Ha létezik olyan, hogy tökéletes történet, akkor a Blankets az. Aki beleolvasott már a blogba, az hamar rájöhetett arra, hogy egyáltalán nem szeretem a szerelmes történeteket – ezúttal viszont az alacsony tűréshatárom és racionalitásom sem tud belekötni egy olyan sztoriba, ami nem mentes a szeretettől, szomorúságtól és mókától sem. Megtaláltam a legújabb kedvencemet.

Aki nem retten el a könyv vastagságától (bár 600 oldalas és elég vaskos a képregényes kötet, nincs benne olyan sok szöveg), az húsz oldal után biztosan beleszeret. Nem azért, mert olyan hitelesek a rajzok, hanem az ember egyrészt elég hamar megérzi azt, ha valami szívből jön – a Blankets pedig ízig-vérig abból származik. Craig Thompson a saját, ifjúkori élményeit örökítette meg a papíron: hogyan csúfolták az iskolában, miért nem volt egy barátja sem és miért választotta a vallásosságot és a rajzolást a magány ellen, illetve hogyan talált rá legelső szerelmére. Tökéletes téli rege ez, mivel a legnagyobb része télen játszódik – amikor Craig és öccse, a kis idegesítő Phil majd’ megfagy otthon a közös ágyban, ezért összebújnak és egymást melegítik; mikor az ifjú barátnője álmát őrzi és szeretettel tekint rá és odakint csak halkan esik a hó. De az a legfőbb erénye, hogy mindezt nyál nélkül tálalja, ami manapság ritkaságszámba megy. Egy hatásvadász elem sincs a könyvben, erőltetettség, belemagyarázás nélküli az egész; csak csupasz tények vannak és a szimpatikus Craig.

Kicsit félrevezető, hogy eddig a szerelmes szálat említem, ugyanis mindenki arra kapja fel a fejét, amire éppen fogékonyabb: hitelesen mutatja be mind a visszataszító iskolai hangulatot, az útját kereső fiút; a tipikus amerikai, múltszázadvégi társadalmat, mind a vaskalapos egyházi közösséget. Bár van egy kis vallásos felhangja a történetnek, egyáltalán nem téríteni szeretne, csak éppúgy a fiúhoz tartozik, mint a gyávasága, vagy a szeretetéhsége.

Ismét bebizonyul, hogy a képregény nem csak a gyerekeknek szól: míg a mondatok szavakba öntik Craig gondolatait, addig a szálkás rajzok hűen tükrözik a hangulatot, vagy az arcok és érzések legapróbb változásait is. Egy szemöldök-rándulás, egy ajakbiggyesztés és már látjuk is, mit gondol, hogyan viselkedik az adott szereplő – pedig csak egy vonalról van szó, nem pedig fényképről, vagy festményről. A kisfiúk fölé magasodó, üvöltő apa; a perverz hajlamú bébicsősz mind-mind a Craiget körülvevő világ és az őt alakító tényezők közé tartozik. Az pedig, hogy önmagát legtöbbször csak elnagyolt, esetlen, betegesen vékony alakként ábrázolta, megmutatja, mennyire szerény és szerethető figura (ez leginkább az istennőként imádott barátnője tökéletes és gyönyörű arca, a rá felnéző testtartása mellett látszódik).

Az angol nyelvű történet pedig egyáltalán nem nehéz. Csak pár szónak kell utánanézni a szótárban ahhoz, hogy tökéletesen megértsük a történetet. Bár ha csak a rajzokat nézzük, akár azok által is könnyedén átjönnek az érzések, amit a művész az adott pillanatban érzett, úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Hogy minden könyvespolcon ott kéne lennie, az is biztos. Annak, aki szereti a szeretetet és az őszinteséget, alapmű.

(Cikkajánló a könyvről a Fele se firkán - sokkal jobban összefoglalta és tele van olyan gondolatokkal, amiket én kihagytam. A képek is onnan származnak)

(9/10, Top Shelf Productions)