...a négyszázadik bejegyzés, és úgy tűnik, jó ideig utolsó is (kivéve a facebook-os oldalt, ahol az érdekes cikkeket továbbra is posztolgatom).

Ettől függetlenül olvasok, mert olvasni jó, akadnak még jó dolgok. És (éssel nem kezdünk mondatot) - és reflektálva a moly.hu-n fellelhető problémára, miszerint ellaposodott volna az oldal, meg nincsenek már érdekes olvasmányok: a fenéket. Csak nem kell sietni és kapkodni őket, hanem egyedül, ráérősen ízlelgetni. Mert az olvasás végtére is magányos tevékenység.

Már tíz éve csak temetjük Stephen Kinget újonnan megjelenő fantáziamentes és marketingszagú könyvei miatt, mivel azok alapján azt hihetnénk, hogy a horror koronázatlan királya -rég túl karrierje csúcspontján- már tényleg nem tud újat mutatni. A Búra alatt is afféle utolsó szalmaszálként szolgált egészen addig, amíg rájöttünk: a könyv maga a Nagy Visszatérés. Egyszerre ébreszt nosztalgiát a régi, „klasszikus” művei iránt és mutat újat még a keménymagos rajongók számára is.

Maga az alapszituáció nem igazán mutat újdonságot, az emberek viszonyrendszere és a „véletlenek” alakulása azonban annál inkább. Bele a lecsóba: egy áthatolhatatlan, de szemmel nem észrevehető félgömb ereszkedik az unalmas kisvárosra pont azelőtt, hogy Barbie, az iraki veterán maga mögött hagyhatná addigi életét és a vezető fiával kapcsolatos balhéját. Így menekülés helyett kénytelen szembenézni múltjával és a katonaság parancsára átvenni a városka vezetőségét – ha azt Rennie, a titokban diktatórikus álmokat dédelgető tanácsos hagyná.

King megfontolt módon legalább két tucat átlagos, ezáltal könnyen megszerethető és jól kidolgozott bábut mozgat az oldalakon. A bátor újságírónőnek, az Istenben kételkedő papnak, a vezető pszichopata fiának, de még a faluszéli parasztfiúcskának is fontos szerepe van az események alakulásában. Mint szadista tábornok, a legnagyobb élvezettel vezeti csatába az olvasó által megszeretett játék katonáit, ugyanis halálból és jól megtervezett véletlenből bőven akad: ha a nyugdíjhoz közeledő rendőrkapitány nem ment volna a fal közelébe és így nem hibásodott volna meg a pacemaker-je, nem kerül a rendőrség élére korruptálható személy és nem fajulnak el a dolgok.

Semmi sem történik véletlenül – minden eseménynek nyomós oka és pontosan megválasztott ideje van. A jövő pedig eléggé kilátástalan – kérdés, hogy mi végez hamarabb az emberekkel: az el nem távozó gázok miatt kialakuló füstmérgezés, az éhezés, a gyerekek körében megjelenő rohamok, a katonaság kiszabadításra irányuló próbálkozásai, vagy más, még ki nem derített veszélyforrás. A sok és változatos szereplőnek, a behatárolt környezetnek és a frusztrált légkörnek köszönhetően viszont mindig történik valami.

A két tégla nagyságú kötetet a rá jellemző lendületesség nélkül kínszenvedés is lenne végigolvasni. Ezúttal azonban kevesebb a horror- és fantasztikumelem, újdonságként viszont megjelentek a sokkal valóságosabb technikai és meteorológiai információk, így sokkal inkább valamiféle fiktív, de életszerű reality-horrort olvashatunk a megszokott rémmesék helyett. A korábbi írásaihoz kapcsolódó hasonlóságok a rajongók számára azonban elég feltűnőek lehetnek: a Végítéletben levő ellenpólusok, a jó és rossz itt is erősen kikristályosodik; az emberek reakciója és valláshoz kapcsolódó viszonyuk A ködre emlékeztet, míg a katonaság erős jelenléte az Álomcsapdát juttatja eszünkbe.

Persze az utalások az író repertoárjába tartoznak ugyanúgy, mint a szereplők valóságossá formálása – felismerésük pedig csak egy-egy kacsintás a rajongók számára. Az viszont rejtély, a kiadó miért használta mindenhol a hatalmas helyesírási bakinak számító „búrát”. Bár néhány oldalon lehetett volna még húzni A Búra alatton, így van jól, ahogy van - a „blablát” sokalló kritikusoknak is be kell ismerniük, hogy a leíró részek elengedhetetlenek a hangulatteremtéshez.

Az pedig már egyáltalán nem érdekel, hogy a Spielberggel közös munkájából, a történet sorozattá adaptálásából mi fog kisülni – a kíváncsiságnak tökéletesen eleget tesz a könyv, amelynek méretét mihamarabb érdemes megszokni. King bácsi ismét nagyot alkotott – végigolvasásakor azt kívántam, bárcsak tovább tartott volna, hiszen ki tudja: lehet, soha többé nem fog még ilyet alkotni és soha többé nem enged be egy ilyen életszerű kisváros szívébe.

(8/10, Európa, megjelent a K-F-n)

Nekem is akkor jut eszembe nyáron kint szaladgáló gyerekekről olvasni, amikor kánikula és agysorvadás van… Még szerencse, hogy a Csókás nyár az egyszerű mondataival és cicomáktól mentes történetével nem is akar több lenni, ami: pár óra alatt kiolvasható, könnyed, mégis kemény strandolvasmány.

Az elmúlt években megszaporodtak azok a kötetek, amelyeket nem lehet egyértelműen sem a felnőtt-, sem a gyerekirodalomba sorolni. Harry Potter, Neil Gaiman és Kés a zajban – hogy csak pár nevet említsek. Úgy tűnik, David Almond is ebben a körben vert tanyát, mert bár a szereplői fiatalok és az egyszerű megfogalmazásával látszólag kiskamaszokhoz szól, a háttérben sokkal keményebb a valódi mondanivaló (kezdetnek ajánlom tőle az általam imádott A vadócot). A Csókás nyárban hiába van jelen a vidéki, nyári forróság, a szeretet és a fiatalos vadság, az erőszak és a magány sokkal karakteresebbnek hat.

Liam és barátja, Max egy csecsemőre bukkannak. Semmi olyan nem történik, ami ne történhetne a valóságban – nem nő ördögszarv a kicsi fején, nem történnek kiszámíthatatlan dolgok, egyszerűen elviszi őt a mentő és kész. Ez csak egy mozzanat Liam életéből – csak egy lap a megelevenedett nyári „naplójából”, mivel nagyobb hangsúlyt kapnak a fiú körüli személyek: a szimpatikus, bár álomvilágban élő szülei; az egyre inkább eltávolodó barátja és a fékezhetetlen és életveszélyes Nattrass, akivel az író a legtöbbet foglalkozik. A tipikus sablonduma szerint Nattrass maga a „megtestesült gonosz”, az őrült fiú; az, akitől anyád óva intene.

Talán pont az ő taszító, tudat alatt mégis érdekes egyénisége miatt azért tűnhet élettelennek a fiú családja, mert egyrészt Almond csak felszínesen jellemezte őket, másrészt pedig inkább a külvilágra koncentrált rá. A Csókás nyár megdöbbentően erőszakos: a nyári indiános bungalóhangulatot idéző borító ellenére mintha végig csak arról lenne szó, hogy a külvilágban mennyi borzalom, halál, szörnyűség történik szemben az óvó-védő (ezúttal azonban nem túl hiteles) családi meleggel szemben. És ezen a nyomasztó hangulaton még az sem segít, hogy a könyv tele van csupasz oldalakkal és vastag sorközökkel. Az első szál erről szól – mintha gyermekhez szólna Palahniuk, csak kevesebb fröcsögéssel és több sztorival.

A másik vonalon viszont inkább a szomorúság dominál: a barátjától egyre jobban eltávolodó fiú története. Az első pár tucat oldalon a tipikus kalandos életet élő, földeken játszó fiatalok meseszerű életét hamar felváltja a magányos, szomorú, cél nélküli élet.

De ha Almond valamihez igazán ért, akkor az a felnőttek gyerekkorba röpítése. Profin bánik a szavakkal és az érzéseiddel is – azokkal, amiket akkor szereztél, amikor a kertben töltötted az egész nyarad, körülötted felhők, virágok és bogarak. Érzed a természet illatát? Ahogy csupasz lábbal rohansz a fűben? Nem? Akkor ismert meg a Csókás nyarat.

