, aztán mégsem. Meglövik, de túléli; halálos sebet kap, de meggyógyítják; cafatokra szaggatják, de továbbsétál. Egy idő után rohadt bosszantó, ha a cselekmény szempontjából csak az ismeretlen és a francot-sem-érdeklő egyének esnek áldozatul az írónak. Ennek csúcspontja a mű végkifejlete (amit az év második legrosszabb befejezésének tartok; az első helyezettnek számító borzalmat senki sem képes überelni), amiben *SPOILER ON* a két főszereplő és csatlósaik összecsapnak a városkában - persze tele látványos elemekkel és sok gyereket megmozgató akcióval - és a Gonosz felülemelkedik a Jón és megöli. Mármint csak azt hisszük, mert a Jó feltápászkodik, tele sebbel, lesöpri magáról a rádőlt épület vakolatdarabkáit és azt mondja a rettenthetetlen és kegyelmet nem ismerő Gonosznak, hogy húzza el a belét. Mire a Gonosz vállat von és elsunnyog. *SPOILER OFF*
Olvassatok inkább Harry Pottert, akár tizenhatodszor is, minthogy ezt. Vagy a Battle Royale-t. Abban legalább tényleg tökösek a gyerekek, nem csak úgy tesznek, mintha. Ott aztán folyik a vér.
(6/10, Egmont)
...avagy nyári olvasmányélmények, amikről valószínűleg nem lesznek hosszabb értékelések.
Lucien szereti a nőket és a férfiakat is. Megdugni. Már ha halottak. Ha még nem azok, azon fantáziál, hogy milyen szexisen lógnának a kötélen, vagy milyen más gyönyörű borzalom történne a kiszemelttel - és aztán hogy lehetne a szerelmese.
A kötet nem feltétlenül arra van kihegyezve, hogy az olvasó megbotránkozzon magától, a nekrofiltól mint élő és lélegző embertől, hanem merüljön el a titokzatos férfi gondolataiban és szerelmi vágyaiban. Miután megnéztem az általam fantasztikusnak tartott Nekromantikot, kötelezőnek éreztem beszerezni a már korábban is kinézett könyvet. Nem csalódtam attól függetlenül, hogy nincs valami nagy sztorija. Csak "beteg" elméknek ajánlom.
(A nekrofil, 7/10, Polgart)
Ha létezik olyan könyv, amit direkt a nők megsiratása érdekében írtak, a Komfortos mennyország a tökéletes példa rá.
Susie-t megölték, felkerült a mennyországba és nagyjából végig arról szól a történet, hogy élik tovább a földön maradottak az életüket - a család, a majdnem pasija és a hozzá közelállók.
Az írónő nagy valószínűséggel megrendíteni és elszomorítani akarta az olvasóit, nem lehangolni. Csakhogy ha érzéketlen paraszt vagy (mint én), akkor szerintem lehangolónak és unalmasnak fogod tartani a regényt annak ellenére, hogy már filmet is készítettek belőle.
(Komfortos mennyország, 5/10, Cartaphilus)
Egy értékelés keltette fel a figyelmemet A graffalóra, amiben három-négy éves gyerekeknek ajánlották a kötetet. Pont jó nekem! -kiáltottam és így is lett: gyönyörű rajzokat és vicces mesét rejteget az aranyos borító. A történetet egy mondatban úgy tudnám összefoglalni, hogy a kisegér, aki graffalót kiáltott (igen, az ismert farkasos/tigrises történet jutott eszembe, miközben olvastam).
A pontlevonást a helyenként furcsa fordításért, a rövidségéért (kb. tíz perc alatt kiolvastam) és a mese második feléért kapja, ugyanis ez a rész túlságosan emlékeztet egy viccre. Vagy hasonló állatmesére, vagy mire.
(A graffaló, 8/10, Jonathan Miller)
Anno ezt írtam róla, közvetlenül a kiolvasása után:
"Teljesen átlagos "thriller". Mostanában nem azon van a hangsúly, hogy elraboltak valakit és a gonosz gonoszkodik vele, hanem hogy az áldozatnak újból szembe kell néznie a pszichopatájával, illetve egy másik gonosszal – ld. A tanítvány, ahol detto ugyanez volt a helyzet, csak abban nem volt riportercsaj. Azért írtam idézőjelben a thriller jelzőt, mert semmi újdonságot nem tartalmazott, ergo egyáltalán nem féltem.
