"Szeretne tovább csevegni halott barátaival, szeretne továbbra is hinni a szellemekben, szeretne súlyos összegeket hagyni az eddig megbízhatónak vélt jósnál, szeretne hinni abban, ami már eddig is csak félig volt hihető? Ha igen, tegye le ezt a könyvet."
Mindig is hiányoltam a paranormális eseményeket taglaló könyvekbol a hivatkozásokat (gondolok itt A világ legnagyobb kisérteteire, vagy a Misztikus történetek gyűjteményére). Hiszen azok nélkül nem lehet komolyan venni a leírtakat - bárki ki tudja találni a szereplőket és a helyszíneket, ha elég jó a fantáziája.
A Paranormalitás ebben a tekintetben elég hiteles és informatív, illetve anekdotázó ahhoz, hogy megragadja az alkalmi olvasó figyelmét a szokatlan dolgok iránt. Tele van érdekes történetekkel és helyenként vicces is (ami - valljuk be - a hasonló művekből hiányzik).
A legérdekesebb viszont az, hogy nem az a fő célja, hogy lerántsa a leplet a jelenségekről, elárulja a csalások titkát vagy az eszközöket, mellyel mindezeket létrehoztak, hanem megmagyarázza, "miért látjuk azt, ami nincs is ott". Hogy miért véli az ember, hogy a táncoló asztal az elhunyt ismerősünk szellemének jelenlétét jelzi, hogy miért hisszük azt, hogy szellemet láttunk.
A pszichológiai aspektus érdekli, a kézzel fogható tények, nem a humbugozás és a mellébeszélés. Kísérleteket mesél el, eredményeket, melyek szerencsére nincsen tele fellengzős, érthetetlen kifejezésekkel. Csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid! (És hogy ilyen csúnya, süllyesztőbe való a borítója, miközben nagyon is megérdemelné a kötet, hogy felfigyeljenek rá. Az angol sokkal jobb...)
(Érdemes beleolvasni a kötetbe a kiadó honlapján található linken)
(8/10)
Ha az író ijesztgetni akar, a legegyszerűbb egy borzalmas külsejű teremtményhez nyúlnia. Minél több pengeéles foga van a lénynek, minél halkabban képes osonni a sötétben, minél véresebb halált hal az áldozat, annál jobban félünk tőle. Ehhez képest Patrick Süskind csak egy szürke galambbal riogatja főhősét és rajta keresztül az olvasót – és a titka egyáltalán nem az agyarak számában rejtőzik.
Jonathan Noel ötvenhárom éves biztonsági őr. Nem küzd senki figyelméért, nem csinál semmi undorítót, egyszerűen csak éli a saját kis életét. Nála egyszerűbb regényalakot rég láthattunk – legfőbb célja, hogy minél nagyobb békességben és a zavaró pillantásoktól távol tengesse a napjait. A kiszámíthatóság a mindene, abban rejlik a biztonsága. A magányában azonban furcsa gondolkodást sajátított el – példa erre a professzionális szintre fejlesztett hallása, amellyel könnyen ki tudja deríteni, hogy a szobájától nem messze levő vécé felé ki tart, nehogy összefusson vele útközben.
Unalmas életének rendje azonban egy nap felborul. Amikor épp a klotyóhoz indul, az ajtaja előtt egy undorító lényre lel – egy galambra. Mint rossz ómen, mint a káosz és anarchia megtestesült jelképe gubbaszt a lábtörlőn és mered visszataszító szemével Jonathanra. A férfi addigi, kiszámítható élete romokban hever, így kénytelen kilépni a magányából és segítséget kérni a környezetében élőktől, ha nem akar teljesen megőrülni.
Ha kívülről nézzük a történetet, inkább viccesnek, mint ijesztőnek hat. Egy galambtól beparázott, meglett férfi a nyár közepén képes csizmát és kabátot húzni és esernyővel védekezni kifelé menet csak azért, hogy nehogy a közelébe kerüljön a madár. Ezt az érzést csak tovább erősíti Jonathan későbbi pánikja, amikor elszakad a nadrágja, vagy amikor a bankban, munka közben kénytelen nekidőlni a falnak – márpedig ez korábban elképzelhetetlen volt számára. Első látásra a szélsőségekig kifigurázott modern aszkéta meséjét olvashatjuk.