(7/10, Pongrác)

(Ajánlott olvasmányok: Én nem félek / Darázsgyár / Titokzatos folyó. Ha már melegben szaladgáló kölykökről volt szó.)

Egy kis szoknyalibbenés, egy kis vízparti csobbanás és egy kis komiszság jellemzi a magyar olvasók körében nagy sikernek örvendő magyar Miss Marple, azaz a könyvmoly hobbi-nyomozókisasszony, Dávid Veron legújabb sztoriját. Baráth Katalin A fekete zongora után kibújt az ismerős kisváros biztonságot nyújtó burkából és nemzetközi vizekre irányította racionális felfogású nyomozókisasszonyát. Az újdonságok bevezetése azonban nem biztosítja a folytatás biztos sikerét.

A fekete zongora varázsa éppen abban rejlett, hogy bevezetett abba a századelői világba, ahol a nők még nem voltak a férfiakkal egyenrangúak, ahol még csipkeszoknyák súrolták a poros utakat és ahol a saját véleménye mellett kiálló Veront nagyvilági vénkisasszonynak hitték. Az írónő szuperképessége valószínűleg a hangulatteremtésben rejlik, ugyanis miközben olvastam, képzeletemben romantikus nők tucatjai alélnak el a jellemzések láttán. Mégsem nevezhetném tipikus női olvasmánynak, ugyanis a többieket (köztük engem is) a nőiesnek csak alig nevezhető főszereplő céltudatosságával és fanyar humorával tudott megfogni.

Ehhez képest A türkizkék hegedűnél az írónő Veron kimozdításával elhagyta a biztonságos fészket és ezzel a bensőségesség érzetét is – hiába turbózta fel a történet bonyolultságát és a helyszínek változatosságát, a könyv inkább tűnik fércmunkának, mint harmonikus egésznek. A sztori szerint ugyanis a főszereplő néhány ismerőse segítségével egy gyereket próbál megmenteni a tekintélyes külsejű és nőket bódító, magát vallásosnak beállító Szászi Barabás kezei közül; a budapesti és balatoni hajszák után azonban nemzetközi vizeken folytatódik az üldözés és kiderül, hogy nem csak egy kisfiú élete a tét. Katalin nagyon vékony jégen táncolt a történet tálalása közben - néha már szinte vártam, mikor megy a könyv Dan Brown-i szabadkőműveses-vallási fanatizmusos szintre (ami hálistennek nem történt meg).

Azonban a két legidegesítőbb dolog nem ez volt. Az egyik a könyv elején jelentkező modorosság, mely pár tucat oldal után szerencsére elsorvad. Volt, hogy a könyvesboltos asszonyka az eleinte megjelenő „mit művel maga az én drága gyermekemmel?”-ből átváltott „t’om-tán-aztat”-ba. Hogy a túlbonyolított körmondatokat ne is említsem, melyeknek végpontjához érve azt se tudtam, miből indultunk ki és most mi is van. Csak egy példa:

„Egy pillanatra sikerült belegabalyodnia az egyik hölgy hivalkodóan terjedelmes, súlyos uszályába, és amíg meglepő ügyességgel kikeveredett belőle (közben még arra is akadt érkezése, hogy foghíjas vigyorát az uszály tulajdonosára, az éleset sikkantó, tornyos frizurát, hamvas színésznőpalántára villantsa), megállapította, hogy üldözője jócskán lemaradt, nem utolsósorban azért, mert hivatalos személyként ügyelt a korzózó előkelőségek testi épségére, és nem volt mersze szó nélkül félrelökni a frakkos uraságokat és szívük habos-fodros hölgyeit, holott így lassan feladhatta a küzdelmet.” (20. o.) Huh.

A másik kivetnivalóm az előzőhöz kapcsolódóan az állandó zárójelezés, ami a sok információ adagolására lett bevezetve. Értem én, hogy Katalinnak hatalmas ismerete van a századelői monarchiában élő emberek hétköznapjairól, külsejéről, vagy más egyébről, azonban az ismeretek zárójelekbe gyömöszkölése nem édesíti az olvasást, hanem rendre megakadályozzák a folyamatot. Egyszerűbben többet lehetett volna elérni és nem lett volna annyi bukkanó.

De hogy ne csak szidjak, hanem nyújtsam is a félig-meddig megérdemelt nyalókát: az írónő ezúttal sem vesztette el a kissé fanyar és különc humorérzékét, ráadásul a szereplők nem követik a sztereotipizált figurák jellegzetességeit, így az egyik percről a másikra bármelyikükről kiderülhet olyasmi, amire tényleg senki sem gondolt. Úgyhogy a kis fenékre paskolások mellett reménykedem, hogy Katalin tanul a hibájából és a következő majd jobb lesz.

(5/10, Agave)

Palahniuk, a nagy csibész, korunk egyik megmondóembere ezúttal a horror mocskos és már jócskán letaposott talaján próbált szerencsét, bár önmagát ezúttal sem tagadta meg és továbbra sem rózsaszín unikornisokkal töltötte tele a könyvét. A Kísértettek marketingje szerint már több tucatnyian ájultak el a Zsigerek című novella felolvasóestjein és a számuk egyre csak nő. Ezek azonban csak adatok - az viszont sokkal jobban érdekelhet, mennyire képes meggyőzni a műfaj rajongóit és mennyire hiteles az oldalakon folyó vér.

Palahniuk, a jó szabó. Az alapszituáció nem is lehetne közhelyesebb: egy rakás fura ember, követve a tolókocsis öreget, elvonulnak az isten háta mögötti színházba, hogy rémtörténeteket meséljenek egymásnak. Rögtön bevillan a Frankenstein keletkezésének sztorija, ugye? Esetünkben is erről van szó: egy kis viktoriánus báj, egy kis Tíz kicsi néger és egy kis szürreális hintőpor – ennyiből és félkötetnyi értetlenkedésből áll az egész. Az önkéntes túszok ugyanis ahelyett, hogy életük fő művén dolgoznának, saját maguk és a többiek ellen fordulnak. Hogy minek? – ez a kérdés végig a levegőben lóg. Magyarázható egyrészt az író állandó heppjével, a fogyasztói társadalom és a különböző, fejlett országokban élő csoportok kritikájával. De az is lehet, hogy az egész csupán egy álom, tele meg nem válaszolt kérdéssel. A fene tudja. Tekintsünk el a logikus emberi viselkedéstől és vegyük az egész kötetet egy nagy cirkusznak.

Palahniuk, a rossz mesélő. Túl sokat akart belezsúfolni szűk ötszáz oldalba és emiatt minden kárát látta. A szereplők felszínesek és egyjellemzősek: egyeseket már a sztereotípiákat meglovagoló nevük elárul (Felvágott Nyelvű Bajtársnő, Anyatermészet), a többiekben azonban még lenne fantázia (Orgyilkos Séf, Hiányzó Láncszem), ha nem csak pár oldalt kaptak volna. A kötet alapkoncepciója ugyanis az, hogy mindenki elmeséli a sorsát meghatározó (rém)sztorit és mint modern Dekameron, eltöltik ezzel az időt. A pocsék alaptörténet így bővült ki összefüggéstelen novelláskötetté és ehhez adódott még a kidolgozatlan, de az összes közül a legértékesebb kisregény is – ugyanis Mrs. Clark, az öregember segédje háromszor is mesélt önmagáról.

Palahniuk, a manipulátor, ezúttal célt tévesztett. A kötetben levő, apró löketnyi fikázások nem elegek ahhoz, hogy felnyissák a szemünket és megváltoztassák az életcélunkat úgy, mint a Harcosok klubja tette. A Kísértettek leginkább egy megfáradt, önmagát agyonismétlő fikagép-író képét sejteti: hiába próbálta elhagyni a természetfeletti elemeket a horrornak csak alig nevezhető meséiből, hiányzik belőlük mindaz, ami Stephen King korai műveiben jelen van – a kapcsolat az olvasó és a sztori között. A katyvasz közt turkálva még az sem lehet eldönteni, mi a célja: egyszerű szórakoztatás, főhajtás a klasszikus horrorlegendák előtt avagy folytatása a már agyoncsépelt kritikai vonulatnak. Olvassunk inkább Grimm-meséket, azok után nem érezzük a korbácsnyomokat a hátsónkon.