Egyszer meghalhatna végre az ártatlan túsz, mert mindig a sokkal agyafúrtabb, gonoszabb és érdekes elkövető hal meg. Szemétség."
Mostanában néztem a polcomon, hogy ki kéne végre olvasnom, és csak később döbbentem rá, hogy ezt már kiolvastam. Szerintem ez sokat elmond arról, mennyire emlékezetes.
(A fúria, 5/10, Ulpius-ház)
Elérkeztünk a "könnyed nyári széria"-ként jellemzett, valódi gyilkosokat bemutató toplista első helyezettjéhez - aki ki más is lehetne, mint a kegyelmet nem ismerő havasalföldi fejedelem, Vlad Tepes. Könnyedén maga mögé utasítja a többi helyezettet, mivel a legváltozatosabb halálnemeket találta ki vérben tocsogó áldozatai számára, melyek körébe nemcsak a legjelentéktelenebb ellenségei, de saját alattvalói is bekerülhettek. Röviden: bárki áldozatául eshetett, aki akkoriban élt és mozgott - de ha jobban belegondolok, ez nem igaz, mivel az anyjuk hasában levő magzatokat is kivégeztetett.
Bár legtöbben Drakula nevének említésénél a műanyag vámpírfogakat viselő denevérszerű emberekre asszociálnak, a vérszívók történetébe merülők tisztában vannak azzal, hogy az "ősvámpír" alakjának megalkotásában nagy szerepe volt Tepes tetteiről szóló tényeknek, melyeknek bizonyítottan sokkal több valóságalapjuk van, mint a Báthory Erzsébet állítólagos vérimádatának. Ezeket a tényeket sorakoztatja fel Sz. Farkas Jenő kötete, mely nemcsak a vámpirizmus kialakulását meséli el, hanem Tepes életét is kivesézi, ráadásul az akkori politikai és történelmi eseményekbe is betekintést enged. Választ kapunk többek között arra, honnan ered Vlad tömeges karóbahúzási mániája, mi értelme volt a gyilkosságoknak és milyen egyéb borzalmak estek meg a havasalföldi kastélyban.
A gyilkosságokat nemcsak Vlad gonoszsága és őrültsége vezérelte, hanem Mátyás királyra jellemző igazságossága és stratégiai érzéke is. Előszeretettel ölette a hazugokat, csalókat és a koldusokat, nemtől, életkortól és pozíciótól függetlenül - mindebbe nem kis mértékű élvezet is került. Összegyűjtötte az ország koldusait, megvendégelte őket, majd miután arra a kérdésre, hogy meg akarnak-e szabadulni Tepes segítségével a földi nyomorúságuktól, igennel feleltek, bezáratta és rájuk gyújtotta a hodályt. Logikát azonban csak nehezen tudunk felfedezni a tetteiben, ugyanis ha kedve támadt, kivágatta a terhes anyákból magzatjaikat, nyársra húzatott és megsüttetett bárkit, aki az útjába került. Kertjében a díszítő funkciót betöltő növények helyett a karóba húzottak tetemei álltak és szokása volt mellettük megebédelni. Egyszer viszont az egyik szolgája nem bírta elviselni a hullák szagát, ezért őt is karóba húzatta és magasabbra emelte a többieknél. No, hát ilyen és ezekhez hasonló fincsiségek közül lehet szemezgetni.
A kötet gyenge pontja azonban az, hogy többször is fel vannak sorolva a történetek, még akkor is, ha csak kis különbség van a megfogalmazásukban - ugyanis Farkas összegyűjtötte néhány nép által leírt tényeket, melyek más és más hangnemben mesélik el Vlad sztorijait, így az olvasó kénytelen kibogarászni a számára érdekes információkat. Ráadásul mivel '89-es a könyv, az elmúlt évekre jellemző vámpírhisztériának még csak a szele sem érintette - ezért csak a vérszívók kemény magját mutatja be, ami egyáltalán nem baj, sőt. Aki komplex képet szeretne kapni a vámpirizmus elterjedéséről és kialakulásáról a filmekből megismerhető Drakula-figurákig bezárólag, annak minden bizonnyal tetszeni fog a könyv.
(8/10, Akadémia)
Gaiman leült, kitalálta a temetőben felnövekvő gyerek alakját (tényleg mintha egy horrorosított/fantasztikosított, vagy milyen Maugli meséje lenne), belehelyezte a már megszokott, gaimenes környezetbe, kinyitotta a misztikus lényekkel teli lexikonját, rábökött pár lényre és beleszőtte a történetbe. Nagyjából így lehetne lefedni A temető könyvét.
