...avagy nyári olvasmányélmények, amikről valószínűleg nem lesznek hosszabb értékelések.

Lucien szereti a nőket és a férfiakat is. Megdugni. Már ha halottak. Ha még nem azok, azon fantáziál, hogy milyen szexisen lógnának a kötélen, vagy milyen más gyönyörű borzalom történne a kiszemelttel - és aztán hogy lehetne a szerelmese.

A kötet nem feltétlenül arra van kihegyezve, hogy az olvasó megbotránkozzon magától, a nekrofiltól mint élő és lélegző embertől, hanem merüljön el a titokzatos férfi gondolataiban és szerelmi vágyaiban. Miután megnéztem az általam fantasztikusnak tartott Nekromantikot, kötelezőnek éreztem beszerezni a már korábban is kinézett könyvet. Nem csalódtam attól függetlenül, hogy nincs valami nagy sztorija. Csak "beteg" elméknek ajánlom.

(A nekrofil, 7/10, Polgart)

Ha létezik olyan könyv, amit direkt a nők megsiratása érdekében írtak, a Komfortos mennyország a tökéletes példa rá.

Susie-t megölték, felkerült a mennyországba és nagyjából végig arról szól a történet, hogy élik tovább a földön maradottak az életüket - a család, a majdnem pasija és a hozzá közelállók.

Az írónő nagy valószínűséggel megrendíteni és elszomorítani akarta az olvasóit, nem lehangolni. Csakhogy ha érzéketlen paraszt vagy (mint én), akkor szerintem lehangolónak és unalmasnak fogod tartani a regényt annak ellenére, hogy már filmet is készítettek belőle.

(Komfortos mennyország, 5/10, Cartaphilus)

Egy értékelés keltette fel a figyelmemet A graffalóra, amiben három-négy éves gyerekeknek ajánlották a kötetet. Pont jó nekem! -kiáltottam és így is lett: gyönyörű rajzokat és vicces mesét rejteget az aranyos borító. A történetet egy mondatban úgy tudnám összefoglalni, hogy a kisegér, aki graffalót kiáltott (igen, az ismert farkasos/tigrises történet jutott eszembe, miközben olvastam).

A pontlevonást a helyenként furcsa fordításért, a rövidségéért (kb. tíz perc alatt kiolvastam) és a mese második feléért kapja, ugyanis ez a rész túlságosan emlékeztet egy viccre. Vagy hasonló állatmesére, vagy mire.

(A graffaló, 8/10, Jonathan Miller)

Anno ezt írtam róla, közvetlenül a kiolvasása után:

"Teljesen átlagos "thriller". Mostanában nem azon van a hangsúly, hogy elraboltak valakit és a gonosz gonoszkodik vele, hanem hogy az áldozatnak újból szembe kell néznie a pszichopatájával, illetve egy másik gonosszal – ld. A tanítvány, ahol detto ugyanez volt a helyzet, csak abban nem volt riportercsaj. Azért írtam idézőjelben a thriller jelzőt, mert semmi újdonságot nem tartalmazott, ergo egyáltalán nem féltem.
Egyszer meghalhatna végre az ártatlan túsz, mert mindig a sokkal agyafúrtabb, gonoszabb és érdekes elkövető hal meg. Szemétség."

Mostanában néztem a polcomon, hogy ki kéne végre olvasnom, és csak később döbbentem rá, hogy ezt már kiolvastam. Szerintem ez sokat elmond arról, mennyire emlékezetes.

(A fúria, 5/10, Ulpius-ház)

Nagy merészségnek számít, ha a mai világban egy történetet az 1900-as évek elejének környezetébe helyeznek. Felmerül a kérdés: vajon az író képes arra, hogy megteremtse a korabeli hangulatot úgy, hogy a csöcsökhöz, botrányokhoz és autós üldözésekhez szokott közönség is felfigyeljen? Hogy a huszonegyedik századi ember saját magáénak érezhesse azt a világot? Hogy ne érezzük mesterségesnek a dialógusokat és erőltetettnek a mozzanatokat?