(4/10, Cartaphilus, megjelent a K-F-n)

Megölték a világszép miskolci leányt pont akkor, amikor megtalálta a boldogságot. A gyilkos pedig még most is szabadon jár-kel. Hogy is lehet ez?

*Spoileres bejegyzés!*

A többi, korábban taglalt dokumentumregényhez képest A Labancz Anna gyilkosság nem az ügy folyományára helyezi a hangsúlyt, hanem az áldozat életére - akit legszívesebben egyszer megöleltem, másszor pofán csaptam volna. Hiszen egy magát állandóan tükörben bámuló, sekélyes és idegesítő kis kurváról van szó, még ha önmagát nem is tekinti annak - konkrétan nem értette, miért csak a szexre kell a férfiaknak, miközben tudatosan villogtatta a mellbimbóját a mélyen vágott felsőiből. Már csak a dörgölőzés hiányzott és helyben is vagyunk.

De pofán csaptam volna az orvosokat, amiért nem rögtön, hanem hosszú idő elteltével kezdtek neki az életmentésnek; a rendőröket és a barátait is, amekkora bakikat csináltak a helyszínen és a holttesten található nyomok "feltárásakor" - magyarul eltüntetésekor. No meg azt is, hogy pont emiatt a könyv miatt 2008-ban képesek voltak 5,5 millió forint (!) kártérítést ítélni a gyilkosnak, mert az író megnevezte a személyét, miközben nincs tökéletes bizonyítéka erre nézve (naná, mert eltoszták a rendőrök is).

A másik érzés akkor tört rám, amikor Anna azt mesélte, hogy -önhibáján kívül- az apja csak vele törődött a három gyerek közül és megpróbált rámászni - no akkor legszívesebben megöleltem volna. Mert ez életre szóló és a családjától elválasztó trauma lett számára.

Ez a kettősség a kötet megítélésekor is bennem maradt: hiába volt a regényben sok helyesírási és stilisztikai hiba (néhol még a kulcsszereplők nevei is el voltak tévesztve), imádtam az író állásfoglalását és szenvedélyes kirohanását, mely szerencsére csak a regény végén található, ugyanis így tűnik hitelesebbnek a "felvezető rész". Szerencsés a kihangsúlyozás, hogy ez egy regény, nem dokumentumregény, mert a -valószínűleg- fiktív elemek beleszövésével nemcsak életszerűvé és megfoghatóvá, hanem érzelem-dússá is vált a történet.

Mellesleg most már morbid szál is köt a történethez, ugyanis nap mint nap a tett helyszíne előtt megyek el. Ollé!

(7/10, ASPY Stúdió)

A kíváncsi fiatal kislány a nagy házban bolyong, furcsa zajokat hall, majd szürreális eseményeknek lesz tanúja - semmi újdonság Gaiman részéről, nem?

Már a Coraline-ben is olvastuk ezeket, ráadásul a Farkasok a falban fülszövege a történet felét jó előre lelövi (háromnegyedét, ha úgy vesszük). Különbségként csak azt lehet felmutatni, hogy az eddigi kiadványokkal ellentétben a Farkasok színtiszta képeskönyv - és csak ez menti meg az egészet.

Ha van mit bámulni és min ámulni, akkor azok az rajzok, melyeket (nagyon helyesen!) fényes, firkálhatatlan lapokra nyomtak. Dave McKean illusztrációt már A vadóc óta imádom, ugyanis a lecsiszolt, mégis részletgazdag és helyenként absztrakt képei tökéletesen illenek az olyan művekbe, amelyekről nem lehet eldönteni, hogy felnőtteknek, avagy kiskorúaknak szólnak-e. Bár a szintén Gaiman tollából kipattanó történet, a Temetők könyvvében levő, szimpla fekete rajzok kuszasága miatt még nem jött át a profizmusa, a Farkasoknál elég teret kapott a kibontakozásához. Egy oldalon belül akár többféle technikával is találkozhatunk, mivel az egyszerű, vonalas rajzok, a fényképezővel készült montázsok és a festmények által kapcsolódik össze a mesebeliség és a valódiság  - akár még egy felnőtt is hosszú perceken tudja bámulni az oldalakat (példának okáért itt vagyok én).

A Farkasok megjelenésével a szememben az író átlépett egy határt, ugyanis ez az első könyve, amiből végre kiderül, hogy gyerekeknek készült. Csak ezzel tudom magyarázni a szereplők kidolgozatlanságát és az író ötpercesnek tűnő, böffenésszerű meséjét. Bár ő maga is bevallotta, hogy a falakban lapuló farkasok ötlete a lányától jött, még mindig nem értem, hogyan vihették színpadra, hiszen egy ilyen rövidke, kidolgozatlan sztorit az illusztrációk nélkül akár halálra is lehetne ítélni. Emiatt pedig valószínűsíteni tudnám, hogy ha elhagyták volna az író nevét (és vonzatát), lehet, hogy a fiókba kerül a történet. Még a Grimm-mesékben is több fantáziát látok.

(6/10, Agave >Részlet a könyvből)

Megvolt a szombati képregényfesztivál, de nem is arról akarok beszélni, mennyire szervezetlen és belterjes volt az egész, mert egy kívülálló számára ez tökéletesen egyértelmű. Hanem inkább arról, hogy miért nem fog soha kikerülni a magyar képregény abból a gödörből, ahol most van.

Az történt ugyanis, hogy a rendezvényen osztották ki az Alfabéta-díjat, amelynek díjazottjairól egy elvileg független és kívülálló zsűri dönt (ismeretlen szempontok alapján). Ezzel semmi gond sincs és a végül megnevezésre került nyertesek személyét sem kérdőjelezném meg egyrészt azért, mert nem is olvastam a nyertes pályaműveket, másrészt semmi előnyöm sem lenne abban, ha egyik vagy másik képregényrajzoló nyerje meg a díjat. Mondhatni leszarom, kinek adták. Szebben is kifejezhetném magam, de egyrészt nem tartozom a belterjes képregényes közösséghez, hogy a másik seggét nyalhassam, másrészt inkább a külhoni rajzolók munkáit helyezem előtérbe. De ekkora lehetőséget kihagyni, miszerint díjazzák azt a képregényt, ami még az Esterházy-műveknél is nagyobb figyelmet kapott, gyűszűnyi agyat sem feltételez.

Konkrétan a Lencsilányról van szó (a blogon is olvashattatok már róla), a kívülről depressziós emósnak látszó, igazából imádnivaló és később akár még kultikus nagyságba is emelkedő figuráról, Lakatos István képregényéről. Ha létezik képregény, ami reakciót váltott ki az emberekből, akkor ez az - vagy imádták, vagy utálták, de senki sem ment el mellette szó nélkül - ez pedig a lehető legjobb reakció, ami művet érintheti. Tucatszámra jelentek meg róla netes videók, interjúk, recenziók, hogy a médiában (újságokban, rádióban és televízióban) megjelent beszámolókat ne is említsem. Még az Elle, az egyik legismertebb női magazin is Lakatossal foglalkozott, pedig nem mondhatnánk a rajzolót valami divatos fickónak. Ő lett a híd a belterjes magyar- és a populárisabb, kommersz képregény (-művészet) között.

Egy ilyen hihetetlenül hatalmas fogadtatás után (mely valljuk be, hogy páratlan, hiszen ilyen a hazai képregényes fronton talán még nem is akadt) pedig elvették Lakatostól az esélyt, hogy megkapja azt a porfogót, melynek eszmei értéke és a benne rejlő lehetőségei nagyobbak, mint a tényleges értéke. Valószínűsítem, hogy annyi indok húzódik a háttérben, hogy csakazértse. Nehogy már egy ismert és sok lehetőséget magában rejtő képregény kapja meg, mit képzeltek! Lakatos talán még tudná is kamatoztatni az ismertségét (példa erre az elmúlt egy év, fent felsorolt termése) mind a saját, mind a hazai képregények érdekében. De csakazértse - jó magyar mentalitáshoz hűen.

Azonban ha ezek után valamelyik kiöregedett, por-hintette eszméit nyomatékosítani kívánó képregényes verni fogja a mellét, miszerint a magyar képregény haldoklik és nincs lehetőség ahhoz hogy feltámasszuk, hát menjen a picsába. Itt volt egy apró lehetőség a k. kultúra jobbá és népszerűbbé tételéhez, de sikerült nekik elcseszniük. Nem is kicsit, nagyon.