Ahhoz képest, hogy mennyien imádják és szeretik és felnéznek rá, mindig csalódom benne egy kicsit. Néhány szürreális vonástól eltekintve a regényei zavaróan nagy űrt hagynak bennem - mindig reménykedek, hogy na, talán majd most odabasz és elvarázsol a történettel. De nem. Nem sikerült megnyernie most sem.
A temetőbe kerülő, kísértetek között nevelkedő gyereket és a környezetét, a furcsábbnál furcsább alakokat néhány oldal után könnyen meg tudjuk szokni, a "nagy durranásnak" induló jelenetek ellaposodó végük miatt átlagos sztoricskák lesznek, a kidolgozatlan szereplők pedig nem hagytak bennem nyomot.
Gaiman mintha leült volna a karosszékébe, kényelmesen elterpeszkedett és a regényt csak azért írta meg, hogy legyen mivel betömnie a rajongók száját. Csakhogy ez nekem nem elég. Egy híres írótól sokkal jobbat várok, de egyszer jó volt. Nehezen bár, de előbb-utóbb eltelik vele az idő.
Nem vagy hajlandó teljesíteni az asszonyi kötelességeidet? Takarodj a cseléd szobájába, a cselédlány pedig mostantól a te lakosztályodban fog lakni.
Számon kéred rajtam a kölcsönadott pénzedet? Számíts rá, hogy jócskán meg fogsz bűnhődni ezért.
Bepanaszoltál? Ne csodálkozz, ha te leszel a következő, megmérgezett áldozatom.
A Bécs közelében található Köpcsényen általánossá vált a rettegés. Ha eltűnt valaki, vagy előbukkant a közeli folyóból egy testrész, esetleg egy test nélküli fejre bukkantak a falubeliek, tudták, hogy csak a vár ura, Listius László tehet róla. Tisztában voltak vele, hogy hiába indítanának eljárást a báró ellen, hiába mutatnák be a gyilkosságok és más borzalmak után maradt bizonyítékokat, hiába tanúskodnának ellene, Listiusnak semmi bántódása nem esne és továbbra is kedvére terrorizálhatná, akit csak akar. Hiszen ő az ördög leghűségesebb szolgája.
Mi sem bizonyítja jobban, mint az az éjszakai rituálé, amelyen Listius szolgái és meztelen nők körében egy pap vezetésével áldotta a Sátán nevét, majd paráználkodtak és szodómiát követtek el egy kecskén. A gonosz pedig meg is hálálta a báró hűségét: a szóbeszéd szerint hatalmas vagyonában magának, az ördögnek a keze (patája) is benne volt, mivel a fazekakba gyűjtött és a keresztutakon elásott állati maradványokat egy arannyal teli, kiapadhatatlan erszénnyel viszonozta.
Martin van Maële: La Sorciére (1911)
De nem ezen tetteiért érdemelte ki Listius a valódi gyilkosokat taglaló toplista ezüstérmét, hanem mert felfedezte a gyilkolás egyik leghatásosabb eszközét, a mérget. A kiszemelt áldozat biztosan meghal az előre kiporciózott adagnak köszönhetően és nem akadályozza tovább a bárót, feltéve, ha sikerül a terv. A többi gondot pedig elég a birtokon húzódó, feneketlen mocsárra bízni. Ha pedig unalmas lenne már a méregkeverés, más gyilkos eszközt is be lehet vetni, csak a változatosság kedvéért.
Szalay Károly a történész hitelességét fűzte össze a rémtörténetek mesélőire jellemző borzongatókészséggel, melynek eredményeként a hihetetlenül babonás és hiszékeny embereket már-már komikus, tehetetlen bábuknak, a főszereplőt pedig ördögien gonosz alaknak láthatjuk - és most nem a műanyagszarvú, gumiálarcos gagyiról van szó, hanem a dermesztő tekintetű, kénszagos lényről, akinek útját a halál lengi be. Egyedül a XVII. századi, latin eredetű fogalmakkal kell megküzdenie az olvasónak, ha Listius történetére kíváncsi, mivel a lábjegyzetben kigyűjtött magyarázatok sokszor kevésnek bizonyulnak az értelmezéshez. Plusz néhol képzavar állhat be a ki nem javított fogalmak miatt - nemcsak egy jó korrektor fért volna rá a regényre, hanem egy jó szerkesztő is, aki észreveszi a tárgyi tévedéseket. Ezektől eltekintve egy hatásos és pörgős rémmesét olvashatunk, aminek plusz zamatát az adja, hogy nem egy fantáziadús író fejéből pattant ki, hanem tényleg megtörtént a valóságban. Kizárólag lámpaoltás után!
