Nekem is akkor jut eszembe nyáron kint szaladgáló gyerekekről olvasni, amikor kánikula és agysorvadás van… Még szerencse, hogy a Csókás nyár az egyszerű mondataival és cicomáktól mentes történetével nem is akar több lenni, ami: pár óra alatt kiolvasható, könnyed, mégis kemény strandolvasmány.

Az elmúlt években megszaporodtak azok a kötetek, amelyeket nem lehet egyértelműen sem a felnőtt-, sem a gyerekirodalomba sorolni. Harry Potter, Neil Gaiman és Kés a zajban – hogy csak pár nevet említsek. Úgy tűnik, David Almond is ebben a körben vert tanyát, mert bár a szereplői fiatalok és az egyszerű megfogalmazásával látszólag kiskamaszokhoz szól, a háttérben sokkal keményebb a valódi mondanivaló (kezdetnek ajánlom tőle az általam imádott A vadócot). A Csókás nyárban hiába van jelen a vidéki, nyári forróság, a szeretet és a fiatalos vadság, az erőszak és a magány sokkal karakteresebbnek hat.

Liam és barátja, Max egy csecsemőre bukkannak. Semmi olyan nem történik, ami ne történhetne a valóságban – nem nő ördögszarv a kicsi fején, nem történnek kiszámíthatatlan dolgok, egyszerűen elviszi őt a mentő és kész. Ez csak egy mozzanat Liam életéből – csak egy lap a megelevenedett nyári „naplójából”, mivel nagyobb hangsúlyt kapnak a fiú körüli személyek: a szimpatikus, bár álomvilágban élő szülei; az egyre inkább eltávolodó barátja és a fékezhetetlen és életveszélyes Nattrass, akivel az író a legtöbbet foglalkozik. A tipikus sablonduma szerint Nattrass maga a „megtestesült gonosz”, az őrült fiú; az, akitől anyád óva intene.

Talán pont az ő taszító, tudat alatt mégis érdekes egyénisége miatt azért tűnhet élettelennek a fiú családja, mert egyrészt Almond csak felszínesen jellemezte őket, másrészt pedig inkább a külvilágra koncentrált rá. A Csókás nyár megdöbbentően erőszakos: a nyári indiános bungalóhangulatot idéző borító ellenére mintha végig csak arról lenne szó, hogy a külvilágban mennyi borzalom, halál, szörnyűség történik szemben az óvó-védő (ezúttal azonban nem túl hiteles) családi meleggel szemben. És ezen a nyomasztó hangulaton még az sem segít, hogy a könyv tele van csupasz oldalakkal és vastag sorközökkel. Az első szál erről szól – mintha gyermekhez szólna Palahniuk, csak kevesebb fröcsögéssel és több sztorival.

A másik vonalon viszont inkább a szomorúság dominál: a barátjától egyre jobban eltávolodó fiú története. Az első pár tucat oldalon a tipikus kalandos életet élő, földeken játszó fiatalok meseszerű életét hamar felváltja a magányos, szomorú, cél nélküli élet.

De ha Almond valamihez igazán ért, akkor az a felnőttek gyerekkorba röpítése. Profin bánik a szavakkal és az érzéseiddel is – azokkal, amiket akkor szereztél, amikor a kertben töltötted az egész nyarad, körülötted felhők, virágok és bogarak. Érzed a természet illatát? Ahogy csupasz lábbal rohansz a fűben? Nem? Akkor ismert meg a Csókás nyarat.

(7/10, Pongrác)

(Ajánlott olvasmányok: Én nem félek / Darázsgyár / Titokzatos folyó. Ha már melegben szaladgáló kölykökről volt szó.)

Egy kis szoknyalibbenés, egy kis vízparti csobbanás és egy kis komiszság jellemzi a magyar olvasók körében nagy sikernek örvendő magyar Miss Marple, azaz a könyvmoly hobbi-nyomozókisasszony, Dávid Veron legújabb sztoriját. Baráth Katalin A fekete zongora után kibújt az ismerős kisváros biztonságot nyújtó burkából és nemzetközi vizekre irányította racionális felfogású nyomozókisasszonyát. Az újdonságok bevezetése azonban nem biztosítja a folytatás biztos sikerét.