De ha jobban belemélyedünk a történetbe, Süskind tárgyilagos, mégis harmonikus írásmódjának köszönhetően átérezzük Jonathan szenvedését és kétségbeesését. Hogy ezt az érzést a gyerekkorában történt háború, családtagjainak eltűnése okozza, esetleg más áll a háttérben, az olvasóra van bízva. Mint ahogy az is, miként értelmezi a kisregényt: társadalomkritikának, szürreális olvasmánynak, vagy csak humoros mesének. Zavarba ejtő, hogy mennyi minden látható bele a száztizenhat oldalba, bár eleinte úgy tűnik, hogy a mellékszálak szentimentális kitérők csupán. A galamb éppúgy szólhat az emberek elállatiasodásának undoráról, mint az elszigeteltség helytelenítéséről, pedig csak egy középkorú úr egyetlen napját meséli el.
A kópé Süskind a Sommer úr történetéhez hasonlóan ismét egy soha el nem csépelhető, mégis hatásos trükköt mutatott be: leírt egy viszonylag egyszerű történetet, amibe mindenki azt lát bele, amit akar. Hiába nagy betűkkel szedett, rövidke könyvecske ez, tökéletesen alkalmas a többszöri olvasásra.
(7/10, Partvonal, megjelent a Kötve-fűzvén)
"A sors olyan, mint a talpadhoz ragadó szar. Vonalkód a DNS-edben; elmész egy kiscsaj mellett és csipogni kezd. Uram, ön ugye pedofil? Természetesen, nem hallotta a riasztót...?"
Ettől a könyvtől vagy okádsz, vagy szeretni fogod. Középút nincs. Ha elég beteg elme vagy hozzá és elég borzalmat olvastál már, hát üdvözöllek "a klubban" és kezedbe veheted a könyvet. Élvezd. Nem a punci és a fasz szó gyakori használata miatt kemény ez a könyv, hanem mert olyan dolgokat mesél el, amiről talán még nem is álmodtál. Ha tündérmesékben éled életed, jobb ha távol tartod magad tőle. Én előre szóltam.
Simon egy átlagos, se nem szép, se nem ronda férfi: ügynökként dolgozott, egy panellakásban élt és néha egy-egy barátnővel dobta fel egyhangú életét. Egészen addig, amíg meg nem pillantotta Dorothée-t. Szerelem volt első látásra, villámcsapás, szívdobbanás - máris magáénak szerette volna tudni, azonnal. Érezni az illatát, megzabálni a szájacskáját és csókolni a puncikáját. Csakhogy Dorothée hétéves. És itt kezdődnek a bonyodalmak.
Akár Lolita-kópia is lehetne, de szerencsére nem lett az. Nem a férfi és a kislány mindenkit megbotránkoztató kapcsolatáról szól, hanem a férfi "tényleges pedofillá" változásáról, mely akkor történt meg, amikor meglátta a lányt. Addig csak plátói szerelem fűzte a fiatalkorúakhoz de mivel eltűnt a határvonal az ábrándozás és a tettlegesség között, reszkethetnek a kis szőke Alice-ok! No meg a szüleik, mivel Simont a nyelve és a farka irányítja, amiknek nem képes parancsolni. Pedig tényleg szégyelli magát emiatt és legszívesebben a normális emberek életét élné tovább, ha lehetne. Csakhogy ebből nem lehet kigyógyulni, így kénytelen elfogadni szexuális beállítottságát, szembeszállni a közvéleménnyel és elmerülni a pedofilok világában.
Ahhoz képest, hogy a regény 2002-ben feje tetejére állította Franciaországot, plusz botránykönyvnek kiáltották ki, hazánkban alig volt valami visszhangja. Valószínűleg azért, mert elég szűk rétegnek (nem feltétlenül a pedofiloknak) szól, így csodálkozom, hogy az Ulpius egyáltalán vette a bátorságot a kiadásához. Pedig hiába beteg a történet, Jones-Gorlin különböző kifejezésekkel történő játszadozása mintegy plusz árnyalatot ad az igaz történetnek beállított elbeszéléshez. Szavai mintha manipulálnák az olvasót, hogy merüljön bele Simon gondolataiba, nézze a világot egy másik szemszögből is ("Az én világomban a nőknek még nincs csípőjük, és mellük sincs, vagy csak halvány vonalakban.") és fogadja el, hogy tényleg vannak ilyen érző, gondolkodó emberek. De Simonnak néhol annyira zavaró a beszédstílusa, annyi angol szót használ a mondanivalójában, hogy hiába a tiszta gondolatmenet, ha megesik, hogy két-három szó után átvált a másik nyelvre (és e zavaró mivolta miatt nem érdekel az utószóban levő mentegetőzés).
Hogy botrányos lenne a könyv? Egy "normális" beállítottságú számára természetesen az. De emellett szórakoztató is, a maga módján.