(7/10, Nesztor)
"Mi az élet? Szentjánosbogár csillogása az éjszakában. Bölény lehelete télnek idején. Olyan, mint a füvön átsuhanó halvány árnyék, amely belevész az alkonyatba." /Varjúláb/
Vérbefagyva és megkötözve találtak rá Herb Clutterre, feleségére és két kamaszkorú gyermekükre kansasi birtokukon, 1959. november 15-én. A család tagjai békésen tengették napjaikat - egyetlen ellenségük sem volt és a környéken a becsületesség mintaképeiként emlegették őket. A haláluk oka az arcukba közvetlen közelről leadott shotgun-lövedékek voltak. A telefonvezetékeket elvágták, semmit nem loptak el a lakásból és nem maradt tanúja az esetnek. Nem volt nehéz bejutniuk az elkövetőknek, mivel azon a környéken az emberek bíztak egymásban és tárva-nyitva hagyták az ajtókat. De az eset után mindenkinek gondja volt rá, hogy ilyesmi ne történjen meg még egyszer.
Az áldozatok: Herb Clutter, felesége, Bonnie és gyermekeik: Nancy és Kenyon
Capote szinte szó szerint belebotlott a fenti esetet taglaló újságcikkbe, és rohant, hogy utánajárjon az eseményeknek a gyilkosságokhoz akár csak halvány szállal is köthető személyek interjúi, tanúvallomásai segítségével. Az eredmény pedig a Hidegvérrel lett, ami meghozta a második hírnevet az írónak és amit a modernkori true crime-regények (azaz a valódi gyilkosokról szóló dokumentumregények) number one-jának tekintenek.
Ha eddig követtétek a direkt ilyen regényekről szóló cikksorozatot, akkor előre tudhatjátok, hogy egy gyilkosság biztosan fog történni és nem nagy spoilerezésről vall tanúbizonyságot, ha elárulom, kik az áldozatok és kik a gyilkosok - mivel ezekről az információkról általában maga az író is elég hamar fellebbenti a fátylat. A Hidegvérrel is tele van olyan apró információkkal, melyek előre kacsintanak az olvasónak: ez a történet bizony egy család erőszakos haláláról fog szólni, vagy most figyelj, az áldozatok utolsó napjának történéseit olvashatod.
Egy modernkori embernek pedig már eleve fel van vértezve a lelke ahhoz, hogy ne rettenjen meg a gyilkosság körülményeitől, vagy a brutalitástól. Éppen ezért Capote a vérben megmerevedett holttestek helyett inkább az elkövetők lelki világára helyezte a hangsúlyt, mellyel elérte, hogy Perry-t és a Dicket, a gyilkosokat inkább sajnáljuk, minthogy szembeköpjük.
Perry Smith és az író, Capote
Merthogy ők is emberek voltak. Perry több tucat dalt el tudott énekelni és játszani bármilyen hangszeren, ami csak a keze ügyébe került, legyen az szájharmónika, vagy gitár. Mindig is sajnálta, hogy nem volt lehetősége továbbtanulni, mivel gyönyörűen tudott rajzolni, csakhogy elvált szülei, gyermekkori traumái és a nyomorult lábai miatt szinte önhibáján kívül, véletlenül sodródott a "bűn útjára" (közhely, de igaz). Dick meg egy szerencsétlen, önmagát kereső pasas, aki folyamatosan azt kérdi az aktuális csajától, hogy "jó, bébi?, miközben szexelnek.
Az olvasó nem tudja őket gyűlölni, mivel Capote sokkal többet nyújtott a részletesen leírt, bár néhol kiszínezett történethez képest. Kezdek afelé hajlani, hogy jobban kedvelem őket, mint a pedáns Clutter-családot.
Az elkövetők: Perry Smith és Richard "Dick" Hickock
(8/10, Európa)
Folytatódik a valódi gyilkosokat felsoroltató cikksorozat - a gyilkos csepeli házaspár után ezúttal Amerika egyik leghírhedtebb férfijáról olvashattok. Csak erős idegzetűeknek, spoiler-veszély!