Baráth Katalinnak sikerült. Megidézte azt az ókanizsai világot, melynek közel húszezer lakosa a melegben könnyen porozódó, macskakövekkel csak néhol burkolt utakat járja; ahol a ruhákon levő csipkedíszítések, a fűző és a magázódás még elterjedtnek és elvártnak számított; ahol egy lány hamarabb kelt el a jó hozomány, mint szívének sugallata miatt. Ebből a környezetből egyértelműen kilóg az akkoriban fehér hollónak számító "modern nő" megtestesítője, Dávid Veronika, aki a fűzőjét eldobva és a könyvesboltba visszahúzódva próbálja visszaverni a városka tagjainak állandó kérdésözönét: miért nem megy még férjhez? Mire vár? Így könnyen vénkisasszony lesz magából!

Egyhangúan zajló életébe egy nap azonban betoppan valaki. Nem, nem egy udvarló, hanem egy hulla. Késsel a hátában. A városka felbolydul, a kapitány minduntalan rossz gyanúsítottakat állít elő, a hullák viszont szaporodnak (nem szó szerint). A hivatalos személyek ezért kénytelenek megengedni Veronnak, hogy Miss Marple fiatalabb kiadásaként utánajárjon, vajon ki ölte meg a senkinek sem ártó bolondot, és mit keresett a zsebében A fekete zongora című Ady-költemény.

Bár a borítón Agatha Christie-hez hasonlították a regényt, annál sokkal több és kevesebb is. Kevesebb azért, mert bár A fekete zongora bőven tartogat meglepetéseket, a krimik királynőjének még a nyomába sem érhet senki, olyan rejtélyeket volt képes kitalálni  (meg is szoktam kérdőjelezni Christie emberi mivoltát, miután elolvastam tőle egy újabb, kitalálhatatlan gyilkosú könyvet). Több pedig azért, mert sokkal jobban el tud mélyedni az olvasó Ókanizsa világában, miközben a pletykákat hallgatja a helyi ivóban, vagy a vasárnapi misén vesz részt. De amíg a leíró részek által szinte halljuk a pusmogást és a szoknyák suhogását, addig a dialógusok továbbviszik a történetet, ami nincs híján a kalandoknak és a szerelemnek sem. Emellett külön említésre méltó az a finom humor is, ami végig belengi a kötetet.

Két nagy pirospontot adnék még az írónőnek (illetve a kiadónak). Az egyiket azért, mert két novellát is kapunk az új kiadáshoz, melyekbőn megtudhatjuk, Veron hogyan boldogul az események lezajlása után, ráadásul az egyikben még a legendás belga nyomozó is felbukkan. A másodikat pedig azért, amiért hazánk amatőr, de mégis igazságos és csupaszív könyves bloggereinek kritikáit tették az ajánlórészbe. Remélem, hogy még sok hasonló színvonalú sztorit olvashatunk Veronról, illetve Katalintól. Várom a folytatást!

(8/10, Agave)

Ismeritek Simon macskáját, a YouTube sztárját? Ha még nem, érdemes először megnézni a róla készült videókat és csak aztán továbbolvasni. Nyugi, nem hosszúak és (sajnos) csak nyolc darab van belőlük.

... No, tehát most már rátérhetünk a lényegre. A cica -a videókat ismerők számára érthető okokból- olyannyira belelopta magát az emberek szívébe, hogy Tofield kénytelen volt egy könyv által tovább szórakoztatni minket, mivel egy-egy videót körülbelül hét hétig tart elkészítenie és a rajongók türelmetlenek. Hogy mi a siker titka? "Everybody knows a cat like Simon's." Tofield mindennapjaiból vett történetei annyira élethűek, hogy képtelenek vagyunk nem felkiáltani (Tényleg ilyeneket szokott csinálni!) és nem visszaemlékezni, vagy ráismerni a saját macskánk sunyi tetteire.

A kötet hozza az elvárt és a videók által magasra szabott színvonalat. A macska továbbra is a lehető legédesebb és legaljasabb módszerekkel próbálja megtömni az állandóan éhező bendőjét, vagy legalábbis rávenni a gazdáját arra, hogy adjon neki enni (meow!). Képes madáretetőnek álcázni magát, ráugrani a mammutnak hitt Simon-ra, vagy használhatatlanná csorbítani a házban talált összes evőeszközt csak azért, hogy hozzáférhessen A Kajához. Amikor pedig már kielégítette éhségét, a legnevetségesebb bonyodalmakba keveredik az udvaron legyen szó sündisznó-kergetésről, a kerti törpe szövetségessé avanzsálásáról, vagy a madarakkal folytatott állandó háborúskodásról.

