Elérkeztünk a "könnyed nyári széria"-ként jellemzett, valódi gyilkosokat bemutató toplista első helyezettjéhez - aki ki más is lehetne, mint a kegyelmet nem ismerő havasalföldi fejedelem, Vlad Tepes. Könnyedén maga mögé utasítja a többi helyezettet, mivel a legváltozatosabb halálnemeket találta ki vérben tocsogó áldozatai számára, melyek körébe nemcsak a legjelentéktelenebb ellenségei, de saját alattvalói is bekerülhettek. Röviden: bárki áldozatául eshetett, aki akkoriban élt és mozgott - de ha jobban belegondolok, ez nem igaz, mivel az anyjuk hasában levő magzatokat is kivégeztetett.

Bár legtöbben Drakula nevének említésénél a műanyag vámpírfogakat viselő denevérszerű emberekre asszociálnak, a vérszívók történetébe merülők tisztában vannak azzal, hogy az "ősvámpír" alakjának megalkotásában nagy szerepe volt Tepes tetteiről szóló tényeknek, melyeknek bizonyítottan sokkal több valóságalapjuk van, mint a Báthory Erzsébet állítólagos vérimádatának. Ezeket a tényeket sorakoztatja fel Sz. Farkas Jenő kötete, mely nemcsak a vámpirizmus kialakulását meséli el, hanem Tepes életét is kivesézi, ráadásul az akkori politikai és történelmi eseményekbe is betekintést enged. Választ kapunk többek között arra, honnan ered Vlad tömeges karóbahúzási mániája, mi értelme volt a gyilkosságoknak és milyen egyéb borzalmak estek meg a havasalföldi kastélyban.

A gyilkosságokat nemcsak Vlad gonoszsága és őrültsége vezérelte, hanem Mátyás királyra jellemző igazságossága és stratégiai érzéke is. Előszeretettel ölette a hazugokat, csalókat és a koldusokat, nemtől, életkortól és pozíciótól függetlenül - mindebbe nem kis mértékű élvezet is került. Összegyűjtötte az ország koldusait, megvendégelte őket, majd miután arra a kérdésre, hogy meg akarnak-e szabadulni Tepes segítségével a földi nyomorúságuktól, igennel feleltek, bezáratta és rájuk gyújtotta a hodályt. Logikát azonban csak nehezen tudunk felfedezni a tetteiben, ugyanis ha kedve támadt, kivágatta a terhes anyákból magzatjaikat, nyársra húzatott és megsüttetett bárkit, aki az útjába került. Kertjében a díszítő funkciót betöltő növények helyett a karóba húzottak tetemei álltak és szokása volt mellettük megebédelni. Egyszer viszont az egyik szolgája nem bírta elviselni a hullák szagát, ezért őt is karóba húzatta és magasabbra emelte a többieknél. No, hát ilyen és ezekhez hasonló fincsiségek közül lehet szemezgetni.

A kötet gyenge pontja azonban az, hogy többször is fel vannak sorolva a történetek, még akkor is, ha csak kis különbség van a megfogalmazásukban - ugyanis Farkas összegyűjtötte néhány nép által leírt tényeket, melyek más és más hangnemben mesélik el Vlad sztorijait, így az olvasó kénytelen kibogarászni a számára érdekes információkat. Ráadásul mivel '89-es a könyv, az elmúlt évekre jellemző vámpírhisztériának még csak a szele sem érintette - ezért csak a vérszívók kemény magját mutatja be, ami egyáltalán nem baj, sőt. Aki komplex képet szeretne kapni a vámpirizmus elterjedéséről és kialakulásáról a filmekből megismerhető Drakula-figurákig bezárólag, annak minden bizonnyal tetszeni fog a könyv.

(8/10, Akadémia)

Gaiman leült, kitalálta a temetőben felnövekvő gyerek alakját (tényleg mintha egy horrorosított/fantasztikosított, vagy milyen Maugli meséje lenne), belehelyezte a már megszokott, gaimenes környezetbe, kinyitotta a misztikus lényekkel teli lexikonját, rábökött pár lényre és beleszőtte a történetbe. Nagyjából így lehetne lefedni A temető könyvét.

Ahhoz képest, hogy mennyien imádják és szeretik és felnéznek rá, mindig csalódom benne egy kicsit. Néhány szürreális vonástól eltekintve a regényei zavaróan nagy űrt hagynak bennem - mindig reménykedek, hogy na, talán majd most odabasz és elvarázsol a történettel. De nem. Nem sikerült megnyernie most sem.