És most hagyjuk a parlagon heverni azt a tényt, hogy kapcsolatban állok Lakatossal, vagy hogy részrehajló lennék - ugyanis nem kortes beszédet akartam tartani, pusztán kifejtettem a véleményem. Egyet azon tucatnyiak közül, akik neki drukkoltunk. De ha ilyenek vagytok, hát ott sírjatok majd, ahol senki se lát.

Nehéz dolga lehet Richard Thompsonnak, aki a Zsákutca című képregény-sorozatával próbálja bevenni hazánkat, mivel kétségtelen, hogy a messzi földön híres Kázmér és Huba-történetek nyomába senki sem érhet. A laikusok szemében Thompson képregényei a fiatalkorú szereplők és a külvárosi környezet miatt leginkább Watterson figuráinak másolatának tűnnek, azonban a látszat ezúttal is csal: ha Watterson a képregénysztripek királya, akkor Thompson a kifinomultság hercege.

A könyv alaptörténete első pillantásra egy jól bevált recept alapján készült: a kisváros szolgáltatja a változatos szituációkat, a karakterességtől mentes átlagcsalád helyébe bárki bele tudja élni magát és a sok szereplő által jellemek tucatjait ismerhetjük meg. Azonban kell egy bizonyos fokú zsenialitás (vagy megfelelő ihletforrás) ahhoz, hogy a képsorok hitelesek és változatosak legyenek – Thompson pedig megállta a helyét, legyen szó a szerelme után induló óvodai hörcsög kalandjairól, vagy a négyévesek dacos kíváncsiságáról.

Aliz, a minden lében kanál, kíváncsi óvodás mellett sosem unalmas az élet, főleg ha összeáll a kis barátaival, a partiszemöldökű gézengúzzal, Bennel és a szürreális fantáziájú Bécivel. Játék nem marad szárazon és óvoda sem egyben, ha kitalálnak valamit - utánozhatatlan hiszti az áruházban, állandó birtoklási vágy és örökös csintalanság uralkodik Zsákutca kicsikkel övezett részében. A legzseniálisabb szereplőt azonban korántsem a kiegyensúlyozott lelkű óvodások közt kell keresni: Aliz bátyja Peti, a képregényimádó, depresszióra és hipochondriára hajlamos, magának való kisiskolás az abszurditás és a fekete humor kifogástalan megtestesítője. Az óvodások naivitása az ő kifordított gondolkodásában lelt táptalajra és így a humornak egy olyan sötét és szürreális változata jött létre, amellyel az egész közösségének legkarakteresebb figurájává vált – később akár még kultikus nagyságúvá is nőheti ki magát.

A Kázmér és Hubához képest nincsenek mesterségesnek ható elmélkedések a világ és az emberek sorsáról, nincsenek politikai, gazdasági és kulturális utalások, melyek inkább tükrözik a rajzoló véleményét, mint egy kisgyerek tapasztalatait - csak őszinteség, báj és kellemes humor található az oldalakon. Bár kisebb az esélye, hogy a Zsákutcán hasunkat fogva felröhögjünk és az első oldalakon még érezhető Thompson szárnypróbálgatása, a képsorok pörgésével egyre közelibbnek érezzük a szereplőket. Nem csoda, hogy az amerikai magazinok kapkodnak a hetente megjelenő képsorok publikálása után, ugyanis az egyedisége és a furcsa szemszöge bárkit könnyen a rajongójává tesz.

A kötet másik erőssége a színvilága - lenne, ha színesben nyomtatták volna ki a vízfestékkel készített ábrákat. Emiatt azonban hiába emelte ki az előszóban Watterson a képek gyönyörűségét, azokból semmit sem tapasztalunk és kénytelenek leszünk utánajárni a neten keringő, eredeti képsoroknak, ugyanis a fekete-fehér, klasszikus sztripek mellett Thompson zseniálisan bánik a kissé fakó árnyalatú színekkel és a szálkás vonalakkal is. A kötet egyik titka éppen ebben rejtőzik, ezért remélem, hogy a második részben (melynek hazai megjelenésében erősen bízom) ezt a hiányosságot legalább a képek egy részénél kiküszöbölik majd. Addig pedig, legalább Peti kedvéért érdemes a kötetbe belekukkantani, majd elmerülni.

(7/10, Vad Virágok, megjelent a K-F-n)

Külföldön még a második évadját sem kezdték el forgatni, máris sikersorozatként írták le a Walking Dead sorozatadaptációját. Itthon a lehető legnagyobb érdeklődés és kíváncsiság övezi a szombati képregényfesztiválon is kapható első részt. Bár a hét éves képregénysorozat csak most ért hazánkba, a továbbiakban az első kötet alapján utánajártunk, mi lehet a titka a népszerűségének. Az már biztos, hogy nem a zombik.

Aki éppen csak belelapoz a Holtidőbe, leginkább csak az elcsépelt zombi-képregény címkét ragaszthatja rá. Teljesen jogosan, mivel a vámpírok túlzott elszaporodásához hasonlóan az utóbbi években úgy tűnhetett, hogy az élőhalottak lesznek az új „divatmutánsok” - bár a témában már szinte lehetetlen újat mutatni. Ezúttal azonban a sírjukból kikelt, foszlott térdkalácsú lények csak eszközként szolgálnak a posztapokaliptikus világ bemutatásához és a szereplők jellemfejlődéséhez. Mondhatni, élettelen tárgyak csupán, a megváltozott világ elmaradhatatlan kellékei – ezek után hagyjuk is figyelmen kívül őket.

Az alaptörténet szerint a jóképű, kisvárosi rendőrt az egyik bevetése alkalmával egy jól célzott golyó kómába röpíti – és ezennel oda is a tipikus sebezhetetlen jófiú, a „mindenki kedvence” szereplő alakja. Miután Rick felébred a kórházi szobájában, némi folyosón való császkálás után rá kell döbbennie, hogy világát ellepték az élőhalottak. Az ilyenkor felmerülő kérdések tisztázása, miszerint mi is történt valójában, hol a katonaság, egyáltalán létezik-e még a törvények által irányítható ország, későbbre halasztódnak. Ricknek nincsenek világmegváltó tervei, csak a létfenntartásra vonatkozó törekvései és ugyanúgy viselkedik, mint valószínűleg mi tennénk egy hasonló helyzetben. A szupermenkedés és a fülszöveg sejtette társadalomkritikai vonal ezúttal elmarad; helyüket a hihetőség és a rendőr útja során előbukkanó, szimpatikus átlagemberek egy csoportja veszi át. És bár a kötet harmadáig kiszámíthatóan csurog a sztori, biztosan állíthatom, hogy utána száj nem marad szárazon.

Nem csoda, hogy az író, Robert Kirkman elhatárolódik attól, hogy szimpla zombisztoriként jellemezze a Walking Dead-et, mivel ha csak agyatlan hentelésből állna, maximum két rész után lehúzhatták volna a rolót. A sorozat sokkal inkább a dráma és a jellemfejlődés modernkori ötvözete: egyesül benne Az út kilátástalansága, a Lost kitalálhatatlan sztorija (most tekintsünk el az utolsó epizódoktól) és a mindennapjaink hitelessége. A szereplői egyáltalán nem eldobhatóak és az olvasó képes egyfolytában azért izgulni, nehogy áldozatul essenek a mindenhol jelen levő élőhalottaknak.

A rekordsebességgel bekövetkező szimpatizálás a képregény elején valószínűleg főleg Tony Moore rajzainak hatására jön létre. Ha létezik olyan rajzolt világ, ami beszippantja az olvasót és nem engedi el, a Holtidőé olyan. Ahhoz képest, hogy a szürketónusú panelek a világ sivárságát és a jövő kiszámíthatatlanságát hivatottak hangsúlyozni, az ábrák egyedi módon ötvözik a realista és a rajzfilmszerű ábrázolást. A holtak agytekervényeibe otthont verő férgek és a lepusztult táj éles ellentétet alkotnak a szereplők néhol túlhangsúlyozott arckifejezéseivel. Hiába összeegyeztethetetlen elvileg a két stílus, ezúttal olyan egyveleget alkotnak, ami csak a második kötetben szakad szét – ugyanis Tony Moore-nak túlvállalta önmagát és kénytelen volt átadni a stafétabotot Charlie Adlard-nak, akinek árnyékközpontú és szikár stílusával sikerült kiölnie az első részre jellemző bájosságot.