(8/10, Ulpius)
Egyszer volt, hol nem volt... Számtalanszor hallottuk gyermekkorunkban ezt a mesekezdő formulát, amelyet mi is így adunk tovább. De vajon belegondoltunk-e valaha, mit jelent ez az egyszerűnek és könnyednek tűnő kijelentés: egyszer lenni, másszor meg nem? Pedig a réges-régi időkből származó teremtésmítoszok, élet-és haláltörténetek többek között azért őrződtek meg számunkra, hogy felelősséggel lássuk s éljük mindennapjainkat, és újra meg újra szembenézzünk az élet végességével. A varázsmesék hősei nemcsak sárkányokkal viaskodnak a mesékben, s nemcsak királylányokat mentenek meg a veszedelemből, hanem útnak indulnak azért is, hogy megszerezzék az élet vizét. Az élet vizét megszerezni akaró hős leereszkedik a Halál Birodalmába, hogy megküzdjön az újjászületésért. A mesékben nincsenek legyőzhetetlen ellenfelek, a halál sem az. A mese lehetővé teszi az ember számára, hogy - ha csak átmenetileg is - győzelmet arathasson a halál felett, és megteremtse saját világát. A Mesék életről, halálról és újjászületésről című kötet meséi felidézik, mintegy újra az emlékezetbe vésik, valamint működésbe hozzák ezt a régi mágikus tudást.
Micsoda az a füveskönyv? Ti tudjátok?
Mert én eddig komolyan azt hittem, hogy csak valamilyen botanikai szakkönyv lehet. Erre Csáth Géza kapcsán látom, hogy neki is van egy ilyen "Füveskönyve", pedig ő inkább az emberi értelemmel foglalkozik, mint korábban is olvashattátok.
Az internet nem dobott ki semmi értelmeset, hiába kerestem rá a füveskönyvre, mint fogalomra. Egyetlen helyen találtam valami magyarázatot, az pedig megdöbbentő módon az egyik legnagyobb magyar online könyváruházán volt:
"A régi füveskönyvek a kertben termesztett vagy vadon termő növények, gyógyfüvek hasznáról és káráról tájékoztattak, századokon át szerzett tapasztalatok alapján. Aztán a hasznos tanácsok lassan kiterjedtek a lélek, sőt általában a lét kisebb-nagyobb gondjaira is. A "mi a teendő" kérdésére adott hétköznapi példák, egyszerű válaszok, amelyek a testi és a lelki egészség megőrzését és visszanyerését segítették, lassan egyre egyénibbé, szubjektívabbá váltak, s egyre több gondolkodnivalót, valamint lelki táplálékot adtak az olvasónak."
De azt még mindig nem értem, hogy a bölcsességeket tartalmazó köteteket miért füveskönyvnek hívják még mindig. No sebaj, ugorgyunk, ugyanis most Csáth Géza füveskönyvéről, a Hamisságok és igazságokról lesz szó.
A fent leírtak alapján jól gondoljátok: a műben ugyanis az író eddig kiadott és felfedezett összes írásának esszenciáját tartalmazza, vagyis azokat a gondolatokat, amik a legértékesebbek az írásaiban, legyen szó az írásról, pszichológiáról, vagy akár a nőkről.
"A nők egy része feleségnek és anyának, a másik része pedig szeretőnek született. Hiba és veszteség, ha egy feleségtermészetű nő könnyelmű életre adja magát, de éppen ilyen visszásság, ha a szeretőnek való nő férjhez megy, és gyereknevelésre vállalkozik."
Csáthot nem feltétlenül fogjuk úgy igazán, közelről megismerni ebből a kötetből, mert csak a gondolkodásába nyerünk bepillantást. Viszont az megdöbbentő, milyen örökérvényű gondolatokat jegyzett le. Akár ma is mondhatta volna.
"Az ember nem akarja és nem szereti elhinni, hogy valóban olyan, amilyen. Az őszinteség magunkkal szemben a legnehezebb dolog."
Papp Csaba, a szerkesztő nagyon jó munkát végzett, bár a kategorizálásánál nem feltétlenül mondhatom ugyanezt, hiszen egyes megállapításokat nem a megfelelő helyre sorolta be, de ennyi baj legyen. Bárhol is ütjük fel a kötetet, érdekes dolgokat találhatunk benne. Csak ajánlani tudom.
Csáthról további bejegyzések:
- Kicsoda valójában Csáth Géza?
- Tudtad? Az első repülő magyar találmány volt
- Egy elmebeteg nő naplója
- Mesék, amelyek rosszul végződnek
- Közelebb az íróhoz
Könyv adatai:
- Kiadó: Lazi Könyvkiadó Kft.
- Oldalszám: 116
- Borító: cérnafűzött, keménytáblás
- ISBN: 9789639690370
- Megjelenés: 2007