A temetőbe kerülő, kísértetek között nevelkedő gyereket és a környezetét, a furcsábbnál furcsább alakokat néhány oldal után könnyen meg tudjuk szokni, a "nagy durranásnak" induló jelenetek ellaposodó végük miatt átlagos sztoricskák lesznek, a kidolgozatlan szereplők pedig nem hagytak bennem nyomot.

Gaiman mintha leült volna a karosszékébe, kényelmesen elterpeszkedett és a regényt csak azért írta meg, hogy legyen mivel betömnie a rajongók száját. Csakhogy ez nekem nem elég. Egy híres írótól sokkal jobbat várok, de egyszer jó volt. Nehezen bár, de előbb-utóbb eltelik vele az idő.

(6/10, a könyvért köszönet a freeblog-nak és az Agave-nek)

Nem vagy hajlandó teljesíteni az asszonyi kötelességeidet? Takarodj a cseléd szobájába, a cselédlány pedig mostantól a te lakosztályodban fog lakni.

Számon kéred rajtam a kölcsönadott pénzedet? Számíts rá, hogy jócskán meg fogsz bűnhődni ezért.

Bepanaszoltál? Ne csodálkozz, ha te leszel a következő, megmérgezett áldozatom.

A Bécs közelében található Köpcsényen általánossá vált a rettegés. Ha eltűnt valaki, vagy előbukkant a közeli folyóból egy testrész, esetleg egy test nélküli fejre bukkantak a falubeliek, tudták, hogy csak a vár ura, Listius László tehet róla. Tisztában voltak vele, hogy hiába indítanának eljárást a báró ellen, hiába mutatnák be a gyilkosságok és más borzalmak után maradt bizonyítékokat, hiába tanúskodnának ellene, Listiusnak semmi bántódása nem esne és továbbra is kedvére terrorizálhatná, akit csak akar. Hiszen ő az ördög leghűségesebb szolgája.

Mi sem bizonyítja jobban, mint az az éjszakai rituálé, amelyen Listius szolgái és meztelen nők körében egy pap vezetésével áldotta a Sátán nevét, majd paráználkodtak és szodómiát követtek el egy kecskén. A gonosz pedig meg is hálálta a báró hűségét: a szóbeszéd szerint hatalmas vagyonában magának, az ördögnek a keze (patája) is benne volt, mivel a fazekakba gyűjtött és a keresztutakon elásott állati maradványokat egy arannyal teli, kiapadhatatlan erszénnyel viszonozta.

Martin van Maële: La Sorciére (1911)

De nem ezen tetteiért érdemelte ki Listius a valódi gyilkosokat taglaló toplista ezüstérmét, hanem mert felfedezte a gyilkolás egyik leghatásosabb eszközét, a mérget. A kiszemelt áldozat biztosan meghal az előre kiporciózott adagnak köszönhetően és nem akadályozza tovább a bárót, feltéve, ha sikerül a terv. A többi gondot pedig elég a birtokon húzódó, feneketlen mocsárra bízni. Ha pedig unalmas lenne már a méregkeverés, más gyilkos eszközt is be lehet vetni, csak a változatosság kedvéért.

Szalay Károly a történész hitelességét fűzte össze a rémtörténetek mesélőire jellemző borzongatókészséggel, melynek eredményeként a hihetetlenül babonás és hiszékeny embereket már-már komikus, tehetetlen bábuknak, a főszereplőt pedig ördögien gonosz alaknak láthatjuk - és most nem a műanyagszarvú, gumiálarcos gagyiról van szó, hanem a dermesztő tekintetű, kénszagos lényről, akinek útját a halál lengi be. Egyedül a XVII. századi, latin eredetű fogalmakkal kell megküzdenie az olvasónak, ha Listius történetére kíváncsi, mivel a lábjegyzetben kigyűjtött magyarázatok sokszor kevésnek bizonyulnak az értelmezéshez. Plusz néhol képzavar állhat be a ki nem javított fogalmak miatt - nemcsak egy jó korrektor fért volna rá a regényre, hanem egy jó szerkesztő is, aki észreveszi a tárgyi tévedéseket. Ezektől eltekintve egy hatásos és pörgős rémmesét olvashatunk, aminek plusz zamatát az adja, hogy nem egy fantáziadús író fejéből pattant ki, hanem tényleg megtörtént a valóságban. Kizárólag lámpaoltás után!

(7/10, Nesztor)