"Szeretne tovább csevegni halott barátaival, szeretne továbbra is hinni a szellemekben, szeretne súlyos összegeket hagyni az eddig megbízhatónak vélt jósnál, szeretne hinni abban, ami már eddig is csak félig volt hihető? Ha igen, tegye le ezt a könyvet."

Mindig is hiányoltam a paranormális eseményeket taglaló könyvekbol a hivatkozásokat (gondolok itt A világ legnagyobb kisérteteire, vagy a Misztikus történetek gyűjteményére). Hiszen azok nélkül nem lehet komolyan venni a leírtakat - bárki ki tudja találni a szereplőket és a helyszíneket, ha elég jó a fantáziája.

A Paranormalitás ebben a tekintetben elég hiteles és informatív, illetve anekdotázó ahhoz, hogy megragadja az alkalmi olvasó figyelmét a szokatlan dolgok iránt. Tele van érdekes történetekkel és helyenként vicces is (ami - valljuk be - a hasonló művekből hiányzik).

A legérdekesebb viszont az, hogy nem az a fő célja, hogy lerántsa a leplet a jelenségekről, elárulja a csalások titkát vagy az eszközöket, mellyel mindezeket létrehoztak, hanem megmagyarázza, "miért látjuk azt, ami nincs is ott". Hogy miért véli az ember, hogy a táncoló asztal az elhunyt ismerősünk szellemének jelenlétét jelzi, hogy miért hisszük azt, hogy szellemet láttunk.

A pszichológiai aspektus érdekli, a kézzel fogható tények, nem a humbugozás és a mellébeszélés. Kísérleteket mesél el, eredményeket, melyek szerencsére nincsen tele fellengzős, érthetetlen kifejezésekkel. Csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid! (És hogy ilyen csúnya, süllyesztőbe való a borítója, miközben nagyon is megérdemelné a kötet, hogy felfigyeljenek rá. Az angol sokkal jobb...)

(Érdemes beleolvasni a kötetbe a kiadó honlapján található linken)

(8/10)

Érdekes volt látni az egyik rockistent egy ember bőrében. Mint rajongó tini írt a kedvenc zenekarairól, a lelkesedé-séről és a gondolatairól. És mint megfáradt öregember beszélt a fájdalmairól, a függőségéről és a vele megesett szomorú dolgokról.

"Az élet olyan, mint egy tekercs vécépapír: minél kevesebb van belőle, annál gyorsabban pörög."

A kötet olyan, mint Steven: az elején anekdotázó, vicces, de ahogy olvassuk, egyre szertelenebb és kalandozóbb lesz. A fiatalkori őrültségektől kiindulva eljutunk a néhol nehezen követhető, gondolatszerű fércekig. Az eredeti Aerosmith-könyv, melyről korábban már írtam is, sokkal jobban tetszett, inkább azt ajánlanám annak, aki még nem olvasott a bandáról.

"Joe egyik kedvenc mondása szerint jó dolog akár egy emberi roncsot is látni a színpadon, mert ez azt jelenti, hogy legalább történik odafenn valami. Ez a szerencsétlenkedés is eredetibb, mint a steril iPod-slágerek gépies és lélektelen reprodukálása."

A Nem zavar a zaj a fejemben? kevésbé olvasóbarát, inkább hasonlítható megszerkesztetlen visszaemlékezésekre, történetek álomszerű füzérére, mint hiteles és krónikus önéletrajzi dokumentumregényre. Szertelenség és őszinteség, helyenként megtoldva pár önmagát cáfoló ténnyel - több munkával és kevesebb elkalandozással sokkal érdekesebb lett volna.

(6/10)

Csak olvasom és olvasom, telik az idő körülöttem, de mintha egy perc se múlt volna el. Épphogy kinyitottam a könyvet és egy perc múlva már a 120. oldalon járok, annyira magára vonja a figyelmem. Hiába alszom én már ilyenkor, muszáj folytatnom, muszáj megtudnom, mi fog történni a csata végén, ki fog győzni - ki fogja a másikat leigázni és ki hagyja életben a másikat. De úgy tűnik, ez a csata sose ér véget.

Hát elérkeztünk ide is: befejeződik a Chaos Walking-trilógia, megtudjuk mi lesz Todd és Viola és az őket körülvevő világ sorsa.

