"Szeretne tovább csevegni halott barátaival, szeretne továbbra is hinni a szellemekben, szeretne súlyos összegeket hagyni az eddig megbízhatónak vélt jósnál, szeretne hinni abban, ami már eddig is csak félig volt hihető? Ha igen, tegye le ezt a könyvet."
Mindig is hiányoltam a paranormális eseményeket taglaló könyvekbol a hivatkozásokat (gondolok itt A világ legnagyobb kisérteteire, vagy a Misztikus történetek gyűjteményére). Hiszen azok nélkül nem lehet komolyan venni a leírtakat - bárki ki tudja találni a szereplőket és a helyszíneket, ha elég jó a fantáziája.
A Paranormalitás ebben a tekintetben elég hiteles és informatív, illetve anekdotázó ahhoz, hogy megragadja az alkalmi olvasó figyelmét a szokatlan dolgok iránt. Tele van érdekes történetekkel és helyenként vicces is (ami - valljuk be - a hasonló művekből hiányzik).
A legérdekesebb viszont az, hogy nem az a fő célja, hogy lerántsa a leplet a jelenségekről, elárulja a csalások titkát vagy az eszközöket, mellyel mindezeket létrehoztak, hanem megmagyarázza, "miért látjuk azt, ami nincs is ott". Hogy miért véli az ember, hogy a táncoló asztal az elhunyt ismerősünk szellemének jelenlétét jelzi, hogy miért hisszük azt, hogy szellemet láttunk.
A pszichológiai aspektus érdekli, a kézzel fogható tények, nem a humbugozás és a mellébeszélés. Kísérleteket mesél el, eredményeket, melyek szerencsére nincsen tele fellengzős, érthetetlen kifejezésekkel. Csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid! (És hogy ilyen csúnya, süllyesztőbe való a borítója, miközben nagyon is megérdemelné a kötet, hogy felfigyeljenek rá. Az angol sokkal jobb...)
(Érdemes beleolvasni a kötetbe a kiadó honlapján található linken)
(8/10)
Gaiman leült, kitalálta a temetőben felnövekvő gyerek alakját (tényleg mintha egy horrorosított/fantasztikosított, vagy milyen Maugli meséje lenne), belehelyezte a már megszokott, gaimenes környezetbe, kinyitotta a misztikus lényekkel teli lexikonját, rábökött pár lényre és beleszőtte a történetbe. Nagyjából így lehetne lefedni A temető könyvét.
Ahhoz képest, hogy mennyien imádják és szeretik és felnéznek rá, mindig csalódom benne egy kicsit. Néhány szürreális vonástól eltekintve a regényei zavaróan nagy űrt hagynak bennem - mindig reménykedek, hogy na, talán majd most odabasz és elvarázsol a történettel. De nem. Nem sikerült megnyernie most sem.
A temetőbe kerülő, kísértetek között nevelkedő gyereket és a környezetét, a furcsábbnál furcsább alakokat néhány oldal után könnyen meg tudjuk szokni, a "nagy durranásnak" induló jelenetek ellaposodó végük miatt átlagos sztoricskák lesznek, a kidolgozatlan szereplők pedig nem hagytak bennem nyomot.
Gaiman mintha leült volna a karosszékébe, kényelmesen elterpeszkedett és a regényt csak azért írta meg, hogy legyen mivel betömnie a rajongók száját. Csakhogy ez nekem nem elég. Egy híres írótól sokkal jobbat várok, de egyszer jó volt. Nehezen bár, de előbb-utóbb eltelik vele az idő.
(kép: Flickr)
Marcus Yallow (nicknevén: w1n5t0n) a haverokkal ellóg a suliból, egy kis offline kincsvadászatra San Francisco utcáin. Aztán egyszer csak megrázkódik a föld a talpuk alatt, és szirénák valóságos koncertje hirdeti, hogy valami nagyon komoly dolog történt. Első riadalmukban egy metróalagútba menekülnek, onnan viszont egyenesen a Nemzetbiztonsági Hivatal ölelő karjaiba futnak.