Hogy korai-e az ítélet a második részt illetően, hamarosan kiderül, ugyanis ha hihetünk a pletykáknak, a kiadó nemsokára megörvendeztet minket vele. Addig is gyönyörködjünk a Holtidőben, ugyanis ez az a képregény, ami bebizonyítja, hogy van élet a zombin túl is - no meg hogy még bőven akad napjainkban is egyediség.

(9/10 - Kepregeny.hu - megjelent a K-F-n)

A létező leghalkabb módon jelent meg az Egmont kiadótól a sokak által várt Lenore-kötet. A "cuki halott kislány" kalandjait hazánkban eddig csak a belőlük készült videók által ismerhették, de most már a képregénysorozat legelső, Roman Dirge szárnypróbálgatásait tartalmazó része által bárki hazaviheti a kultfigura bájos gyilkosságainak meséjét.

Merthogy öldöklésből akad bőven. Mint a South Park-sorozat részeinél, a Lenore-sztorik végén is mindig számítani kell arra, hogy valaki (vagy esetenként valami) meghal - legyen az egy nyuszika, aranyos hörcsög, kriptaszökevény, vagy magányos kannibál, a halált már nem lehet olyan komolyan venni. A könyvben pedig amennyire magas a halálozások száma, annyira változatosak a halálnemek. Csakhogy a véres trancsírozás leginkább öncélú időtöltésnek tűnik, ugyanis soha nem kapunk magyarázatot arra, miért adta a rajzoló fő figurájának, Lenore kezébe a kést, vagy miért érzett késztetést, hogy gyilkoljon. De valószínű hogy ez csak a későbbiekben derül ki, azonban addig leginkább Dirge abszurd agytekervény-böffentéseinek tűnnek a sztorik.

A kötet egységét és a történeteket ugyanúgy lehetne jellemezni: rövid, koncepció nélküli és kidolgozatlan. A 64 oldalon húsz, egymástól független sztori és sok egész oldalas ábra található. Bár már a videók kivitelezése is hagy némi kívánnivalót maga után, a mozgóképekben sokkal elviselhetőbb az a minimalista, pár vonalból álló és a finomkodó részleteket elhagyó ábrázolás, ami egy könyvnél már zavaró. Ugyanígy pár kockányi groteszk humor és a vég nélküli vérontás sem tudja velünk feledtetni a kötet céltalanságát, mert a történetek inkább hasonlítanak Tim Burton Rímbörtönének gondolatfoszlányaira, mint egyedi alkotásokra. A Kokik hiába van zsúfolásig tömve furcsa lényekkel és néhol még mesevégi tanulsággal is, hiányérzetet hagy az olvasóban - ezt pedig csak fokozzák azok a részek, ahol a videókból ismert sztorik (például a Kis balerina) olvashatók szinte ugyanabban a körítésben. (Bár tény, hogy előbb jelentek meg a képregények és utána a videók, véleményem szerint hazánkban a legtöbb rajongó általában fordított sorrendben ismeri meg Lenore kalandjait)

De egy sorozat indulását el kell valahol kezdeni - a groteszk lények birodalma pedig jó táptalaj mindezekhez. Díjazom a kiadó merészségét, hogy bele mertek vágni a sorozatba és csak reménykedni tudok Dirge kijelentésében, miszerint "minden fontos szereplőnek el kellett indulnia valahogy - na, ez itt az a bizonyos kezdet." Innen már csak felfelé vezethet az út, csak egyre vigyázzunk: a könyv gyerek kezébe ne kerüljön! Nem kicsiknek való cukiságok ezek, az már igaz.

(5/10, Egmont)

Amilyen nagy lelkesedéssel várják a soron következő Stephen King-kötetet, akkora csalódás érheti az olvasót a könyv elfogyasztása után. Nem is érdemes nagy elvárásokkal belekezdeni King ötödik, elbeszéléseit tartalmazó gyűjteményébe. És hiába a borító majd’ felét elfoglaló író neve, sajnos már csak a megszokás miatt figyelünk fel rá - az ízületekig ható félelem ezúttal is hiányzik.

Sokan mondják, hogy Stephen King, a horror királya már nem ír olyan jól, mint anno. Tény, hogy az utóbbi években az emberek félelmei helyett inkább az érzéseit helyezte a középpontba, és hogy a drogos és alkoholista korszakában alkotta meg a legemlékezetesebb horror-történeteit, de ezek nem vonják maguk után, hogy kiherélődött volna. Hiszen az érzelmekkel is lehet olyan jól zsonglőrködni, mint a legsötétebb gondolatainkkal.

Az általam csak csöpögős és kommersz King-ciklusnak nevezett szakasz terméke a Napnyugta után is. Ha ez a kötet olyan olvasó kezébe kerülne, aki még egy művet sem olvasott a Nagy és Híres Írótól (bár ez felettébb lehetetlennek tűnik), olyan egyszerű történetecskéket látna, amelyeket teljes egészében a szomorúság hat át. A hangsúly mindegyiknél a lelki szenvedésen van: a kisbaba elvesztése, a férj megcsalása, a kényszerbetegség mind-mind olyan ötlet, amely köré bármelyik szépirodalmi író könnyen történetet tudna kanyarintani. Azonban King történetfűzésének egyik jellemzője az, hogy megpróbálja az elképzelhető élethelyzetet egy kis szürrealitással fokozni. Így kerül A mézeskalács lányban a babáját sirató nő egy sorozatgyilkos fogságába és így lesz az N-ben a pszichiátert felkereső kényszerbeteg a világ rendjét kézben tartó álisten.

Bár az elbeszéléseket csak egyenként, önmagukban érdemes olvasni, egy rövid idő elteltével szinte biztos, hogy nem fogunk visszaemlékezni rájuk. Ahhoz képest, hogy az író a rémtörténetek helyett ezúttal az érzelmekre helyezte a hangsúlyt, a szereplők kidolgozatlanok, felszínesek és csak egy-két vonásuk van kiemelve. Ráadásul felhagyott a leghatásosabb eszközével: azzal, hogy a cselekmény végét nyitva hagyja és a folytatást az olvasó fantáziájára bízza – így előre tudjuk, mi fog történni az elejétől a végéig. A történetekre pedig nem is érdemes szót pazarolni, mivel mindegyiket láthattuk már máshol is: A pokol macskáját az Állattemetőben, a kötelékeitől szabaduló asszonyt pedig a Bilincsben, hogy csak néhányat említsek. Hiába van mindegyik történet stratégiai pontján elhelyezve pár random hulla, ha csak szánalmat érzünk irántuk – teljesen felesleges volt a haláluk.

Hamarabb lehet rásütni a Napnyugta utánra, hogy jól szervezett marketingfogás, mint eredeti alkotás, ugyanis a benne szereplő írások többsége egy antológia megszerkesztése után jelentkező ihlet eredménye. King hiába zsonglőrködik a marionett-bábuival, az elbeszélések hiába csak nyomokban tartalmaznak mérget, nem többek kidolgozatlan, felejthető, papírra hányt gondolatfoszlányoknál. Ha az író célja tényleg annyi volt, amennyit a bevezetőben taglalt, azaz hogy elüssük az időt az olvasással, megtörtént. De ne várjuk a bummot: ahol a gyutacs eltűnt, a lőpor pedig vizes, ott még a csoda sem segíthet.

(4/10, Európa, megjelent a Kötve-fűzvén)

Kezdetben vala a könyv. Később jövén a kétrészes társa. Hogy a manapság oly’ divatos trilógiákat már nem is említsük. Azonban a legújabb, Németországban nagy sikert aratott izgi tinikrimi-sorozat viszont lehet, hogy tíz résznél is tovább fog tartani – és állítólag mindegyik részre jut olyan akció, ami le tudja kötni a tinédddzserlányokat.