A második részről jogosan sejtettem, hogy még csak az előzménye valami jelentősnek, ami egyre hatalmasabbá válik - az előző rész vége ugyanis azzal ért véget, hogy az addig elnyomott szpakkerek hadseregbe szerveződve elindultak a "főváros" felé, ahol a másokat elnyomó Mesterpolgár katonái próbálják visszaverni a terrorista szervezethez hasonlító Válasz támadásait. A harmadik rész in medias res kezdődik egy hatalmas csatajelenettel, ami később se csitul: a fejetlenség egyre nagyobb, a két fiatal főszereplő, Todd és Viola pedig ide-oda sodródnak az események viharában, az író, Patrick Ness kénye-kedve szerint.

Ness isteni író: olyan szálakat sző az amúgy sem könnyű helyzetbe, amelyek utólag megmagyarázva teljesen logikusnak hangzanak, mégis váratlanok. Az első részbe a meglepő nyelvtani megoldások miatt szerettem bele, a harmadik résznek a legnagyobb erőssége viszont az, amiről az előbb beszéltem - ez a boszorkányos csűrés-csavarás, ez a fondorlatos mesélés. Viszont ez a hibája is.

A folyamatos feszültségben tartás fárasztó és általa egy idő után semlegessé is válnak az amúgy nagy horderejű események. A vérengzések, a tömeggyilkosságok megszokottá szelídülnek, az állandósuló meglepetések pedig egyre kevésbé csapnak oda. Értem, hogy a második rész (magához képest) pont azért leülepedett, hogy aztán helyet adjon a harmadik feltörésének, de akkor is: szinte lehetetlen hatszáz oldalt egy ültő helyben végigolvasni és nem kiszakadni az történésekből.

Ehhez társul a főszereplők cselekvési lehetőségeinek erőteljes leszűkítése, ami által inkább tehetetlen báboknak látszanak, mint egyre befolyásosabb irányítóknak. Toddot legszívesebben leütöttem volna az események nagy részében, mert néha úgy viselkedett, hogy már a fejemet fogtam. De a végső jelenet, az ultra ending, az nagyon. Nagyon-nagyon. Már féltem, hogy valami Harry Potteres hülyeséget kapunk a végére, de nem.

Ness lehet, hogy túlszámította magát néhány helyen, de akkor se tért le a kegyetlen, mégis hiteles útról, amit már az első részben megteremtett.

(a könyvkiadók viszont leszokhatnának arról, hogy egyre újabb tiniknek szánt, világvége-trilógiákat adnak ki - az elsők között hazánkba érkező Éhezők viadala és a Chaos Walking bőven elég a trilógia-formátum kitöltéséhez)

(7/10)

Összefoglalva: Igényes, átgondolt kiadvány, amit leginkább a kalandszerető 10-12 éveseknek ajánlok úgy, hogy karácsonyra vagy decemberre pont be tudja fejezni az olvasását. Ez egy igazi karácsonyi mese, tele nyomozással, izgalommal és rejtéllyel.

Bármelyik városi gyerek bele tudja élni magát Ida és Tamara történetébe, mivel a sok fantasztikus-mesés elem (mint például a boszorkányok és lidércek) említése ellenére végig egy átlagos belvárosi bérházban történik minden. A kötetben egyszerre vannak jelen a modern és a régebbi világra jellemző elemek: a gyerekek mobiltelefonja, a háeresek említése meglepő módon jól megférnek a századelőben élt nagypapa emlékével és a száz éves bérházban levő megfakult, barna fotókkal. Szeretem az ilyen, fiatalokhoz szóló, pozitív kezdeményezéseket! (bár az kevésbé tetszett, hogy a gyerekek több napon keresztül lógtak az iskolából, csak hogy kiderítsék, mi folyik valójában az otthonukban)

Az elején kicsit lassan indulnak be az események, később azonban magával ragad. A két főszereplővel viszont bajban vagyok - nem tudom eldönteni, hogy szerethető figurák-e, vagy sem.  Néhol a szélsőségekig túl vannak általánosítva: Ida, a "naiv szőke" megtestesítője bármilyen helyzetben képes elsírni magát (ami valljuk be, egy 11 évestől elég szokatlan dolog), míg a kis barátnője, Tamara inkább a céltudatos, kalandvágyó kislányok/kisfiúk alteregója. Persze nem nekem írták a kötetet, úgyhogy mindegy is.