A legjobb viszont az, hogy nem kell angolul tudnunk ahhoz, hogy jókat nevessünk rajta, mivel sehol egy szó, sehol egy mondat, amin fenn lehetne akadni. Egyedül a néhol egyenetlen vonalvezetésbe tudnék belekötni, de ettől függetlenül kiváló és életkortól függetlenül bármelyik macskakedvelő számára élvezhető a kötet. Nagyon várom már az idén megjelenő folytatását!

(8/10, Hachette Book Group)

Elérkeztünk a "könnyed nyári széria"-ként jellemzett, valódi gyilkosokat bemutató toplista első helyezettjéhez - aki ki más is lehetne, mint a kegyelmet nem ismerő havasalföldi fejedelem, Vlad Tepes. Könnyedén maga mögé utasítja a többi helyezettet, mivel a legváltozatosabb halálnemeket találta ki vérben tocsogó áldozatai számára, melyek körébe nemcsak a legjelentéktelenebb ellenségei, de saját alattvalói is bekerülhettek. Röviden: bárki áldozatául eshetett, aki akkoriban élt és mozgott - de ha jobban belegondolok, ez nem igaz, mivel az anyjuk hasában levő magzatokat is kivégeztetett.

Bár legtöbben Drakula nevének említésénél a műanyag vámpírfogakat viselő denevérszerű emberekre asszociálnak, a vérszívók történetébe merülők tisztában vannak azzal, hogy az "ősvámpír" alakjának megalkotásában nagy szerepe volt Tepes tetteiről szóló tényeknek, melyeknek bizonyítottan sokkal több valóságalapjuk van, mint a Báthory Erzsébet állítólagos vérimádatának. Ezeket a tényeket sorakoztatja fel Sz. Farkas Jenő kötete, mely nemcsak a vámpirizmus kialakulását meséli el, hanem Tepes életét is kivesézi, ráadásul az akkori politikai és történelmi eseményekbe is betekintést enged. Választ kapunk többek között arra, honnan ered Vlad tömeges karóbahúzási mániája, mi értelme volt a gyilkosságoknak és milyen egyéb borzalmak estek meg a havasalföldi kastélyban.

A gyilkosságokat nemcsak Vlad gonoszsága és őrültsége vezérelte, hanem Mátyás királyra jellemző igazságossága és stratégiai érzéke is. Előszeretettel ölette a hazugokat, csalókat és a koldusokat, nemtől, életkortól és pozíciótól függetlenül - mindebbe nem kis mértékű élvezet is került. Összegyűjtötte az ország koldusait, megvendégelte őket, majd miután arra a kérdésre, hogy meg akarnak-e szabadulni Tepes segítségével a földi nyomorúságuktól, igennel feleltek, bezáratta és rájuk gyújtotta a hodályt. Logikát azonban csak nehezen tudunk felfedezni a tetteiben, ugyanis ha kedve támadt, kivágatta a terhes anyákból magzatjaikat, nyársra húzatott és megsüttetett bárkit, aki az útjába került. Kertjében a díszítő funkciót betöltő növények helyett a karóba húzottak tetemei álltak és szokása volt mellettük megebédelni. Egyszer viszont az egyik szolgája nem bírta elviselni a hullák szagát, ezért őt is karóba húzatta és magasabbra emelte a többieknél. No, hát ilyen és ezekhez hasonló fincsiségek közül lehet szemezgetni.

A kötet gyenge pontja azonban az, hogy többször is fel vannak sorolva a történetek, még akkor is, ha csak kis különbség van a megfogalmazásukban - ugyanis Farkas összegyűjtötte néhány nép által leírt tényeket, melyek más és más hangnemben mesélik el Vlad sztorijait, így az olvasó kénytelen kibogarászni a számára érdekes információkat. Ráadásul mivel '89-es a könyv, az elmúlt évekre jellemző vámpírhisztériának még csak a szele sem érintette - ezért csak a vérszívók kemény magját mutatja be, ami egyáltalán nem baj, sőt. Aki komplex képet szeretne kapni a vámpirizmus elterjedéséről és kialakulásáról a filmekből megismerhető Drakula-figurákig bezárólag, annak minden bizonnyal tetszeni fog a könyv.

(8/10, Akadémia)

Gaiman leült, kitalálta a temetőben felnövekvő gyerek alakját (tényleg mintha egy horrorosított/fantasztikosított, vagy milyen Maugli meséje lenne), belehelyezte a már megszokott, gaimenes környezetbe, kinyitotta a misztikus lényekkel teli lexikonját, rábökött pár lényre és beleszőtte a történetbe. Nagyjából így lehetne lefedni A temető könyvét.