Mädchenthriller-ként, azaz kifejezetten tinilányoknak tálalt borzongatós kötetként reklámozzák német földön Krystyna Kuhn monumentális sorozatát, melynek első része, A játék nemrég jelent meg hazánkban. Az alaptörténet szerint Julia és Robert, a testvérpár a szinte a világ végén, a Sziklás-hegység egyik eldugott zugában levő, kifejezetten az elitgyerekeknek szánt főiskolájába kerülnek, felejteni és új életet kezdeni. Jól sejtjük: valami borzalmas történhetett a családjukkal. De annyi információt nem kapunk, hogy tudjuk, mit tettek tavaly nyáron, így holttesteken, gyanús tekinteteken és nyálasan csöpögős részeken kell átverekednünk magunkat ahhoz, hogy megtudjuk a múltban történt Rémségeket, Amik Borzasztóak Lehettek.

Érdemes már az elején tisztázni a dolgokat - kezdjük egy kis számolással. A sorozat első évadjának a neve A völgy, és ennek az első része A játék. Ugyanis mint a filmsorozatoknál szokás, egy évad több részt szokott magába ölelni. A hírek szerint mindegyik évadban négy rész lesz és háromhavonta kaphatjuk kézhez a következő részt; mindegyik évad pedig egy tanévet fog felölelni a főiskola életéből. Bár Németországban még csak februárban jelent meg az első évad negyedik része, ha jól számolom, legalább tizenhat részre kell számítani. Ugyanis Amerikában egy átlagos főiskola négy évből, azaz a kötetek esetében négy évadból fog állni. Enyhén szólva félelmetesen hangzik, ha így belegondolunk.

No de az első részben, A játékban még nagyon az elején járunk a történetnek: az abszolút főszereplő, Julia még nem tudja eldönteni, melyik ismerősében bízzon és kinek árulja el a spekulációit. Ugyanis az elsőéveseknek szervezett illegális bulin az öccse, Robert elmondása szerint látott egy kék hajú lányt beleugorni a jéghideg vízbe. Csakhogy senki sem hisz neki – azzal szemben, hogy a baráti társaságban egy kopasz és egy narancssárga melíros lány is van, ráadásul mindenki tudja, hogy a völgyben gonosz dolgok is történtek. Ez az első logikai hiba, mert akad még bőven. Például hogy láthatta a kivilágítatlan területen, sötét, felhős éjszaka még a lány fürdőruhájának színét is? És hol volt a helikopterrel az iskolához kivonuló rendőrség akkor, amikor a baráti társaság rábukkant az iskolatársuk tetemére?

De ha résnyire nyitott szemmel átsiklunk az amúgy gerendanagyságú logikai bakik fölött, kézhez kapunk egy Izgalmasnak és Kiszámíthatatlannak szánt, amúgy túlspilázott és egyszerű tinihorrort. Julia az első oldaltól kezdve, még az egymás mellett álló fenyőfákban is csak az ijesztőt látja, és hiába nevezi magát mindenki kedvencének, az idő javarészében titkolózik és bizalmatlan a többiekkel szemben. Amúgy a többi szereplővel sem lehet azonosulni, főleg miután folyamatosan hangsúlyozzák felsőbbrendűségüket. Ez az érzés köszön vissza a fordításban is, ugyanis sok helyen nincs is magyarra lefordítva a college és a valley és elszórva találkozhatunk yeah-ekkel és hi-okkal is. A neveken kívül azért ezeket illett volna lefordítani magyarra.

Az egyetlen piros pontot a sorozat külföldi marketingese kapja, aki nem átallott az iskolának honlapot, a főbb szereplőknek pedig twitter-oldalt csinálni. De ha a többi rész sem kerül szerkesztő kezébe, pont olyan lesz, mint egy kiszámítható tinihorror, csak sikoltozás és baltás gyilkos nélkül. Előre várom, hogy az egyfolytában együtt lógó nem-is-baráti társaságból melyik kölyök fog meghalni leghamarabb. Nyáháhá.

(a komolytalan hangnem legfőbb oka az, hogy nem lehet komolyan venni a könyvet. 3/10, eMentor, megjelent a Kötve-fűzvén)

Ha létezik olyan, hogy tökéletes történet, akkor a Blankets az. Aki beleolvasott már a blogba, az hamar rájöhetett arra, hogy egyáltalán nem szeretem a szerelmes történeteket – ezúttal viszont az alacsony tűréshatárom és racionalitásom sem tud belekötni egy olyan sztoriba, ami nem mentes a szeretettől, szomorúságtól és mókától sem. Megtaláltam a legújabb kedvencemet.

Aki nem retten el a könyv vastagságától (bár 600 oldalas és elég vaskos a képregényes kötet, nincs benne olyan sok szöveg), az húsz oldal után biztosan beleszeret. Nem azért, mert olyan hitelesek a rajzok, hanem az ember egyrészt elég hamar megérzi azt, ha valami szívből jön – a Blankets pedig ízig-vérig abból származik. Craig Thompson a saját, ifjúkori élményeit örökítette meg a papíron: hogyan csúfolták az iskolában, miért nem volt egy barátja sem és miért választotta a vallásosságot és a rajzolást a magány ellen, illetve hogyan talált rá legelső szerelmére. Tökéletes téli rege ez, mivel a legnagyobb része télen játszódik – amikor Craig és öccse, a kis idegesítő Phil majd’ megfagy otthon a közös ágyban, ezért összebújnak és egymást melegítik; mikor az ifjú barátnője álmát őrzi és szeretettel tekint rá és odakint csak halkan esik a hó. De az a legfőbb erénye, hogy mindezt nyál nélkül tálalja, ami manapság ritkaságszámba megy. Egy hatásvadász elem sincs a könyvben, erőltetettség, belemagyarázás nélküli az egész; csak csupasz tények vannak és a szimpatikus Craig.

Kicsit félrevezető, hogy eddig a szerelmes szálat említem, ugyanis mindenki arra kapja fel a fejét, amire éppen fogékonyabb: hitelesen mutatja be mind a visszataszító iskolai hangulatot, az útját kereső fiút; a tipikus amerikai, múltszázadvégi társadalmat, mind a vaskalapos egyházi közösséget. Bár van egy kis vallásos felhangja a történetnek, egyáltalán nem téríteni szeretne, csak éppúgy a fiúhoz tartozik, mint a gyávasága, vagy a szeretetéhsége.

Ismét bebizonyul, hogy a képregény nem csak a gyerekeknek szól: míg a mondatok szavakba öntik Craig gondolatait, addig a szálkás rajzok hűen tükrözik a hangulatot, vagy az arcok és érzések legapróbb változásait is. Egy szemöldök-rándulás, egy ajakbiggyesztés és már látjuk is, mit gondol, hogyan viselkedik az adott szereplő – pedig csak egy vonalról van szó, nem pedig fényképről, vagy festményről. A kisfiúk fölé magasodó, üvöltő apa; a perverz hajlamú bébicsősz mind-mind a Craiget körülvevő világ és az őt alakító tényezők közé tartozik. Az pedig, hogy önmagát legtöbbször csak elnagyolt, esetlen, betegesen vékony alakként ábrázolta, megmutatja, mennyire szerény és szerethető figura (ez leginkább az istennőként imádott barátnője tökéletes és gyönyörű arca, a rá felnéző testtartása mellett látszódik).

Az angol nyelvű történet pedig egyáltalán nem nehéz. Csak pár szónak kell utánanézni a szótárban ahhoz, hogy tökéletesen megértsük a történetet. Bár ha csak a rajzokat nézzük, akár azok által is könnyedén átjönnek az érzések, amit a művész az adott pillanatban érzett, úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Hogy minden könyvespolcon ott kéne lennie, az is biztos. Annak, aki szereti a szeretetet és az őszinteséget, alapmű.

(Cikkajánló a könyvről a Fele se firkán - sokkal jobban összefoglalta és tele van olyan gondolatokkal, amiket én kihagytam. A képek is onnan származnak)

(9/10, Top Shelf Productions)

Hogyan lehet nyugodt a lelkiismerete annak, aki gyerekeknek szóló könyveinek élére egy túlvilágról érkezett, párbajban elhunyt szellemet tett? A barátságos, de elcukisodott Casperhez képest Alexandra Fischer-Hunold kísértete, Sódervári Sherlock báró mellett a fiatal olvasóknak bizony izgalmas, és néhol ijesztő élményben lehet részük – csak merjék végigolvasni, ugyanis a földalatti alagutak és a nyikorgó padlódeszkák könnyen lehet, hogy rémálmok okozói lesznek.