Szécsi Noémi stílusából elég nehéz kikövetkeztetni a célcsoportot (mint sok más "ifjúsági kötet" esetén) - a helyenként gyerekesen naiv megfogalmazások, néhol mégis kicsit a nagyobbnak szóló kikacsintások alapján inkább a 10 év körülieknek ajánlanám a köteten olvasható max 14 év helyett.

A karikatúrák, a kötetben levő rajzok is erősítik a benyomást, hogy ez egy gyerekeknek szóló mese. Bár a személyek ábrázolása néhol meglepően hatásos, sokkal többet is ki lehetett volna belőlük hozni, hogy ne csak eltalált képek legyenek a könyvben, hanem jól ki is legyenek dolgozva. Az egyik interjúban olvastam, hogy a kötet írója és illusztrátora, P. Szathmáry István már a legelejétől együtt dolgozott, viszont néhol zavaró volt az is, hogy a képeken nem az volt, amit olvastunk. Csak ilyen apróságok: más minta volt a fiú pólóján, más helyeken firkálták össze egymást az ikrek, ilyenek.

Amúgy ez a téma véleményem szerint jobban feküdt volna egy másik grafikusnak: kíváncsi lettem volna rá (lennék), L. Akatos István milyen illusztrációkat tudna alkotni ehhez a boszorkányos-vámpíros-nyomozós kötethez. Kár, hogy ez nagy valószínűséggel sose derül ki.

(7/10, Európa)

Az a lényege, hogy nem kell túl komolyan venni. Ha szerencséd van, és olyan könyvet happoltál, amit már régóta szerettél volna, akkor örülj neki. Ha száz (ötven, tíz) ember mellett esélytelen, hogy hozzájuss, akkor gyűjts rá, menj el a könyvesboltba és vedd meg. Ez ennyire egyszerű.

Sokan elfelejtették a rukkola megjelenésével, hogy létezik könyvesbolt offline vagy online és inkább őrjöngenek hogy már megint nem ők happolták el, ki az a szemét aki elvitte előlük. Örülni kell a lehetőségnek hogy van ilyen hogy rukkola, és kihasználni a pillanatnyi szerencsét, ha van - ez a titka.

Már tíz éve csak temetjük Stephen Kinget újonnan megjelenő fantáziamentes és marketingszagú könyvei miatt, mivel azok alapján azt hihetnénk, hogy a horror koronázatlan királya -rég túl karrierje csúcspontján- már tényleg nem tud újat mutatni. A Búra alatt is afféle utolsó szalmaszálként szolgált egészen addig, amíg rájöttünk: a könyv maga a Nagy Visszatérés. Egyszerre ébreszt nosztalgiát a régi, „klasszikus” művei iránt és mutat újat még a keménymagos rajongók számára is.

Maga az alapszituáció nem igazán mutat újdonságot, az emberek viszonyrendszere és a „véletlenek” alakulása azonban annál inkább. Bele a lecsóba: egy áthatolhatatlan, de szemmel nem észrevehető félgömb ereszkedik az unalmas kisvárosra pont azelőtt, hogy Barbie, az iraki veterán maga mögött hagyhatná addigi életét és a vezető fiával kapcsolatos balhéját. Így menekülés helyett kénytelen szembenézni múltjával és a katonaság parancsára átvenni a városka vezetőségét – ha azt Rennie, a titokban diktatórikus álmokat dédelgető tanácsos hagyná.

King megfontolt módon legalább két tucat átlagos, ezáltal könnyen megszerethető és jól kidolgozott bábut mozgat az oldalakon. A bátor újságírónőnek, az Istenben kételkedő papnak, a vezető pszichopata fiának, de még a faluszéli parasztfiúcskának is fontos szerepe van az események alakulásában. Mint szadista tábornok, a legnagyobb élvezettel vezeti csatába az olvasó által megszeretett játék katonáit, ugyanis halálból és jól megtervezett véletlenből bőven akad: ha a nyugdíjhoz közeledő rendőrkapitány nem ment volna a fal közelébe és így nem hibásodott volna meg a pacemaker-je, nem kerül a rendőrség élére korruptálható személy és nem fajulnak el a dolgok.