Ahhoz képest, hogy mennyien imádják és szeretik és felnéznek rá, mindig csalódom benne egy kicsit. Néhány szürreális vonástól eltekintve a regényei zavaróan nagy űrt hagynak bennem - mindig reménykedek, hogy na, talán majd most odabasz és elvarázsol a történettel. De nem. Nem sikerült megnyernie most sem.

A temetőbe kerülő, kísértetek között nevelkedő gyereket és a környezetét, a furcsábbnál furcsább alakokat néhány oldal után könnyen meg tudjuk szokni, a "nagy durranásnak" induló jelenetek ellaposodó végük miatt átlagos sztoricskák lesznek, a kidolgozatlan szereplők pedig nem hagytak bennem nyomot.

Gaiman mintha leült volna a karosszékébe, kényelmesen elterpeszkedett és a regényt csak azért írta meg, hogy legyen mivel betömnie a rajongók száját. Csakhogy ez nekem nem elég. Egy híres írótól sokkal jobbat várok, de egyszer jó volt. Nehezen bár, de előbb-utóbb eltelik vele az idő.

(6/10, a könyvért köszönet a freeblog-nak és az Agave-nek)

Nem vagy hajlandó teljesíteni az asszonyi kötelességeidet? Takarodj a cseléd szobájába, a cselédlány pedig mostantól a te lakosztályodban fog lakni.

Számon kéred rajtam a kölcsönadott pénzedet? Számíts rá, hogy jócskán meg fogsz bűnhődni ezért.

Bepanaszoltál? Ne csodálkozz, ha te leszel a következő, megmérgezett áldozatom.

A Bécs közelében található Köpcsényen általánossá vált a rettegés. Ha eltűnt valaki, vagy előbukkant a közeli folyóból egy testrész, esetleg egy test nélküli fejre bukkantak a falubeliek, tudták, hogy csak a vár ura, Listius László tehet róla. Tisztában voltak vele, hogy hiába indítanának eljárást a báró ellen, hiába mutatnák be a gyilkosságok és más borzalmak után maradt bizonyítékokat, hiába tanúskodnának ellene, Listiusnak semmi bántódása nem esne és továbbra is kedvére terrorizálhatná, akit csak akar. Hiszen ő az ördög leghűségesebb szolgája.

Mi sem bizonyítja jobban, mint az az éjszakai rituálé, amelyen Listius szolgái és meztelen nők körében egy pap vezetésével áldotta a Sátán nevét, majd paráználkodtak és szodómiát követtek el egy kecskén. A gonosz pedig meg is hálálta a báró hűségét: a szóbeszéd szerint hatalmas vagyonában magának, az ördögnek a keze (patája) is benne volt, mivel a fazekakba gyűjtött és a keresztutakon elásott állati maradványokat egy arannyal teli, kiapadhatatlan erszénnyel viszonozta.

Martin van Maële: La Sorciére (1911)

De nem ezen tetteiért érdemelte ki Listius a valódi gyilkosokat taglaló toplista ezüstérmét, hanem mert felfedezte a gyilkolás egyik leghatásosabb eszközét, a mérget. A kiszemelt áldozat biztosan meghal az előre kiporciózott adagnak köszönhetően és nem akadályozza tovább a bárót, feltéve, ha sikerül a terv. A többi gondot pedig elég a birtokon húzódó, feneketlen mocsárra bízni. Ha pedig unalmas lenne már a méregkeverés, más gyilkos eszközt is be lehet vetni, csak a változatosság kedvéért.

Szalay Károly a történész hitelességét fűzte össze a rémtörténetek mesélőire jellemző borzongatókészséggel, melynek eredményeként a hihetetlenül babonás és hiszékeny embereket már-már komikus, tehetetlen bábuknak, a főszereplőt pedig ördögien gonosz alaknak láthatjuk - és most nem a műanyagszarvú, gumiálarcos gagyiról van szó, hanem a dermesztő tekintetű, kénszagos lényről, akinek útját a halál lengi be. Egyedül a XVII. századi, latin eredetű fogalmakkal kell megküzdenie az olvasónak, ha Listius történetére kíváncsi, mivel a lábjegyzetben kigyűjtött magyarázatok sokszor kevésnek bizonyulnak az értelmezéshez. Plusz néhol képzavar állhat be a ki nem javított fogalmak miatt - nemcsak egy jó korrektor fért volna rá a regényre, hanem egy jó szerkesztő is, aki észreveszi a tárgyi tévedéseket. Ezektől eltekintve egy hatásos és pörgős rémmesét olvashatunk, aminek plusz zamatát az adja, hogy nem egy fantáziadús író fejéből pattant ki, hanem tényleg megtörtént a valóságban. Kizárólag lámpaoltás után!