A terroristagyanús elemeknek bélyegzett tinikből napokon keresztül próbálják kiszedni a paranoiás hivatalnokok, milyen céllal robbantottak, és ők hiába tiltakoznak. Végül aztán hármukat elengedik, de negyedik, sebesült társuk nem kerül elő. Az átélt szörnyűségek hatására Marcusban megkérdőjeleződik, ki is az igazi ellenség, és kitől kell leginkább féltenie az otthonát. Számítógépe és az internet segítségével passzív ellenállási mozgalom szervezésébe kezd, hogy megtörje Nagy Testvér hatalmát.
Mit csinálnál ha több tucat férfira éhes, egyedülálló és fiatal nő között találnád magad a külvilágtól elzárt és a civilizációtól távol fekvő telepen, miközben a környéken alig akadna vetélytársad? Enni- és innivalóval tele van a raktár, semmiben nem szenvednél hiányt, a kívülállóktól pedig nem kell tartani. Megtanulnál a hölgyektől varrni?
Martinelli doktor épp egy ilyen elzárt telepen tartózkodik: a külvilágban a szexuálisan aktív férfiakat elpusztító betegség terjed, ezért az Egyesült Államok kormányának parancsát követve néhány kutatót összeterelnek a célból, hogy megvédjék őket a pusztulástól és felfedezhessék a betegség ellenszerét. A tudósok nem tudják eldönteni, hogy a fegyveresek, a szögesdrót és az őrtorony a védelmüket szolgálják és a telep maga a kánaán, vagy azért építették olyan koncentrációs telep-jellegűre az egészet, hogy fogva tartsák őket. Biztos, hogy nem fog bekerülni a táborba a betegség, örö e bódottá lesz minden és megmenekül a férfinem?
(kép: Flickr)
Aki azt hitte volna, hogy a cyberpunk a kilencvenes évek után meghalt, az nagyon téved – igaz, hogy ez már nem az a cyberpunk, amit megismerhettünk, viszont a stílusra jellemző elemek ebben a regényben is felbukkannak.
Vinge regénye, A szivárvány tövében egy Robert Gu nevű költő „feltámadása” utáni hetekről/hónapokról szól. Robert Alzheimer-kóros volt ugyanis, azonban a tudomány odáig fejlődött, hogy sikeresen vissza tudják hozni az életbe úgy, hogy szinte teljes életet élhessen, megfiatalítva, megokosítva, és az összes új kütyüvel ellátva.
(képek: Flickr)
2058-ban Dr. Susan Calvin, az Amerikai Robot- és Gépember Rt. legendás robotpszichológusa felidézi pályafutásának legjellemzőbb és legérdekesebb eseményeit. Elmeséli, miként jutott el a mesterséges gondolkodó lények ipara az első kezdetleges lépésektől az egész világ gazdaságát irányító, az emberi értelem számára már felfoghatatlanul bonyolult szuperszámítógépekig. Történetei néha hátborzongatóak vagy szívbe markolóak, máskor kacagtatóak, elgondolkodtatnak. Az Én, a robot először 1966-ban jelent meg, de mondanivalója valódi klasszikusként szemernyit sem kopott meg a hosszú évtizedek alatt. Asimov ugyanis a technikai haladás bemutatásának ürügyén olyan örök kérdésekre keresi a választ, mint hogy mi is a jóság, az önfeláldozás és a tolerancia. A megható és izgalmas történetek megrázó erejű tanulsága az, hogy ezek az „emberi” értékek talán éppen az emberre jellemzőek legkevésbé…
Fizikusok. Kutatók. Eredetileg csak egy elmélet igazolását keresték. Bizonyítékot egy hipotetikus részecske valódi létezésére. Az események azonban kicsúsztak a kezük közül...
Két percre valamennyi ember a földön eszméletét veszti, és ez alatt a két perc alatt bepillanthat a jövőjébe. Akár kellemes dolog, amit ott lát, akár kellemetlen, választania kell: elfogadja a látomásokat valóságnak, és aláveti magát a sorsának, vagy harcba száll ellene, hogy változtasson az elkövetkezendő eseményeken.