Semmi sem történik véletlenül – minden eseménynek nyomós oka és pontosan megválasztott ideje van. A jövő pedig eléggé kilátástalan – kérdés, hogy mi végez hamarabb az emberekkel: az el nem távozó gázok miatt kialakuló füstmérgezés, az éhezés, a gyerekek körében megjelenő rohamok, a katonaság kiszabadításra irányuló próbálkozásai, vagy más, még ki nem derített veszélyforrás. A sok és változatos szereplőnek, a behatárolt környezetnek és a frusztrált légkörnek köszönhetően viszont mindig történik valami.

A két tégla nagyságú kötetet a rá jellemző lendületesség nélkül kínszenvedés is lenne végigolvasni. Ezúttal azonban kevesebb a horror- és fantasztikumelem, újdonságként viszont megjelentek a sokkal valóságosabb technikai és meteorológiai információk, így sokkal inkább valamiféle fiktív, de életszerű reality-horrort olvashatunk a megszokott rémmesék helyett. A korábbi írásaihoz kapcsolódó hasonlóságok a rajongók számára azonban elég feltűnőek lehetnek: a Végítéletben levő ellenpólusok, a jó és rossz itt is erősen kikristályosodik; az emberek reakciója és valláshoz kapcsolódó viszonyuk A ködre emlékeztet, míg a katonaság erős jelenléte az Álomcsapdát juttatja eszünkbe.

Persze az utalások az író repertoárjába tartoznak ugyanúgy, mint a szereplők valóságossá formálása – felismerésük pedig csak egy-egy kacsintás a rajongók számára. Az viszont rejtély, a kiadó miért használta mindenhol a hatalmas helyesírási bakinak számító „búrát”. Bár néhány oldalon lehetett volna még húzni A Búra alatton, így van jól, ahogy van - a „blablát” sokalló kritikusoknak is be kell ismerniük, hogy a leíró részek elengedhetetlenek a hangulatteremtéshez.

Az pedig már egyáltalán nem érdekel, hogy a Spielberggel közös munkájából, a történet sorozattá adaptálásából mi fog kisülni – a kíváncsiságnak tökéletesen eleget tesz a könyv, amelynek méretét mihamarabb érdemes megszokni. King bácsi ismét nagyot alkotott – végigolvasásakor azt kívántam, bárcsak tovább tartott volna, hiszen ki tudja: lehet, soha többé nem fog még ilyet alkotni és soha többé nem enged be egy ilyen életszerű kisváros szívébe.

(8/10, Európa, megjelent a K-F-n)

Nekem is akkor jut eszembe nyáron kint szaladgáló gyerekekről olvasni, amikor kánikula és agysorvadás van… Még szerencse, hogy a Csókás nyár az egyszerű mondataival és cicomáktól mentes történetével nem is akar több lenni, ami: pár óra alatt kiolvasható, könnyed, mégis kemény strandolvasmány.

Az elmúlt években megszaporodtak azok a kötetek, amelyeket nem lehet egyértelműen sem a felnőtt-, sem a gyerekirodalomba sorolni. Harry Potter, Neil Gaiman és Kés a zajban – hogy csak pár nevet említsek. Úgy tűnik, David Almond is ebben a körben vert tanyát, mert bár a szereplői fiatalok és az egyszerű megfogalmazásával látszólag kiskamaszokhoz szól, a háttérben sokkal keményebb a valódi mondanivaló (kezdetnek ajánlom tőle az általam imádott A vadócot). A Csókás nyárban hiába van jelen a vidéki, nyári forróság, a szeretet és a fiatalos vadság, az erőszak és a magány sokkal karakteresebbnek hat.

Liam és barátja, Max egy csecsemőre bukkannak. Semmi olyan nem történik, ami ne történhetne a valóságban – nem nő ördögszarv a kicsi fején, nem történnek kiszámíthatatlan dolgok, egyszerűen elviszi őt a mentő és kész. Ez csak egy mozzanat Liam életéből – csak egy lap a megelevenedett nyári „naplójából”, mivel nagyobb hangsúlyt kapnak a fiú körüli személyek: a szimpatikus, bár álomvilágban élő szülei; az egyre inkább eltávolodó barátja és a fékezhetetlen és életveszélyes Nattrass, akivel az író a legtöbbet foglalkozik. A tipikus sablonduma szerint Nattrass maga a „megtestesült gonosz”, az őrült fiú; az, akitől anyád óva intene.