A 17. századból érkezett kísértet bizony nem viccel: ha kell, borzalmas dolgokat susog az ellensége fülébe, vagy különböző szitkokkal illeti. Még szerencse, hogy a sorozatban a báró elviselhetőbb oldalát domborították ki, ugyanis ha nem lennének erőszakmentesek a jelenetek, akár még egy vérfagyasztó história is kikerekedhetett volna. Így azonban Laura és Maxi számára kezdetét veszi az átlag-bűnügyi regényeket megszégyenítő, több évszázados titkok felfedezése.

A két gyerek a család költözése révén került a vidéki kastélyba, amelynek titkos folyosói és eldugott zugai által könnyen eltévedhet az ember. Az egyik éjszaka a kíváncsiságáról híres Laura pislákoló fényt vesz észre a könyvtárszobában, majd miután csatlakozik hozzá okostóni öccse, Maxi, együtt indulnak felfedezni a világosság okát. Egy véletlen folytán derül ki, hogy a ház több mint háromszáz éve elhunyt szelleme, Sódervári Sherlock volt az. A báró azonban feltehetően addig nem fog békében nyugodni, amíg meg nem oldják az élete során megoldatlanul maradt bűnügyeket – pedig már igazán szeretne eltávozni a világunkból.

A külföldön már hét kötetet megért sikersorozat első részében, a Kincsvadász kísértetben a kis csapat egy eltűnt gyémánt nyomára próbálnak bukkanni, míg a másodikban, a Szörnyűséges születésnapban egy gyilkos kilétét próbálják felfedni. A furcsaság nem is a történetekben, vagy a szellem jelenlétében van, hiszen a parókás, arisztokrata származása miatt kicsit lenéző, amúgy idegesítő és sokszor haszontalan kísértetet hamar meg lehet szokni. A testvérpárhoz hasonló, a gondolkozást és tettre készséget kombináló párossal pedig biztos találkoztunk már. És bár a sztori hitelessége erősen inog akkor, amikor Sherlock a szilárd testekre jellemző tetteket hajt végre, a legtöbb furcsaság a kötetek nyelvezetében van.

Az írónő feltehetően a gyerekekkel való azonosulás és a szókészlet bővítése miatt használ két, elég szélsőséges nyelvezetet. Egyrészt ott a gyerekek kezdetben különlegesnek látszó („fantasztikó!”), később elszlengesedő („tök elvarázsol”, „ezerrel”) szóhasználata, ami sokkal erőltetettebbnek hat a szellem életkorával magyarázható, választékos kifejezéseivel szemben. A leíró részeknél használt, kezdetben modoros („a telehold tuti betündökölt”), helyenként bájos („ódonságos kötet”) szókapcsolatok a második kötet végére viszont egészen tűrhetővé váltak. A színvonal fejét a fordító, Tandori Dezső tartja a víz felett, aki az idegesítő kifejezéseket ellensúlyozni képes a kikukucskáló és kétségtelenül bravúros nyelvi játékaival.

Hiába felszínesek a szereplők, a történet képes a gyermeki kíváncsiságú felnőtteket is elbűvölni. Karsten Teich illusztrációi pedig csak fokozzák a hangulatot – csak azt sajnálom, hogy az első kötet ceruzarajzai a második részre elnagyolttá, ziláltabbá váltak. De hogy a 11-13 éves kiskamaszoknak (már amelyik még szereti a könyveket) tetszeni fognak a nyomozások, az biztos.

(1. rész 6/10, 2. rész 5/10, Scolar, megjelent a Kötve-fűzvén)

Akik a FaceBookon követik az oldalt, hamarabb is olvashatták: már a második születésnapját ünnepelheti ez a blog. Ugyanis két éve, február 21-én untam meg, hogy a vizsgaidőszak végén maximum az időjárás hoz változást az életembe és a könyvekhez fordultam.

De most nem lesz szónoklat, nem lesz pezsgőbontás, maximum halk, vodkás-uborkás pertu. Mint az oroszokhoz illik. Érdemesebb inkább megnézni a vadonatúj blogkülsőt, amit egyik kedvenc képregényrajzolóm, a miskolci származású és bögyös-faros nőalakjairól (is) ismert Tondora Judit készített, direkt a Bibliotékára (itt olvasható róla egy nagyon jó cikk). Teljesen véletlen egybeesés, hogy Juditnak is éppen ma van a születésnapja - így két ok is van az ünneplésre. Ezúton is boldog születésnapot és még sok dögös csajos képet kívánok neki!

A kislányos, SzuperApus külsőt felváltotta a Pin-up csaj, már megint. A jövő évi kiszemeltem már meg is van, de addig is, élvezzük legalább egy éven keresztül a lábak és fenék csábos formáit.

Ha az író ijesztgetni akar, a legegyszerűbb egy borzalmas külsejű teremtményhez nyúlnia. Minél több pengeéles foga van a lénynek, minél halkabban képes osonni a sötétben, minél véresebb halált hal az áldozat, annál jobban félünk tőle. Ehhez képest Patrick Süskind csak egy szürke galambbal riogatja főhősét és rajta keresztül az olvasót – és a titka egyáltalán nem az agyarak számában rejtőzik.

Jonathan Noel ötvenhárom éves biztonsági őr. Nem küzd senki figyelméért, nem csinál semmi undorítót, egyszerűen csak éli a saját kis életét. Nála egyszerűbb regényalakot rég láthattunk – legfőbb célja, hogy minél nagyobb békességben és a zavaró pillantásoktól távol tengesse a napjait. A kiszámíthatóság a mindene, abban rejlik a biztonsága. A magányában azonban furcsa gondolkodást sajátított el – példa erre a professzionális szintre fejlesztett hallása, amellyel könnyen ki tudja deríteni, hogy a szobájától nem messze levő vécé felé ki tart, nehogy összefusson vele útközben.

Unalmas életének rendje azonban egy nap felborul. Amikor épp a klotyóhoz indul, az ajtaja előtt egy undorító lényre lel – egy galambra. Mint rossz ómen, mint a káosz és anarchia megtestesült jelképe gubbaszt a lábtörlőn és mered visszataszító szemével Jonathanra. A férfi addigi, kiszámítható élete romokban hever, így kénytelen kilépni a magányából és segítséget kérni a környezetében élőktől, ha nem akar teljesen megőrülni.

Ha kívülről nézzük a történetet, inkább viccesnek, mint ijesztőnek hat. Egy galambtól beparázott, meglett férfi a nyár közepén képes csizmát és kabátot húzni és esernyővel védekezni kifelé menet csak azért, hogy nehogy a közelébe kerüljön a madár. Ezt az érzést csak tovább erősíti Jonathan későbbi pánikja, amikor elszakad a nadrágja, vagy amikor a bankban, munka közben kénytelen nekidőlni a falnak – márpedig ez korábban elképzelhetetlen volt számára. Első látásra a szélsőségekig kifigurázott modern aszkéta meséjét olvashatjuk.

De ha jobban belemélyedünk a történetbe, Süskind tárgyilagos, mégis harmonikus írásmódjának köszönhetően átérezzük Jonathan szenvedését és kétségbeesését. Hogy ezt az érzést a gyerekkorában történt háború, családtagjainak eltűnése okozza, esetleg más áll a háttérben, az olvasóra van bízva. Mint ahogy az is, miként értelmezi a kisregényt: társadalomkritikának, szürreális olvasmánynak, vagy csak humoros mesének. Zavarba ejtő, hogy mennyi minden látható bele a száztizenhat oldalba, bár eleinte úgy tűnik, hogy a mellékszálak szentimentális kitérők csupán. A galamb éppúgy szólhat az emberek elállatiasodásának undoráról, mint az elszigeteltség helytelenítéséről, pedig csak egy középkorú úr egyetlen napját meséli el.

A kópé Süskind a Sommer úr történetéhez hasonlóan ismét egy soha el nem csépelhető, mégis hatásos trükköt mutatott be: leírt egy viszonylag egyszerű történetet, amibe mindenki azt lát bele, amit akar. Hiába nagy betűkkel szedett, rövidke könyvecske ez, tökéletesen alkalmas a többszöri olvasásra.