A két kutatónak sincsen könnyű dolga, mert jövőemlékeikből nemcsak az derült ki, hogy közös szerelmük melyiküket választja, hanem az is, hogy egyikükre korai halál vár. Vajon kijátszható-e a végzet, vagy minden, amit láttak, kérlelhetetlenül valóra válik?
Egy angliai települést rémisztő szörnyeteg tart rettegésben. Eleinte csak jószágokat rabol és öl meg, de hamarosan már az emberek sincsenek biztonságban tőle. És egyesek szerint időnként levedli szörnyalakját, hogy elvegyüljön mit sem sejtő áldozatai között...
A Drakula írója újra riogat!
Szegény Bram Stokert mindenki a Drakulával azonosítja. Pedig próbálkozott ő a vámpírsztorin kívül is maradandót alkotni, de csak nem jött össze. Így alakult a halála előtti évben megjelent A fehér féreg fészke esetében is.
Adam Salton nagybátyja hívására Ausztráliából hazaérkezik Angliába, hogy átvegye örökségét, a családi birtokot. A fiatalember azonban már az első naptól kezdve különös eseményekkel szembesül: a helyi nobilitások egymás ellen intrikálnak, látszólag természetfölötti erőket is igénybe véve, a környékbeli jószágokat pedig kígyók tizedelik. És mintha ez nem lenne elég, egy legendás szörnyeteg is feltűnik, a Fehér Féreg, amely embereket is képes magával ragadni föld alatti odvába, ha megéhezik.
A férfi harmincéves volt, amikor találkoztak, a lány hat. A férfi harmincéves volt, amikor összeházasodtak, a lány huszonkettő. Henry genetikai hibával született: időnként kizuhan a saját korából és eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát. Nem tudhatja, mikor történik meg újra, s hol találja magát legközelebb.
Egyetlen biztos pontja Clare, akihez mindig visszatér. Szeretik egymást és megpróbálnak normális családi életet élni, de nem tudják, gyermekük örökli-e a betegséget, és mikor jön a halál. Csak azt tudják, hogyan jön: mindketten látták a férfit lőtt sebbel meghalni.
Igaz, akit bárhová sodorhat az idő, az sosem hal meg teljesen.
Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg az arcát az elpusztult világnak. A "vég" után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában csupán két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon "megmenteni" fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra, egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják...
(kép: flickr)
A konyves.blog.hu-nak írt kritikám ez, melyet a tőlük kapott könyvért cserébe hoztam össze. Ezúton is köszönöm azok segítségét, akik fogyaszthatóbbá tették tanácsaikkal.
Vajon mi lenne az emberiséggel, ha nem lenne se számítógép, se tévé, se hipermarket? Kipusztulna-e, vagy épp ellenkezőleg: életképesebb és erősebb emberek születnének?
Ha Az éhezők viadalában írottakra támaszkodnék, azt mondanám: keservesen ugyan, de túlélnénk. A regényben olyan társadalmat ismerhetünk meg, amelynek peremvidékein – szemben a központban élő kicicomázott, gazdag polgárok dőzsölő életmódjával – a mindennapok része az élelemért és a túlélésért való küzdelem. Az ország fővárosa, a Kapitólium azonban a szokásosnál is jobban megnehezíti az emberek életét: évente megrendezik az Éhezők Viadalát, melyen az egyes körzetből származó fiúk és lányok mesterséges körülmények között harcolnak a győzelemért. Amely nem holmi pénznyeremény, hanem a saját életük, hiszen az úgy izgalmas. A játéknak nincsenek szabályai: a huszonnégy fiatal bármit felhasználhat a másik megölésére, és csak az egyikük győzhet.