Talán pont az ő taszító, tudat alatt mégis érdekes egyénisége miatt azért tűnhet élettelennek a fiú családja, mert egyrészt Almond csak felszínesen jellemezte őket, másrészt pedig inkább a külvilágra koncentrált rá. A Csókás nyár megdöbbentően erőszakos: a nyári indiános bungalóhangulatot idéző borító ellenére mintha végig csak arról lenne szó, hogy a külvilágban mennyi borzalom, halál, szörnyűség történik szemben az óvó-védő (ezúttal azonban nem túl hiteles) családi meleggel szemben. És ezen a nyomasztó hangulaton még az sem segít, hogy a könyv tele van csupasz oldalakkal és vastag sorközökkel. Az első szál erről szól – mintha gyermekhez szólna Palahniuk, csak kevesebb fröcsögéssel és több sztorival.

A másik vonalon viszont inkább a szomorúság dominál: a barátjától egyre jobban eltávolodó fiú története. Az első pár tucat oldalon a tipikus kalandos életet élő, földeken játszó fiatalok meseszerű életét hamar felváltja a magányos, szomorú, cél nélküli élet.

De ha Almond valamihez igazán ért, akkor az a felnőttek gyerekkorba röpítése. Profin bánik a szavakkal és az érzéseiddel is – azokkal, amiket akkor szereztél, amikor a kertben töltötted az egész nyarad, körülötted felhők, virágok és bogarak. Érzed a természet illatát? Ahogy csupasz lábbal rohansz a fűben? Nem? Akkor ismert meg a Csókás nyarat.

(7/10, Pongrác)

(Ajánlott olvasmányok: Én nem félek / Darázsgyár / Titokzatos folyó. Ha már melegben szaladgáló kölykökről volt szó.)

Egy kis szoknyalibbenés, egy kis vízparti csobbanás és egy kis komiszság jellemzi a magyar olvasók körében nagy sikernek örvendő magyar Miss Marple, azaz a könyvmoly hobbi-nyomozókisasszony, Dávid Veron legújabb sztoriját. Baráth Katalin A fekete zongora után kibújt az ismerős kisváros biztonságot nyújtó burkából és nemzetközi vizekre irányította racionális felfogású nyomozókisasszonyát. Az újdonságok bevezetése azonban nem biztosítja a folytatás biztos sikerét.

A fekete zongora varázsa éppen abban rejlett, hogy bevezetett abba a századelői világba, ahol a nők még nem voltak a férfiakkal egyenrangúak, ahol még csipkeszoknyák súrolták a poros utakat és ahol a saját véleménye mellett kiálló Veront nagyvilági vénkisasszonynak hitték. Az írónő szuperképessége valószínűleg a hangulatteremtésben rejlik, ugyanis miközben olvastam, képzeletemben romantikus nők tucatjai alélnak el a jellemzések láttán. Mégsem nevezhetném tipikus női olvasmánynak, ugyanis a többieket (köztük engem is) a nőiesnek csak alig nevezhető főszereplő céltudatosságával és fanyar humorával tudott megfogni.

Ehhez képest A türkizkék hegedűnél az írónő Veron kimozdításával elhagyta a biztonságos fészket és ezzel a bensőségesség érzetét is – hiába turbózta fel a történet bonyolultságát és a helyszínek változatosságát, a könyv inkább tűnik fércmunkának, mint harmonikus egésznek. A sztori szerint ugyanis a főszereplő néhány ismerőse segítségével egy gyereket próbál megmenteni a tekintélyes külsejű és nőket bódító, magát vallásosnak beállító Szászi Barabás kezei közül; a budapesti és balatoni hajszák után azonban nemzetközi vizeken folytatódik az üldözés és kiderül, hogy nem csak egy kisfiú élete a tét. Katalin nagyon vékony jégen táncolt a történet tálalása közben - néha már szinte vártam, mikor megy a könyv Dan Brown-i szabadkőműveses-vallási fanatizmusos szintre (ami hálistennek nem történt meg).