Max és Colleen tökéletes párt alkottak. Szerették egymást és míg Max a jogi tanulmányait végezte, felesége otthon vigyázott kislányukra. Bár nem voltak gazdagok, boldogan éltek annak ellenére, hogy a férfi csak egy benzinkútnál kapott munkát a nyári szünetben. Az egyik munkanapján egy középkorú, acélkék szemű vendégre lett figyelmes. Mikor megkérdezte, miben segíthet, a férfi előhúzott egy pisztolyt, kifosztotta a benzinkutat és Max-et a vécébe küldte. Ráparancsolt, hogy feküdjön le és tegye a karjait maga alá, majd a pisztolyt Max tarkójához nyomta és kétszer lőtt.
Gary Gilmore másnap egy hoteltulajdonossal végzett hasonlóan kegyetlen módon. Az áldozat felesége a szomszédos szobában csak a beszélgetést és a lövést hangját hallotta, majd rábukkant a földön fekvő, vérző fejű férjére.
"Még soha nem éreztem olyan szerencsétlennek magam. [...] Elvesztettem Nicole-t. És ez olyan átkozottul fájt, hogy már fizikailag szenvedtem tőle - azaz alig tudtam járni, nem tudtam aludni, és jóformán enni sem tudtam. [...]
Aztán a fájdalomból hideg düh lett.
És kinyitottam a kaput, hogy kiengedjem.
Ez azonban nem volt elég.
Csak tovább folytatódott volna."
A Coraline tipikusan az a könyv, amit már mindenki olvasott, csak én nem (ha te is ebbe a csoportba tartozol, szégyelld magad. Na jó, nem is). Annyian odáig és vissza vannak a kötetért és Gaimen-ért, hogy muszáj volt utánajárnom, mi lapul a rajongás hátterében.
Az író népszerűsége talán abban rejlik, hogy meglepően jól fonja össze a valóságot a kisgyermekkori paráinkkal - jelen esetben egyrészt azzal, hogy mi történne, ha elvesztenénk a szüleinket, másrészt ha kiderülnének, hogy a fantáziánk szülte ártó lények tényleg léteznének. Persze a Jancsi és Juliskából ismert boszorkányhoz hasonlóan, egy másik anyuka képében jelentkezne a gonosz, akiről kezdetben azt hiszi Coraline, hogy az igazinál sokkal jobb, többet törődik vele, igazi kajákkal eteti, ilyenek. Tipikus "szomszéd fűje mindig zöldebb"-helyzet (bár személy szerint sokkal jobban kedvelem azokat a meséket, amikor kiderül, hogy a csúf gonosz boszorkány nem is gonosz, de ezt tudjátok).
Miközben olvastam, arra jöttem rá, hogy a legtöbb, mostanában divatos horrorizált mesét vissza lehet vezetni az Alice csodaországban-ra. A Coraline is hasonlóképpen épül fel: egy kíváncsi kislánnyal hirtelen történik valami, álomvilágba kerül és megmenti az ártatlanokat, de útközben segítője is akad egy macska személyében és naná, hogy legyőzi a gonoszt. Aztán minden örö e bódottá.
De ott a kérdés, hogy jól jártunk-e azzal, hogy megfilmesítették a sztorit? Bár én nem láttam a vásznon, szerintem nem, mégpedig azért, amiért az illusztrációkra sincs szükség: bár szépek, mégis elkényelmesítik az ember fantáziáját és szinte szó szerint kézbe adják, hogy kéne kinéznie Coraline-nek, illetve az egyes szereplőknek és helyszíneknek. Pedig ha az olvasóra hagynák a baljóslatú ház és a "másik világ" elképzelését, sokkal részletgazdagabban gondolhatnánk rájuk és jobban megragadna az a közeg.
Bár úgy terjesztik, hogy bármelyik korosztály kiválóan tud szórakozni a történeten, mégsem adnám egy gyerekek kezébe sem egyszerűen azért, mert ha ilyet olvastak volna fel nekem anno, biztos rémálmodtam volna egy ideig. Maradjon csak gyermeklelkű felnőttek szórakozása ez a stílus.
(6-7/10, Agave)
A most induló cikksorozatban összegyűjtöttem az öt legkegyetlenebb, valóban létezett gyilkost (vagy gyilkospárost), akiknek tetteiről már magyarul is olvashatunk. A sorrendet az áldozatok száma és a tettek borzalma alapján állítottam fel és csak olyan elkövetőről lesz szó, akinek kiderült a személyazonossága. Csak erős idegzetűeknek!