(kép: threadless)
Kedves olvasó! Egy olyan könyvet tartasz a kezedben, mely egy varázslatos utazásra hívogat. Keskeny csapásokon, hegyeken és völgyeken keresztül visz el a címben szereplő égig érő erdőbe, ahol megannyi mesés teremtmény mellett megismerkedhetsz Mittával és gyermekeivel; Majtával, a négy és fél éves tündéri kislánnyal, aki még ösztönösen érzékeli a világot és annak csodáit, és Tirmivel, a kilenc éves fiúval, akinél jobban aligha ismerheti bárki is az erdőt. És persze találkozhatsz a gyermekek édesapjával is, Nordennel, aki párjához, Mittához hasonlóan a múlt emlékeinek labirintusában próbálja ismét megtalálni a jelenbe vezető ösvényt.
(flickr)
A Hollókirály kétségkívül a legjobb fantasztikus regény az elmúlt hetven év terméséből. Szellemes, megindító, ijesztő, túlvilági, valóságos és varázslatos, utazás a fény és árnyék birodalmába – nemcsak a szavak elegáns és pontos használata miatt öröm olvasni, amiket Ms Clarke oly bölcsen és veszélyesen vet be, mint annak idején Wellington a seregeit, hanem a történet elsöprő lendülete miatt is. Ez a történet olyan tekervényes és szédületes, mint a régi londoni utcák vagy a sötét angol erdők. Hatalmas kötet, telis-tele szerethető emberekkel, döbbenetes eseményekkel és visszatérésre ösztökélő helyszínekkel. Olvasása az első betűtől az utolsóig tökéletes élvezetet nyújt. Miután becsuktam a 800 oldalas Hollókirályt, csak azt sajnáltam, hogy nem folytatódik további 800 oldalon keresztül.
/Neil Gaiman/
Ismét könyvkritika, Vid Eskin billentyűzetéből.
A távoli jövőben, egy még távolibb bolygón… A hajszőnyegszövők időtlen idők óta gyártják szőnyegeiket a császárnak – feleségeik és lányaik hajából. Egy ilyen szőnyeg elkészítése egy egész élet munkája, ellenértékéből a család újabb nemzedékének jóléte biztosított.
Egy nap aztán űrhajó érkezik, felderítőkkel a fedélzetén, és a bolygólakóknak szembesülniük kell a ténnyel, hogy a birodalom megfeledkezett róluk. Vajon szükség van még egyáltalán a munkájukra? És ha nem, az talán egyet jelenthet a birodalom végével?
Németország első számú bestsellerszerzőjének (A Jézus-videó) bemutatkozó regénye, amely aprólékosan kidolgozott társadalomképének és újszerű történetének hála több nemzetközi díjat is elnyert.”
Mindenki
ismeri az Óz, a csodák csodája meséjét, amelyben Dorka, a kansasi
kislány legyőzi a Gonosz Nyugati Boszorkányt. Ám az csak a történet
egyik oldala. A titokzatos Boszorkányról semmit sem tudunk. Ő vajon
honnét jött? Hogyan lett gonosz? És egyáltalán, mit jelent gonosznak
lenni? Aki elolvassa Gregory Maguire csodálatos
regényét, az soha többé nem tud ugyanolyan szemmel nézni Óz világára. A
Boszorkány egy olyan vidéken játszódik, ahol a beszélő állatok az
egyenjogúságért küzdenek, a mumpicföldiek a középosztály stabilitására
vágynak, a sárga téglás út pedig az elnyomás szimbóluma a kvarangyok
számára. Itt születik és nevelkedik a zöldbőrű Elfaba, az éles elmével
megáldott, de hányatott sorsú teremtés, akiből felnőttként a Gonosz
Nyugati Boszorkány lesz, és akinek élettörténete újra értelmezi a jó és
a gonosz örök szembenállását. 
Hasonló cikkek:
- Ha Harry Potter vámpír lett volna...
- A részeg pápa és a gonosz hermafrodita király esete
- A Faun labirintusa
Könyv adatai:
- Kiadó: Kelly Kft.
- Oldalszám: 432
- Borító: puhatáblás, ragasztókötött
- ISBN: 9789639943186
- Megjelenés: 2009