Azonban a két legidegesítőbb dolog nem ez volt. Az egyik a könyv elején jelentkező modorosság, mely pár tucat oldal után szerencsére elsorvad. Volt, hogy a könyvesboltos asszonyka az eleinte megjelenő „mit művel maga az én drága gyermekemmel?”-ből átváltott „t’om-tán-aztat”-ba. Hogy a túlbonyolított körmondatokat ne is említsem, melyeknek végpontjához érve azt se tudtam, miből indultunk ki és most mi is van. Csak egy példa:

„Egy pillanatra sikerült belegabalyodnia az egyik hölgy hivalkodóan terjedelmes, súlyos uszályába, és amíg meglepő ügyességgel kikeveredett belőle (közben még arra is akadt érkezése, hogy foghíjas vigyorát az uszály tulajdonosára, az éleset sikkantó, tornyos frizurát, hamvas színésznőpalántára villantsa), megállapította, hogy üldözője jócskán lemaradt, nem utolsósorban azért, mert hivatalos személyként ügyelt a korzózó előkelőségek testi épségére, és nem volt mersze szó nélkül félrelökni a frakkos uraságokat és szívük habos-fodros hölgyeit, holott így lassan feladhatta a küzdelmet.” (20. o.) Huh.

A másik kivetnivalóm az előzőhöz kapcsolódóan az állandó zárójelezés, ami a sok információ adagolására lett bevezetve. Értem én, hogy Katalinnak hatalmas ismerete van a századelői monarchiában élő emberek hétköznapjairól, külsejéről, vagy más egyébről, azonban az ismeretek zárójelekbe gyömöszkölése nem édesíti az olvasást, hanem rendre megakadályozzák a folyamatot. Egyszerűbben többet lehetett volna elérni és nem lett volna annyi bukkanó.

De hogy ne csak szidjak, hanem nyújtsam is a félig-meddig megérdemelt nyalókát: az írónő ezúttal sem vesztette el a kissé fanyar és különc humorérzékét, ráadásul a szereplők nem követik a sztereotipizált figurák jellegzetességeit, így az egyik percről a másikra bármelyikükről kiderülhet olyasmi, amire tényleg senki sem gondolt. Úgyhogy a kis fenékre paskolások mellett reménykedem, hogy Katalin tanul a hibájából és a következő majd jobb lesz.

(5/10, Agave)

Palahniuk, a nagy csibész, korunk egyik megmondóembere ezúttal a horror mocskos és már jócskán letaposott talaján próbált szerencsét, bár önmagát ezúttal sem tagadta meg és továbbra sem rózsaszín unikornisokkal töltötte tele a könyvét. A Kísértettek marketingje szerint már több tucatnyian ájultak el a Zsigerek című novella felolvasóestjein és a számuk egyre csak nő. Ezek azonban csak adatok - az viszont sokkal jobban érdekelhet, mennyire képes meggyőzni a műfaj rajongóit és mennyire hiteles az oldalakon folyó vér.

Palahniuk, a jó szabó. Az alapszituáció nem is lehetne közhelyesebb: egy rakás fura ember, követve a tolókocsis öreget, elvonulnak az isten háta mögötti színházba, hogy rémtörténeteket meséljenek egymásnak. Rögtön bevillan a Frankenstein keletkezésének sztorija, ugye? Esetünkben is erről van szó: egy kis viktoriánus báj, egy kis Tíz kicsi néger és egy kis szürreális hintőpor – ennyiből és félkötetnyi értetlenkedésből áll az egész. Az önkéntes túszok ugyanis ahelyett, hogy életük fő művén dolgoznának, saját maguk és a többiek ellen fordulnak. Hogy minek? – ez a kérdés végig a levegőben lóg. Magyarázható egyrészt az író állandó heppjével, a fogyasztói társadalom és a különböző, fejlett országokban élő csoportok kritikájával. De az is lehet, hogy az egész csupán egy álom, tele meg nem válaszolt kérdéssel. A fene tudja. Tekintsünk el a logikus emberi viselkedéstől és vegyük az egész kötetet egy nagy cirkusznak.