(7/10, Nesztor)

"Mi az élet? Szentjánosbogár csillogása az éjszakában. Bölény lehelete télnek idején. Olyan, mint a füvön átsuhanó halvány árnyék, amely belevész az alkonyatba." /Varjúláb/

Vérbefagyva és megkötözve találtak rá Herb Clutterre, feleségére és két kamaszkorú gyermekükre kansasi birtokukon, 1959. november 15-én. A család tagjai békésen tengették napjaikat - egyetlen ellenségük sem volt és a környéken a becsületesség mintaképeiként emlegették őket. A haláluk oka az arcukba közvetlen közelről leadott shotgun-lövedékek voltak. A telefonvezetékeket elvágták, semmit nem loptak el a lakásból és nem maradt tanúja az esetnek. Nem volt nehéz bejutniuk az elkövetőknek, mivel azon a környéken az emberek bíztak egymásban és tárva-nyitva hagyták az ajtókat. De az eset után mindenkinek gondja volt rá, hogy ilyesmi ne történjen meg még egyszer.

Az áldozatok: Herb Clutter, felesége, Bonnie és gyermekeik: Nancy és Kenyon

Capote szinte szó szerint belebotlott a fenti esetet taglaló újságcikkbe, és rohant, hogy utánajárjon az eseményeknek a gyilkosságokhoz akár csak halvány szállal is köthető személyek interjúi, tanúvallomásai segítségével. Az eredmény pedig a Hidegvérrel lett, ami meghozta a második hírnevet az írónak és amit a modernkori true crime-regények (azaz a valódi gyilkosokról szóló dokumentumregények) number one-jának tekintenek.

Ha eddig követtétek a direkt ilyen regényekről szóló cikksorozatot, akkor előre tudhatjátok, hogy egy gyilkosság biztosan fog történni és nem nagy spoilerezésről vall tanúbizonyságot, ha elárulom, kik az áldozatok és kik a gyilkosok - mivel ezekről az információkról általában maga az író is elég hamar fellebbenti a fátylat. A Hidegvérrel is tele van olyan apró információkkal, melyek előre kacsintanak az olvasónak: ez a történet bizony egy család erőszakos haláláról fog szólni, vagy most figyelj, az áldozatok utolsó napjának történéseit olvashatod.

Egy modernkori embernek pedig már eleve fel van vértezve a lelke ahhoz, hogy ne rettenjen meg a gyilkosság körülményeitől, vagy a brutalitástól. Éppen ezért Capote a vérben megmerevedett holttestek helyett inkább az elkövetők lelki világára helyezte a hangsúlyt, mellyel elérte, hogy Perry-t és a Dicket, a gyilkosokat inkább sajnáljuk, minthogy szembeköpjük.

Perry Smith és az író, Capote

Merthogy ők is emberek voltak. Perry több tucat dalt el tudott énekelni és játszani bármilyen hangszeren, ami csak a keze ügyébe került, legyen az szájharmónika, vagy gitár. Mindig is sajnálta, hogy nem volt lehetősége továbbtanulni, mivel gyönyörűen tudott rajzolni, csakhogy elvált szülei, gyermekkori traumái és a nyomorult lábai miatt szinte önhibáján kívül, véletlenül sodródott a "bűn útjára" (közhely, de igaz). Dick meg egy szerencsétlen, önmagát kereső pasas, aki folyamatosan azt kérdi az aktuális csajától, hogy "jó, bébi?, miközben szexelnek.

Az olvasó nem tudja őket gyűlölni, mivel Capote sokkal többet nyújtott a részletesen leírt, bár néhol kiszínezett történethez képest. Kezdek afelé hajlani, hogy jobban kedvelem őket, mint a pedáns Clutter-családot.

Az elkövetők: Perry Smith és Richard "Dick" Hickock

(8/10, Európa)