A fekete zongora varázsa éppen abban rejlett, hogy bevezetett abba a századelői világba, ahol a nők még nem voltak a férfiakkal egyenrangúak, ahol még csipkeszoknyák súrolták a poros utakat és ahol a saját véleménye mellett kiálló Veront nagyvilági vénkisasszonynak hitték. Az írónő szuperképessége valószínűleg a hangulatteremtésben rejlik, ugyanis miközben olvastam, képzeletemben romantikus nők tucatjai alélnak el a jellemzések láttán. Mégsem nevezhetném tipikus női olvasmánynak, ugyanis a többieket (köztük engem is) a nőiesnek csak alig nevezhető főszereplő céltudatosságával és fanyar humorával tudott megfogni.

Ehhez képest A türkizkék hegedűnél az írónő Veron kimozdításával elhagyta a biztonságos fészket és ezzel a bensőségesség érzetét is – hiába turbózta fel a történet bonyolultságát és a helyszínek változatosságát, a könyv inkább tűnik fércmunkának, mint harmonikus egésznek. A sztori szerint ugyanis a főszereplő néhány ismerőse segítségével egy gyereket próbál megmenteni a tekintélyes külsejű és nőket bódító, magát vallásosnak beállító Szászi Barabás kezei közül; a budapesti és balatoni hajszák után azonban nemzetközi vizeken folytatódik az üldözés és kiderül, hogy nem csak egy kisfiú élete a tét. Katalin nagyon vékony jégen táncolt a történet tálalása közben - néha már szinte vártam, mikor megy a könyv Dan Brown-i szabadkőműveses-vallási fanatizmusos szintre (ami hálistennek nem történt meg).

Azonban a két legidegesítőbb dolog nem ez volt. Az egyik a könyv elején jelentkező modorosság, mely pár tucat oldal után szerencsére elsorvad. Volt, hogy a könyvesboltos asszonyka az eleinte megjelenő „mit művel maga az én drága gyermekemmel?”-ből átváltott „t’om-tán-aztat”-ba. Hogy a túlbonyolított körmondatokat ne is említsem, melyeknek végpontjához érve azt se tudtam, miből indultunk ki és most mi is van. Csak egy példa:

„Egy pillanatra sikerült belegabalyodnia az egyik hölgy hivalkodóan terjedelmes, súlyos uszályába, és amíg meglepő ügyességgel kikeveredett belőle (közben még arra is akadt érkezése, hogy foghíjas vigyorát az uszály tulajdonosára, az éleset sikkantó, tornyos frizurát, hamvas színésznőpalántára villantsa), megállapította, hogy üldözője jócskán lemaradt, nem utolsósorban azért, mert hivatalos személyként ügyelt a korzózó előkelőségek testi épségére, és nem volt mersze szó nélkül félrelökni a frakkos uraságokat és szívük habos-fodros hölgyeit, holott így lassan feladhatta a küzdelmet.” (20. o.) Huh.

A másik kivetnivalóm az előzőhöz kapcsolódóan az állandó zárójelezés, ami a sok információ adagolására lett bevezetve. Értem én, hogy Katalinnak hatalmas ismerete van a századelői monarchiában élő emberek hétköznapjairól, külsejéről, vagy más egyébről, azonban az ismeretek zárójelekbe gyömöszkölése nem édesíti az olvasást, hanem rendre megakadályozzák a folyamatot. Egyszerűbben többet lehetett volna elérni és nem lett volna annyi bukkanó.

De hogy ne csak szidjak, hanem nyújtsam is a félig-meddig megérdemelt nyalókát: az írónő ezúttal sem vesztette el a kissé fanyar és különc humorérzékét, ráadásul a szereplők nem követik a sztereotipizált figurák jellegzetességeit, így az egyik percről a másikra bármelyikükről kiderülhet olyasmi, amire tényleg senki sem gondolt. Úgyhogy a kis fenékre paskolások mellett reménykedem, hogy Katalin tanul a hibájából és a következő majd jobb lesz.

(5/10, Agave)