Palahniuk, a rossz mesélő. Túl sokat akart belezsúfolni szűk ötszáz oldalba és emiatt minden kárát látta. A szereplők felszínesek és egyjellemzősek: egyeseket már a sztereotípiákat meglovagoló nevük elárul (Felvágott Nyelvű Bajtársnő, Anyatermészet), a többiekben azonban még lenne fantázia (Orgyilkos Séf, Hiányzó Láncszem), ha nem csak pár oldalt kaptak volna. A kötet alapkoncepciója ugyanis az, hogy mindenki elmeséli a sorsát meghatározó (rém)sztorit és mint modern Dekameron, eltöltik ezzel az időt. A pocsék alaptörténet így bővült ki összefüggéstelen novelláskötetté és ehhez adódott még a kidolgozatlan, de az összes közül a legértékesebb kisregény is – ugyanis Mrs. Clark, az öregember segédje háromszor is mesélt önmagáról.

Palahniuk, a manipulátor, ezúttal célt tévesztett. A kötetben levő, apró löketnyi fikázások nem elegek ahhoz, hogy felnyissák a szemünket és megváltoztassák az életcélunkat úgy, mint a Harcosok klubja tette. A Kísértettek leginkább egy megfáradt, önmagát agyonismétlő fikagép-író képét sejteti: hiába próbálta elhagyni a természetfeletti elemeket a horrornak csak alig nevezhető meséiből, hiányzik belőlük mindaz, ami Stephen King korai műveiben jelen van – a kapcsolat az olvasó és a sztori között. A katyvasz közt turkálva még az sem lehet eldönteni, mi a célja: egyszerű szórakoztatás, főhajtás a klasszikus horrorlegendák előtt avagy folytatása a már agyoncsépelt kritikai vonulatnak. Olvassunk inkább Grimm-meséket, azok után nem érezzük a korbácsnyomokat a hátsónkon.

(4/10, Cartaphilus, megjelent a K-F-n)

Megölték a világszép miskolci leányt pont akkor, amikor megtalálta a boldogságot. A gyilkos pedig még most is szabadon jár-kel. Hogy is lehet ez?

*Spoileres bejegyzés!*

A többi, korábban taglalt dokumentumregényhez képest A Labancz Anna gyilkosság nem az ügy folyományára helyezi a hangsúlyt, hanem az áldozat életére - akit legszívesebben egyszer megöleltem, másszor pofán csaptam volna. Hiszen egy magát állandóan tükörben bámuló, sekélyes és idegesítő kis kurváról van szó, még ha önmagát nem is tekinti annak - konkrétan nem értette, miért csak a szexre kell a férfiaknak, miközben tudatosan villogtatta a mellbimbóját a mélyen vágott felsőiből. Már csak a dörgölőzés hiányzott és helyben is vagyunk.

De pofán csaptam volna az orvosokat, amiért nem rögtön, hanem hosszú idő elteltével kezdtek neki az életmentésnek; a rendőröket és a barátait is, amekkora bakikat csináltak a helyszínen és a holttesten található nyomok "feltárásakor" - magyarul eltüntetésekor. No meg azt is, hogy pont emiatt a könyv miatt 2008-ban képesek voltak 5,5 millió forint (!) kártérítést ítélni a gyilkosnak, mert az író megnevezte a személyét, miközben nincs tökéletes bizonyítéka erre nézve (naná, mert eltoszták a rendőrök is).

A másik érzés akkor tört rám, amikor Anna azt mesélte, hogy -önhibáján kívül- az apja csak vele törődött a három gyerek közül és megpróbált rámászni - no akkor legszívesebben megöleltem volna. Mert ez életre szóló és a családjától elválasztó trauma lett számára.

Ez a kettősség a kötet megítélésekor is bennem maradt: hiába volt a regényben sok helyesírási és stilisztikai hiba (néhol még a kulcsszereplők nevei is el voltak tévesztve), imádtam az író állásfoglalását és szenvedélyes kirohanását, mely szerencsére csak a regény végén található, ugyanis így tűnik hitelesebbnek a "felvezető rész". Szerencsés a kihangsúlyozás, hogy ez egy regény, nem dokumentumregény, mert a -valószínűleg- fiktív elemek beleszövésével nemcsak életszerűvé és megfoghatóvá, hanem érzelem-dússá is vált a történet.

Mellesleg most már morbid szál is köt a történethez, ugyanis nap mint nap a tett helyszíne előtt megyek el. Ollé!

(7/10, ASPY Stúdió)