(7/10, Partvonal, megjelent a Kötve-fűzvén)

Stephen King a horror koronázatlan királya. Lehet bírálni, lehet fikázni, ez viszont tény marad a hihetetlen termékenysége és néhol ingadozó minőségű írásai dacára is. Mindegyik könyvében ott a félelem: félelem a csatorna alatt bújó vérszomjas bohóctól, félelem a gyermek elvesztésétől, félelem a haláltól. Nem csoda, hogy sokan azért támadják le még ma is Kinget, hogy megtudják, milyen gyermekkori trauma vezetett a rémisztő írásaihoz. Lisa Rogak nemcsak ennek járt utána, hanem minden olyan dolognak, ami egy rajongó fantáziáját piszkálhatja.

Az első, fontos instrukció annak, aki kezébe veszi a Kísértetszívet: vegye le az őrült rajongó szemüvegét, amivel King holmi természetfeletti lénynek tűnhet. A második: az írót mostantól hívjuk Steve-nek – úgy, ahogy ő is kedveli. Ezzel a két lépéssel máris nagy utat tettünk meg, mivel Steve utálja, ha hírességnek bélyegzik és akként is kezelik, hiszen ő egy teljesen átlagos férfi, aki imád olvasni és szenvedélye az írás. Ehhez képest a legtöbben csak azt tudják tőle kérdezni, mikor jön a következő történet, vagy hogy honnan jött az ihlet. De vegyük észre, hogy egy ember, főként egy író nem csak ebből áll – ebben próbál segíteni a könyv.

Ritka az olyan életrajz, amely nem vitrinbe állítva, az untató életrajzi adatokat elhagyva, anekdoták és érdekességek által próbálja közelebb hozni a bemutatott személyt. Lisa Rogaknak azonban félig-meddig sikerült. Bár a könyvet Steve nem hagyta jóvá, felhatalmazta barátait és ismerőseit, hogy nyugodtan meséljék el, milyen is valójában. Rogak így a közvetlen tapasztalatokból, az író könyveiből, a filmadaptációkból, Steve interjúiból és minden olyan írásból, amelyben ő szerepel, csipegette össze az információkat. Pont, mint egy kismadár: egy kicsi a népszerűséget elviselni kényszerülő íróból, egy kicsi a gyerekeiért bolonduló apából és egy kicsi abból az emberből, akit sokan nem vállalnának fel. Ugyanis fény derül Steve gyenge pontjaira is: a levágott szárú gumicsizmát hordó egyetemistára, a több tucatszor visszautasított kezdő íróra és a kokainfüggő és alkoholista csődtömegre is. Ezért is szerencse, hogy kívülálló írta az életrajzi kötetet, nem pedig Steve családjából valaki, vagy maga az író, mivel a botlások által válik teljessé a kép és többsíkúvá az ember.

A kötet elején levő kisebb döcögős résztől és a végén érezhető fáradtságtól eltekintve tökéletes csemege a hardcore-rajongóknak és kiváló bevezetés azoknak, akik kíváncsiak az író személyét övező rajongás okainak. Bár a középpontban Steve van, aki nem olvasta volna valamelyik könyvét, rövid ismertetője által képet és kedvet kaphat róla és a keletkezési körülményeiről is. Emellett olyan ínyencségek szolgáltatnak derűs perceket, minthogy Steve bolondult Tabby, a későbbi felesége cicijeiért, vagy hogy Steve Charles Mansonra hasonlító arccal buzdította az egyetemistákat a tanulásra.

A Kísértetszív tökéletesen kitölti azt az űrt, amit a félig-meddig önéletrajzi elemekkel teleszőtt Az írásról hagyott bennünk, viszont szerencsére hiányzik belőle az író ízlését meghatározó művek listaszerű felsorolása, ami a Danse Macabre-nak egyértelmű gyenge pontja. Nemcsak egy hiteles, kronológiai sorrendbe állított adatok halmaza, hanem sokkal több ennél: alapvetően szórakoztató, néhol megindító írás, mely kissé különc, de érdekes szomszéd sráccá alakítja a világ egyik legnépszerűbb íróját.

(8/10, Európa, megjelent a Kötve-fűzvén)

2010 egyik legjobban várt kötetének nevezhetjük a Futótüzet - korosodó háziasszonyoknak és kamaszoknak ugyanolyan sebességgel villant fel a szemük a folytatás láttán. A trilógia második részében Suzanne Collins megpróbálta a lehetetlent: túlszárnyalni Az Éhezők viadalának izgalmait, és továbbszőni az alternatív világ és a benne élő Katniss sorsát.

Minden folytatásnál ott a kérdés: vajon sikerül-e felülmúlni az előző részt, tovább csigázni az olvasót? Főleg igaz ez azokra a folytatásokra, ahol az első rész egy alternatív világot mutat be - jelen esetben az Amerika romjain épült Panemet. Az éhezők viadalá-nak az volt a titka, hogy kiszámíthatatlan cselekményének egy olyan világ szolgált alapul, ahol együtt lehetett érezni a küzdelmeiket vívó fiatalokkal. Panemben ugyanis évente megrendezett látványosság, hogy az ország tizenkét körzetéből sorsolt kiskorúakat egymás ellen küldik az arénában. Ez az "Éhezők viadala", ahol Katniss, a főhős a húga helyét vette át. A trilógia első részében azért lehetett izgulni, hogy túlélje a többiekkel való küzdelmeket.

Csakhogy Collins már az elején túl magasra tette a lécet. Amikor az első résznél azt hittük, hogy az izgalmak már elérték a tetőpontot, és tovább nem lehet fokozni, akkor az írónő titokzatos mosollyal az ajkán olyan fordulatot szőtt a regénybe, amitől mindenki dobott egy hátast. De ezt a patront már ellőtte, így a Futótűz-ben inkább a fiktív ország sorsa és Katniss szerelmi élete és lelki vívódásai kerültek az előtérbe - ezekkel pedig nyilván nem lehet annyi adrenalint a vérünkbe pumpálni, mint a vérre menő küzdelmekkel.

Katniss sokat változott az előző rész óta: a harcos amazonból tépelődő és kevésbé vakmerő rongybaba lett, akinek nemcsak a saját életének irányítása csúszott ki a kezei közül, hanem a környezetével való viszonya is. Mintha dróton rángatnák - azt teszi, amit mondanak neki, és muszáj fejét besunyva behódolni a Kapitóliumnak, ha meg akarja menteni a családját, barátait és a világot, amely a forradalom küszöbén áll. De Snow elnök nem tűri az emberek engedetlenségét és olyan büntetést eszelt ki, amire - az olvasón kívül - senki sem számított.

Bár sokan csak az amerikai Battle Royale-ként emlegetik a trilógiát, az írónő olyannyira kidolgozta és megszerettette velünk a szereplőket, hogy nehéz nem érdeklődni a folytatás iránt. Csakhogy a második részben szinte semmi új nem történik - Katnisst és az alternatív világot már kiismertük, az új szereplők pedig amilyen hamar felbukkantak, olyan hamar el is tűntek. A szerelmi szál... nos, az pedig már az előző rész végén lelepleződött.

Tipikus, sok szereplőt mozgató ifjúsági mese ez, amelyben a horrorosított elemek már nem okoznak gyomorgörcsöt, és amelynek utolsó része csak az "ezt is letudtuk" érzést fogja erősíteni. Sokkal kíváncsibb vagyok inkább arra, hogy Gary Ross hogyan fogja megvalósítani az első részből készített mozifilmet, amelyet valószínűleg 2012-ben fognak bemutatni. Sokan már fogadásokat kötnek arra, vajon le fogja-e nyomni az Alkonyatsikerét - hiszen a könyvtrilógia sikere és a Fűrész-sorozatot jegyző Lionsgate neve elég garancia arra, hogy ez megtörténjen. De addig meg elolvashatjuk a hazánkban csak karácsony környékén megjelenő harmadik részt - legalább letudjuk azt is.

(6/10, Agave - megjelent a Kötve fűzvében)

A vizsgaidőszak miatt. Nemsokára vége és akkor megpróbálok több kötetről véleményt nyilvánítani az eddigi nulla helyett. A Futótűz már kész, már csak a publikációra várok. De megfogadtam, hogy az évben mértékletesebb és alaposabb leszek, plusz a szakdolgozat-államvizsga-vizsgák sorozata rendesen le fogja szívni az energiámat, de igyekezni fogok. Addig is: filmkritika a hetvenes évek egyik legsikeresebb lánybandájáról.

Ha minden igaz, az új blogkülső is elkészül a blog-szülinapra.