1925. január. A csepeli gyár éjszakai őre, Gricsák Pál kötelességtudóan őrzi a területet: felfigyel minden neszre, utánanéz a leggyanúsabb árnyaknak is. Amikor helyet foglal a kicsiny portáslakban, besiet egy ismerőse és felhívja a figyelmét két alakra, akik a gyár területén haladtak át. Az őr persze rögtön szimatot fog és utánuk ered - kiderül, hogy a helyi csendőrségnél szolgáló és nagy tiszteletben álló Léderer Gusztáv az feleségével, Schwartz Micivel. De vajon mit szórtak a Dunába a náluk levő kofferekből? A főhadnagy elmondása szerint a nemrég elpusztult kutyájuk, Franci földi maradványai voltak azok. Valami akkor sem stimmel. Miért pont éjszaka jutott ez eszükbe?
Az őr amikor átfésüli a területet, egy ruhafoszlányt talál. Rohan is a nyomozókhoz, hogy elmesélje az esetet, de nem hisznek neki. De később, amikor vércseppekre és húsmaradványokra is bukkannak a folyóparton, utánajárnak az esetnek és kiderül, hogy azok bizony emberi maradványok. A házaspár néhai hentes, Kodelka Ferenc holttestének feldarabolt és megnyúzott részeinek egy részét öntötte a Dunába. A házkutatáskor pedig megtalálták a többi testrészt is a padláson, a fej kivételével. De vajon mi vezetett a borzalmas gyilkossághoz?
(kép: deviantart)
Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll… A Programnak csak egyetlen túlélője lehet: a győztes.
Egy angliai települést rémisztő szörnyeteg tart rettegésben. Eleinte csak jószágokat rabol és öl meg, de hamarosan már az emberek sincsenek biztonságban tőle. És egyesek szerint időnként levedli szörnyalakját, hogy elvegyüljön mit sem sejtő áldozatai között...
A Drakula írója újra riogat!
Szegény Bram Stokert mindenki a Drakulával azonosítja. Pedig próbálkozott ő a vámpírsztorin kívül is maradandót alkotni, de csak nem jött össze. Így alakult a halála előtti évben megjelent A fehér féreg fészke esetében is.
Adam Salton nagybátyja hívására Ausztráliából hazaérkezik Angliába, hogy átvegye örökségét, a családi birtokot. A fiatalember azonban már az első naptól kezdve különös eseményekkel szembesül: a helyi nobilitások egymás ellen intrikálnak, látszólag természetfölötti erőket is igénybe véve, a környékbeli jószágokat pedig kígyók tizedelik. És mintha ez nem lenne elég, egy legendás szörnyeteg is feltűnik, a Fehér Féreg, amely embereket is képes magával ragadni föld alatti odvába, ha megéhezik.
Tombol a horrorizáló-láz. Mit értek alatta? Olyan könyveket vagy filmeket, melyeket feldolgozva sokkal félelmetesebb és egyedibb látásmódúak, lesznek mint eredetileg. Persze ebbe a kategóriába nem sorolom az összes feldolgozást, csak az olyanokat, mint a márciusban megjelenő Burton-féle Alice Csodaországbant, vagy a korábban is említett American McGee's Alice-t.
Egyszerűen imádom az ilyen műveket. Egyedi stílus, groteszk látásmód és a hangulathoz illő rajzok jellemzi mindegyiket. Így akadtam rá teljesen véletlenül a könyvtárban Edgar Allan Poe és Gris Grimly könyvére, a Rémtörténetekre.
(kép: flickr)
Járkált már ösztönös szorongással telve egy idegen épületben?
Érezte már azt, amikor belépett egy házba, hogy annak lelke van?
Esetleg az is megfordult a fejében, hogy kísértetek lakják?
Még soha? Pedig egyes házak különösen gonosznak születnek...
Kezdetben senki nem veszi észre, hogy a felfoghatatlan megjelent Blackebergben.
1981 késő ősze van, a peremvárosban a szokott módon zajlik az élet. De amikor a közelben egy tizenéves fiú lecsapolt vérű holttestére bukkannak, rituális gyilkosságról kezdenek suttogni.
Senki sem sejti, mi történt valójában. A tizenkét éves Oskar képzeletét megragadja a gyilkosság, de még jobban foglalkoztatja az új lakó. A szomszédba egy lány költözött. Összebarátkoznak. Egyre szorosabbá válik a kapcsolatuk. De a lányban van valami furcsa. Valami nagyon szokatlan. És csak éjszaka lehet találkozni vele.